Ami megdöbbent és ami nem

Ugyanis még a legnagyobb rosszindulattal és a legelfogultabb sértettséggel sem vádolhatjuk őket azzal, hogy nem objektívek, és ami lényegesebb: nem kizárólag irodalmi, esztétikai, poétikai szempontok alapján bírálnak. Dehogynem! Kérdezem: Kinek fáj ez? Miért fáj ez? Az ominózus antológia szerzőinek bizonyára nem, hiszen akkor már megszólaltak volna. De látatlanban és ismeretlenül is feltételezem róluk, hogy nem hisztérikusan, személyeskedve tennék ezt, és nem félreértett, véresszájú nemzedéki felháborodásból. Tartom őket annyira intelligenseknek. Nos, akkor még egyszer: kinek fáj ez? Kérdezem még akkor is, ha esetleg Kocur és Németh majd az én írásaimról mondják el a véleményüket, netán írnak ledorongoló kritikát. Tegyék, azért kritikusok, elméleti felkészültségüket pedig eddig megjelent írásaik alapján nincs okom kétségbe vonni. Azzal pedig abszolút egyetértek: egy-egy írás szépirodalmi értékét egyáltalán nem a szerző életkora dönti el, sőt a szerző életkorának az írás minőségéhez halványlila köze sincs. Nincs tehát felmentés. Mint ahogy ez ügyben kétféle értékmérő sincs (lásd a homokozóban gyakorló kezdők és az, úgymond, profik mesterkélt szembeállítása, kacagnom kell). Hoppá! Most mindenképpen ide kell írnom: Kocur Lászlóval még az életben nem találkoztam, és Németh Zoltánnak sem azért adok igazat, mert évek óta jó ismerősök vagyunk. Csak az bosszant – még akkor is, ha önmagamat egyáltalán nem tartom irodalomelméleti tudornak, írónak meg végképp nem, írónak én hazai berkekben maximum három-négy embert tartok a szó klasszikus értelmében –, ha egyesek irodalmon kívüli szempontokkal akarnak megvédeni egy – bizony: összecsapott antológiát, és ennek kapcsán más nevében sértődnek meg, és mások helyett személyeskednek, mint ahogy azt Szászi Zoltán is tette döbbenetes hozzászólásában. Mert ha Szászi ezt írja: Kocurnak „tárgyi tévedése egy sincs”, akkor a továbbiakban mi a fenéről beszél?! Kocur emberileg téved? Mi az, hogy „emberileg”? Hát miről írjon az a szerencsétlen kritikus, ha nem egy konkrét, vizsgált kötetről, versről, novelláról, stb. Ha egyszer ez a bírálata tárgya. Igenis maga a kész szöveg, a „mű”. Az összes többi érv, ami nem erre irányul: mellébeszélés, félreértelmezett pátyolgatás, hülyeség. Az esztétikai kritériumokon, a poétikai értékkategóriákon túli számonkérés valamiféle hazug humanizmus jegyében nem több, mint butaság. Mire kapta fel itt Szászi a vizet, még inkább, mint Juhász Katalin? Mi fáj neki az emberben, ha „emberséget” követel egy bírálótól? Persze nem kell a fiatalokat földbe taposni (de ezt sem Kocur, sem Németh nem tette!), de az életkor miatti álőszinteség amellett, hogy cinikus és értékromboló, még meg is alázza az illető szerzőt. Aki nyomtatásban megjelenik, az abban a pillanatban már nem „szűz”, még ha tizenhat éves is. Szászi logikáját követve azt kéne tennünk, hogy a teljesen árva szerzőket még óvatosabban és még finomabban bírálnánk, netán megkérdeznénk őket: szabad-e rosszat mondani a művedre, ha apukád, anyukád sincs?, mert tudod a félárvákat bátrabban bíráljuk, nekik legalább vagy anyukájuk, vagy apukájuk van. Nos ugye mennyire blőd szempont lenne ez – és az irodalomtól, mint olyantól mennyire idegen! Aki a nyilvánosság elé lép akár kötetben, akár folyóiratban, az jobb, ha tudja: kinyomtatott művének, legyen az vers, próza, esszé, tanulmány, stb. önmagában kell kiállnia minden jogos és jogtalan bírálatot, ugyanis minden megjelent írásnak következménye van, s ezt fel kell vállalni. Egyedül. Valamint tudni kell, hogy átvitt értelemben számtalan csapás, pofon is érheti a publikálót. Aki ezt tudja, azt nem lehet álhumanista, értékrelativizáló, és főleg értékeket összemosó dumákkal elszédíteni. Gyanítom: az „íróság” a világ legmagányosabb, legnehezebb, legveszélyesebb „szakmája”. Nincs tehát „palántanevelde”, „jajnebáncsvirágkicsikéim”, „jó ez a kis rezervátum”. Következésképp, aki kezdőként vagy haladóként nyomtatásban megjelenik, az óhatatlanul az egyetemes magyar irodalomban mérettetik meg. S van, hogy már elsőre kihull a rostán. De olykor még a „nagyok” is írnak pocsék könyveket. Más kérdés, hogy ki mondja meg, mi a jó, és mi a rossz. De ez már nem ennek az írásnak a tárgya. Azt azonban nem gondolom – ellentétben Szászi Zoltánnal –, hogy a kritikusok hatalmi pozícióból írnak. Ez így csúsztatás. Mert amenynyire az író kiszolgáltatott a kritikussal szemben, annyira a kritikus is kiszolgáltatott az író teremtette művel szemben (mellesleg: az írás mint alkotói folyamat nem egy kicsit jó értelemben vett hatalmi aktus is?), sőt a saját ítéleteivel szemben is, vagy még nem hallottunk olyat, hogy egy kritika által lesajnált irodalmi mű később a „kánon” része lett? Végezetül csak három dolgot szeretnék mondani: kölcsönösség és belátás lehet (sőt legyen is), de semmilyen elvi és esztétikai kompromisszumot nem köthetünk – főleg nem egy-egy megjelent kötet, antológia, stb. esetében –, ha az irodalmi értéket keressük. Ha másfajta értékekről van szó, akkor talán más szakmát kéne választanunk... Ja, még valami: legfőbb és legkegyetlenebb kritikusunk az idő. Még a kritikusok és a szerkesztők esetében is.