Amikor a madárka megpróbál visszaszállni

TALLÓSI BÉLA

Mennyire tartós az álomgyári nagyprodukciók által megteremtett sztárság, és milyen árat kell fizetni az átmeneti csillogásért? Miként hat a nézőre egy kultikus filmes figura, jelesül a hős Madárember, és meddig tart a megformálásával népszerűvé vált filmcsillag szárnyalása? Hogyan viseli a színész a fantáziahős – megint csak a Madárember – röptével szerzett dicsőség elvesztését? Képes-e az egykor ünnepelt, majd elfelejtett sztár visszatérni a színre és elfogadtatni magát más szerepben? Vagyis képes-e megszabadulni attól a jegytől, amelyet egy különös képességekkel felruházott fantáziahős hagyott rajta? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a mexikói Inárritu alkotása, de felvet több, korunk megjelenítő művészetével (színház, film) és annak a megítélésével (a közönségfogadtatással és a kritikával) szemben támasztható kételyt is.

Inárritu főhőse a korosodó Riggan Thomson, aki fiatalon ünnepelt filmsztár volt. Egy háromrészes akciófilm tette ismertté, melyben Birdmant, a legendás képregényhőst keltette életre. Szárnyalása addig tartott, amíg a sorozat. Miután lecsengett a Bidrman-mánia, az ő csillaga is leáldozott: a mellőzött színészek táborába került. Csupán egykori rajongóinak emlékezetében maradt meg. Ők évek múltán is a Madárembert látják benne. Thomson nem nyugodott bele a mellőzöttségbe. Kísérletet tesz a visszatérésre. Ír egy színdarabot egy minimalista író novellája alapján, a bemutatóra készülnek a Broadwayn. Abban reménykedve, hogy a New York Times címlapjára kerül, Thomson rengeteg pénzt és energiát fektet a darabba – melynek producere, rendezője és főszereplője is egyben. A színdarab címe – Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk? – is kifejező. Arra utal, hogy a Birdman-skatulya Madáremberként hozza vissza a színészt a Broadway-előadásban is. Ezt a mezt próbálja lefejteni a próbák során Thomsonról a darab másik szerepét alakító remek színpadi színész, Mike Shiner (Edward Norton).

Inárritu filmje a premierre készülés feszített, kaotikus három napjának hangulatát adja vissza. A próbafolyamat történései – a művészi alkotófolyamat egymásra épülő rétegeit feltárva – a (színpadi) mű megalkotásának buktatóit villantják fel görbe tükörben. Inárritu Riggan Thomson szerepét a Batmant megformáló Michael Keatonra osztotta. Ez a csavar is annak a mechanizmusnak a szatirikus ábrázolását és a kifigurázását szolgálja, ahogy a show-biznisz és a moziipar ontja és beskatulyázza a tiszavirág-életű sztárokat, majd hagyja őket elveszni a süllyesztőben. Még úgy is hatásos, jó húzás ez a Batman–Birdman párhuzam, hogy Michael Keatont nem darálta be ez a mechanizmus.

A Birdman bravúros formanyelven szólal meg. A színházi térben, valamint egy bárban felvett – feszült színházi munkát rögzítő – hosszú, alig észrevehetően elkülönülő snittek egymásutánja csaknem a teljes film. Az egymásba átfolyó képsorokat szinte szétfeszítik az indulatokkal teli, robbanásközeli helyzetek, az őrjöngésben megnyilvánuló szélsőséges lelkiállapotok és a heves dialógusok. Mindehhez pergő dobszólók teremtenek alapot.

Riggan Thomson kollégáival és önmagával (jelenlegi önmagával és a belső hangként megszólaló Madáremberrel) vívott harcából Inárritu olyan szatirikus darabot kerekített, amelyben értékzavaros világunkra, s benne magunkra ismerhetünk, ha van szemünk. Kritikusan látni önmagunkat is.