„Martha nem lehetek én!”

A Netflix fejesei ugyanolyan őrültek lehetnek, mint Richard Gadd, ha meg vannak róla győződve, hogy a Szarvasbébi című, műfaji öndefiníciója szerint fekete komédia valóban igaz történetet mesél el, részletezte egy középkorú asszony a kegyvesztetté válása után a hírnév újabb elágazásaira találó Piers Morgan brit televíziós műsorvezető Uncensored című talkshow-jában. Az alig egyórás adás mindössze három nap alatt túllépte a tízmilliós megtekintést a YouTube-on, ami pontosan leképezi az előző hónapban berobbant sorozat körüli érdeklődést. Gadd ugyanis élete legsötétebb időszakát dolgozta fel: egy nálánál idősebb nő, akivel soha nem létesített szexuális kapcsolatot, különböző postafiókokból 41 ezer e-mailt, 350 órányi hangüzenetet, 744 Twitter-bejegyzést, 46 Messenger-üzenetet és 106 oldalnyi levelet küldött neki, de megkörnyékezte szexuálisan és fizikailag is bántalmazta, nagyjából három éven keresztül.

„Martha nem lehetek én!” – fakadt ki vaskos, kelta énekszerű akcentusával Fiona Harvey a műsorban, ahova a félelmetes és szánalmas zaklató, Martha Scott ihletőjeként fogadta el a meghívást, miután elmondása szerint karaktergyilkosság áldozata lett és rengeteg halálos fenyegetést kapott. Rettentőnek találta, hogy Gadd sorozatot készített róla, s bár „egyáltalán nem” nézett bele a hétszer félórás-negyvenötperces alkotásba, perbe kívánja fogni a streamingplatformot, mondván, Gaddnek van kattanása vele kapcsolatban, és ő legfeljebb csak tíz e-mailt küldött neki. Bár a valóság minden részletre kiterjedő térképén csak zaklató és zaklatott igazodhat ki, van, amihez nem fér kétség: a Szarvasbébi női főszereplője, Jessica Gunning szakasztott mása a valóságos Marthának.

Ha mást nem is tudna kínálni, Gadd mozgóképes önvallomása pusztán az angol színésznő átlényegüléséért megérne egy misét. Csakhogy a harmincas évei közepén járó skót komikus, aki tíz éve debütált az edinburghi Fringe rangos művészeti forgatagában, sokkal nagyobb lehetőséggel ajándékozza meg a védtelen nézőt. „Nem tudom, hogy is mondjam, de zaklat valaki!” – halljuk az első jelenetben, amikor a London egyik északnyugati városrészében főállásban bárpultosként, mellékállásként humortalan komikusként dolgozó Donny Dunn (saját alteregóját, akinek még a legnagyobb megrázkódtatás közepette is mosolyszikra csillog a szemében, Gadd kelti életre) rendőrségi feljelentést tesz. A hivatalos szervek nem izgatják magukat: érthető módon az „ettem egy tojást” jellegű szöveges üzenetet nem találják fenyegetőnek. Mindaz, amit eddig láttunk, minket sem ráz meg, hiszen Donny csupán egy csésze teával kínálta meg a camdeni vendéglátóegységbe beviharzó hóbortost, aki ezért cserébe osztatlan figyelemmel, töretlen lelkesedéssel és ragályos nevetéssel kezdi jutalmazni. Az alapvető gondokra csupán akkor derül fény, amikor egyértelművé válik, hogy Donny hódolója nem mezei futóbolond, aki tehetséges ügyvédnek adja ki magát, hanem egy valódi elmebeteg, akit elítéltek már többrendbeli zaklatásért.

A Szarvasbébi önmagukban is felkavaró, egésszé összeállva átkozottul nyugtalanító részei thrillerszerű narratív és horrorjellegű vizuális megoldásokkal teremtik meg azt a gondosan zárt világot, amelyben csak két félnek van létjogosultsága: elkövetőnek és áldozatnak. Donny és Martha mindketten nyomorúságos élethelyzetbe jutott, magányos és boldogtalan emberek; a kettejük közötti esszenciális különbség csupán az, hogy a mentálisan zavarodott jócskán átlépi azt a morális és jogi választóvonalat, amelyen nem szabadna áttrappolnia. Szüntelenül teleszemeteli a férfi postaládáit; a bárpult túlsó felén ülve és a közönség hátsó sorában helyet foglalva nyakára jár a munkában és a stand-up-esteken; követi hazáig és megvárja az albérletével szembeni buszmegállóban; vegzálja és fenyegeti a szeretteit; tévképzeteket kreál és obszcén tartalmú üzeneteit megpróbálja valós testi közeledéssé alakítani. És hogy mi Donny „bűne”? A szeretetéhség és öngyűlölet, a félelem és a bénultság, amelyekről Gadd olyan nagyarányú, nyomasztó és üdvözlendő nyíltsággal beszél, mintha a pszichoterapeuta kanapéján ülne. És bár nem szegezi a mutatóujját egyetlen intézményre vagy jelenségre, számtalan fajsúlyos témát érint, a rendőrség inkompetenciájától kezdve – akár a szülő-gyermek kapcsolaton vagy a partidrogokon át – a transzfóbiáig.

Gadd egész karrierje során nem írt annyi sorozatepizódot, mint amennyire az edinburghi humor nélküli stand-up-estként debütált, majd annak továbbfejlesztett változatként a londoni WestEnden bemutatott monodráma adaptációja lehetőséget teremtett. A Szarvasbébi mégis olyan, mintha az Amerikai Horror Story írógárdája vagy az amerikai horror-alkotó, Mike Flanagan teremtette volna meg – szépirodalmi igénnyel kimunkált, élvezetes dramaturgiai fordulatokkal megtámogatott, egyetlen nézőpontból meg nem ítélhető, sokoldalú karakterekkel telerakott munka. (A borzongásirodalom amerikai főpapja, Stephen King a The London Times napilapban megjelent esszéje, amelyben egyszerre állítja párhuzamba a Tortúra című klasszikusával és magasztalja az egekbe, tényleges értékmérőként szolgál. Pedig King lelkesedése általában olyan marketingfogás, mint Spielberg-filmek iránti, jobbára túldimenzionált ömlengése.) És igazság szerint: egyáltalán nem vicces.

Igen, nincsenek húzónevek (nem hiányoznak), nincs újszerű vizualitás és marad néhány megválaszolatlan kérdés, Gadd mégis élete legmarkánsabb produkciójával és túlszárnyalhatatlanul őszinte alakításával mutatkozik be a világ szigetországon kívül eső részének. Az áldozattá válását jelképező „szarvasbébivé” formálódása a legeredetibb fikció a Netflix jelenlegi kínálatában, ha pedig valós eseményeken alapuló fikcióként gondolunk rá, még a kihívóját is lámpással kell keresni. Szerencsések azok, akik mélyre eltemetett traumáikat privilegizált módszerrel dolgozhatják fel? A bátor finálé és a hangos reakciók éppen az ellenkezőjét sejtetik.