Arcok, mélymerülésben

Míg azonban a fejfák és a kopjafák új reneszánszukat élik, s bár inkább emlékoszlopok és emlékművek formájában, falvaink főtereit, parkjait díszítik, az emberi arcokat az idő, ha reprodukálja is, a változás visszavonhatatlan.

Ezért is izgalmas könyv a Gömöri Atlantisz sorozat közelmúltban megjelent másik darabja, az Emberek, amely ugyanannak a szerzőnek, Czenthe Zoltánnak a fotográfiáit és bevezető tanulmányát tartalmazza. A kötet címlapjáról egy szúrós szemű, nagybajszú-szakállú gömöri magyar ember néz ránk. Pontosabban Farkas Lajos Borzováról. Egy olyan arc, amilyenből egyre kevesebbet látni. Talán e kötetben szereplő öregek az utolsók, ezért nem véletlen a Gömöri Atlantisz sorozatcím.

Mielőtt végiglapoznánk ezt a hallatlanul izgalmas galériát, fel kell tennünk a kérdést: van-e az antropológiának esztétikája? Nyilván igen, csak éppen nehezen határozható meg világosan, szabatosan. Vagy ha vannak emberi alaptípusok (márpedig vannak), akkor e kategóriákon belül mozogva kell, kellene őket tárgyalni. Esetleg az egyes típusokat összehasonlítva keresni a különbözőségből adódó szépséget, esztétikát. Ami egyszerűnek tűnhet. Egy-egy tájegység önazonossága különböző történelmi, gazdasági, folklorisztikai és egyéb jegyek alapján ugyanis elég pontosan meghatározható. Ám az emberi arc szerint betájolni egy-egy tájegységet valószínűleg lehetetlen, hiszen századok történései, történelmi népmozgásokból, el- és bevándorlásokból adódó keveredések teszik lehetetlenné a feladatot.

Sok néprajzkutató talán sarlatánságnak tartja az efféle vállalkozást. Pedig Czenthe Zoltán esetében nincs egyébről szó, mint arról, hogy három évtizedes „arckutatás” eredményeit tárja az olvasó elé, régi fotográfiákon mutat be „tipikus” gömöri arcokat, amelyek összessége talán egy hümmögést vált ki az olvasóból: Lám, ilyenek voltunk. Kisnemesek, jobbágyok, cselédek, béresek, főurak és egyszerű emberek ivadékai. De hogy nem egészen tudománytalan az efféle kalandozás, azt a régészeti kutatás támasztja alá. „Ismert, hogy őstörténeti forrásaink említenek olyan tényeket, hogy vezérlő fejedelmünkhöz ide jövet csatlakoztak pl. kazárok, böszörmények, kunok, besenyők és még oroszok is. Érdekes, hogy ugyanekkor óvakodnak attól, hogy avarokat, hunokat, szarmatákat emlegessenek. Teszik ezt annak ellenére, hogy régészeink sírleletei tanúsítják, hogy az előbb említettek legalább annyian, de lehet, kétszer annyian is voltak, mint a 896-os jövevények” – írja Czenthe Zoltán a bevezetőben.

A mintegy 150, a hetvenes és nyolcvanas években készült fénykép eredendő célja felmutatni az egykori „tipikus” gömöri arcokat. De talán – mint minden múltba nézésnek – a jövőnek szánt üzenete a fontosabb: milyenek leszünk, ha egykor tükörbe nézünk? Visszaköszönnek-e még valaha a régi, markáns arcok, amelyeket a szerző egyszerűen így határoz meg egy helyütt: „Egy szép arc, egy értelmes, tiszta tekintet – bármely csoporthoz is tartozott –, akkor is és ma is, számukra és számunkra, azaz az utókor számára egyaránt értékes volt és maradt.” Már ha egyáltalán értéknek lehet nevezni a sok-sok egyediséget. Vagy ez a fajta Atlantisz a következő generációk számára már nem is lesz érdekes? Remélhetően nem lesz így, hanem a szerzőnek lesz igaza, aki így fogalmaz: „... pontosan ezért »dolgoztam«, fényképeztem évtizedeken át, hogy a bizonytalan jövő számára minél többet mentsek meg Gömörből, annak már szinte meseszerű, több ezer éves, ősi, az ázsiai gyökerű kultúrája jegyeit hordozó világból – mindenek fölé helyezve az arcokat, a tekinteteket.”