Az irodalom közös nevezője...

Felvetődött, hogy a Somorjai disputa következő fordulójának talán éppen az irodalom és a lapok, a sajtó és a kultúra lehetnének a témájaSomogyi Tibor felvételeVolt, ahogy volt, Somorján, a Fórum Intézet székházában a szombati kánon-vita legkitartóbb résztvevőire, bizony, ráesteledett, noha a felszólalók többségében így is benne rekedt a mondanivaló, s néhányan igazából szóhoz sem jutottak. Az irodalmi konferencia résztvevői ezúttal is jórészt a Sambucus Irodalomtudományi Társaság tagjaiból álltak össze, a jelek szerint az irodalomtudomány kérdései mindenekelőtt őket érdeklik, de a korábbi disputák hallgatósága sem maradt hűtlen a jól ismert helyszínhez. A konferencia fő rendezője ezúttal a Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága volt – a sorozat életre hívói s eddigi támogatói, a Márai Sándor Alapítvány és a Fórum Kisebbségkutató Intézet, átengedve az írószövetségnek a kezdeményezést, társrendezőként segítette a disputát.

A Sánta Szilárd, Németh Zoltán és H. Nagy Péter karmestersége alatt zajló disputa meghívott résztvevői (Bárczi Zsófia, Beke Zsolt, Benyovszky Krisztián, Csehy Zoltán, Grendel Lajos, Keserű József, Mizser Attila, Polgár Anikó, N. Tóth Anikó és Vida Gergely), valamint Bereck Annamária, Mészáros András, Poór József, Szigeti László és Szőke József a kánon és a szlovákiai magyar irodalom, illetve a kánon és a fiatal magyar irodalom kérdéskörében fejtették ki – a leggyakrabban egymástól eltérő, de azért egymást kiegészítő, vagy ahogy elhangzott: „egymásba csúszó” – véleményüket. A kánonok mibenléte, ilyen-olyan szemszögből való megkülönböztetése és értelmezése élénk diskurzusra szolgáltatott okot, nemkülönben a „fiatal irodalom” kategóriája. S persze, ismét szóba kerültek a korábbi disputák megválaszolatlanul hagyott vagy megválaszolhatatlan kérdései is.

S ha már kánonról, azaz zsinórmértékről, mércéről, tehát arról folyt a vita, mi és főként milyen szempontok szerint tartozzék a közkincsbe (a köztudatba, az irodalomtörténeti összefoglalókba, a tankönyvekbe stb.), nevek tucatjai, névsorok hangzottak el, ezekhez a nevekhez és névsorokhoz pedig kritikus észrevételek, megjegyzések, kiegészítések. A közös kulturális nevezőig persze a neves szakembereknek a sok név (és még több mű) ismeretében sem sikerült eljutniuk, de nem is ez volt a cél. Sánta Szilárd a kánon kettős szerepére irányította rá a figyelmet, eszerint a kánon „kijelöl, tájékoztat, fogódzót nyújt, ugyanakkor korlátoz, elzár”, Németh Zoltán pedig, rámutatva a történeti kánonok merevségére a kortárs kánonokkal szemben, a mai fiatal magyar irodalmat besorolók-osztályozók névlistáit, e listák kialakulásának szempontjait vizsgálta. H. Nagy Péter kettejük előadásához fűzött észrevételeket, további szempontokkal kiegészítve, viszonylagosítva az elhangzottakat, keresve az összefüggéseket, az átfedéseket, s gondolatébresztő felvetéseivel megalapozta a tulajdonképpeni disputát. „Mindig érdemes megnézni, milyen rendezőelv mentén szerveződik a kánon, és hogy a kánonképzés stratégiája hová irányul” – ezzel a megjegyzéssel indított, s indult el valójában is, fel-alá járva hallgatóinak képzeletbeli kerek asztala mentén.

Az elméletek kánonjai kapcsán ismét csak konkrét nevekkel és művekkel szembesült a disputálók társasága, de hivatkozások alapját teremtette meg Grendel Lajos Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén című, idestova hét évvel ezelőtti esszéje, amiként nem maradt reflektálatlan Hizsnyai Zoltán legújabb Könyvjelző-beli provokációja (Filozopterek a klónpiacon) sem. Tehát: szerzők és szerzemények, mondhatnánk, kerültek terítékre ezúttal is, szerencsére, így a disputa mindvégig irodalomközelben maradt.

A Somorjai disputa további, de ezúttal kényszerűen távolmaradó résztvevői is szóba kerültek: Juhász R. József például annak kapcsán, hogy az ő grafikai elrendezésében jelenik meg rövidesen könyv alakban az első disputa sokak által várt anyaga; Tőzsér Árpádot szintén távollétében szólították-szólaltatták meg: A papír partján című versét Monostori Imre olvasta fel az Új Forrás 1977-ik évi tavaszi számából. De ez már a délután programja volt, amikor is az Új Forrás lépett pódiumra, s került a figyelem homlokterébe. Monostori Imre főszerkesztő a tatabányai folyóirat történetét foglalta össze, rámutatva arra, hogy a lap mindig is éber figyelője és közvetítője volt a (cseh)szlovákiai magyar irodalomnak – korábban többek közt és főként Tóth Lászlónak köszönhetően, manapság pedig Németh Zoltánnak, aki egy ideje – szintén – szerkesztője az Új Forrásnak. A lapban kisebb-nagyobb rendszerességgel publikáló szlovákiai magyar íróknak és kritikusoknak pedig se szeri, se száma: az idei, a harmincötödik évfolyamát író Új Forrás szerzői közt Németh Zoltánon kívül ott találjuk Beke Zsoltot, Benyovszky Krisztiánt, Kocur Lászlót, N. Tóth Anikót, Sánta Szilárdot, Vida Gergelyt... Jász Attila főszerkesztő-helyettes a lapszerkesztésnek és a lap arculatának bemutatására hagyatkozott, de a délelőtti disputára kötve megjegyezte, hogy természetesen a folyóiratok is kanonizálnak.

Felvetődött, hogy a Somorjai disputa következő fordulójának talán éppen az irodalom és a lapok, a sajtó és a kultúra lehetnének a témája, közelebbről nyilván a Szlovákiában kiadott irodalmi folyóiratokról tartandó szimpóziumnak lehetne Somorján nagyobb érdeklődést kiváltó vonzereje. Ez még persze csak ötlet és terv, de a somorjai disputák magját alkotó, a néhány évvel ezelőtt fellépő fiatal kritikus- és irodalomtudós-nemzedéknek a sikeres térhódítását tekintve nagyon is reálisnak tekinthető elképzelés. Aminthogy hamarosan tényként könyvelhető el egy új, általuk jegyzett irodalomtudományi szakfolyóirat is.