BuSzabó Dezső: Malomkőidő Hungarovox Kiadó, Budapest, 2006

A Malomkőidő verseit, BuSzabó Dezső tizenegyedik kötetét olvasva el lehet gondolkodni azon, mennyire árulkodó lehet egy könyv paratextusa – jelen esetben a borítón és a hátoldalon elhelyezett szövegről van szó. A borítóról megtudhatjuk, hogy a költő tizenkét gyermekes családból származik, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalatnál autóbuszvezetőként dolgozott, hogy 38 évesen kezdett publikálni, s hogy a versírásra Restár Sándor biztatta. Vajon miért van szükség egy ennyire részletes életrajzra? Az életrajz nem afféle verspótlékként kezd el működni? Magyarázatként, a kötet hiányosságaira adott magyarázatként? A hátoldalon található szövegek közül pedig Kaiser László utószava érdemel figyelmet. Ebben a költő neve két alakban található: BuSzabó és Buszabó alakban. Ez megint csak elgondolkodtató: a névelírás, a név bizonytalansága azt jelzi, hogy a költő nem kapja meg azt a figyelmet, amely egy kötet esetében elvárható lenne...

De fordítsuk figyelmünket a Malomkőidő verseire! Ami az első olvasás után feltűnik, hogy a versekben milyen gyakran fordul elő a „vers” szó – legalább húsz alkalommal találkozhatunk vele, a címeket nem is számolva. Ha ehhez hozzászámítjuk a felettébb árulkodó „kevesebbet kéne nyafogni / még egy könyvet muszáj írni!” versszakot vagy a „csak azért is vers leszel” sort, akkor egyértelművé válik: BuSzabó Dezső számára a versírás akart, vágyott cselekvés, maga a versírás a cél, nem a létrejövő szövegtárgy minősége.

De milyenek is a Malomkőidő versei? Meglehetősen naivak, néha egy iskolai fogalmazás szintjén állnak, mint például az október című versben: „a természet bezárkózik / a levelek elhagyják az ágat (...) szomorúak a fák / a napsugarak szétszóródnak”. Máskor a szerelem, a szerelmi egyesülés tűnik parodisztikusan naivnak: „beporoztuk a virágot a kertben / nem volt fésűd / szemem tükrében / nézegetted magad”. Az utóbbi két sorhoz hasonló közhelyektől hemzseg az egész kötet: „daloltam folyton / csak daloltam / Isten mindenütt ott volt / nyomomban”, „levél hullatja rozsdás könnyeit”, „viszem apám hitét / tartom szavát / igaz szó és szép”. Ráadásul BuSzabó a jelentést nagyon gyakran olyan metaforikus szerkezetekhez, gyakran tőmondatos azonosításokhoz, kijelentésekhez köti, amelyek nemcsak semmitmondóak, hanem bármi más szóval felcserélhetőek: „a vers ütőér”, „lyukas zászlók a falak”, „a napok filmtabletták”, „elcsépelt szó az élet”, „ravatal a föld”, „fénymásolt papírok a napok”, „száraz kenyér a szívem”, „anyasírás az eső”, „hamutartó az ég”, „lyukas zoknim vízcső” stb. Ezek a megállapítások a semmiből jönnek és a semmiben vesznek el, nem kapcsolódnak a versek jelentéseihez, ráadásul, mint látható, felcserélhetőek. A „napok például „fénymásolt papírok” és „filmtabletták” is lehetnek – de az sincs megindokolva, az eső miért nem apasírás, az ég miért nem levesestányér, a föld miért nem csatatér, ágy vagy éppen hamutartó...

Néha meglepő költő öntudatról árulkodó sorokra bukkanhatunk: „gondolataim / mélységekbe hatolnak”. Ki merné ezt leírni BuSzabón kívül manapság? Vagy a címadó versben: „ülök csak ülök (...) számban igaz szóval / mely oly félelmetes erejű / mint az életen átrepülő / malomkőidő”. Ez is merész kijelentés, nem tanúskodik egészséges önkritikáról. De olyan sorokat is találtam, ahol a lírai én Berzsenyihez hasonlítja önmagát: „arcom magasba emelem / Berzenyi vagyok itt: / szabódezső”. No comment!

A Malomkőidő verseit leginkább a semmitmondó állítások, nagy szavak, akaratlanul önparodisztikus sorok, patetikus kijelentések, naiv közhelyek szövik át. Hosszú az út Berzsenyiig.