Ahol álmodni sem szabad

Megrendítő és hiánypótló alkotás az Örök tél, Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró harmadik közös tévéfilmje A berni követ és a Félvilág után.

A film, amely a „málenkij robotra” elhurcolt sváb-magyar nők és férfiak százezreinek állít emléket, feszes, lendületes cselekményével, a lágerborzalmak között kibontakozó szerelmi szállal akár egy hollywoodi mozinak is beillene, mégpedig a jobbik fajtából: úgy ragad magával és nyújt katartikus élményt, hogy közben végig mentes marad a giccstől és a hatásvadász közhelyektől.

Azt viszont már az elején érdemes leszögezni, hogy az Örök tél erősségét nem az említett szerelmi történet adja, sokkal inkább az, hogy a láger borzalmait egy kezdetben végtelenül kiszolgáltatott és naiv fiatalasszony, a Gera Marina által alakított Irén szemszögéből, illetve részben a többi nő sorsán keresztül érzékelteti, olyan szuggesztív atmoszférát teremtve rögtön az első néhány percben, amely szinte azonnal beszippantja a nézőt. Talán a legerőteljesebb jelenet is a film első harmadában szerepel, amikor egy férfiakból álló „bizottság” előtt arra kényszerítik a főhősnőt, hogy meztelenre vetkőzzön. Bár a legrosszabbra végül nem kerül sor, megaláztatásának és kiszolgáltatottságának érzékeltetése, a félelemmel vegyes bizonytalanság a tekintetében, a sikolyok a háttérben, majd a meggörnyedt, remegő test látványa a sötét latrinában sokkal nagyobb hatást képes elérni, mint egy horrorisztikus képsor az őrök brutalitásáról.

A film visszafogottan, tárgyilagosan mutatja be a szörnyűségeket, és inkább a szereplők belső szenvedésére, küzdelmére fókuszál, melyek nem annyira a kevés, egyébként is szűkszavú párbeszédben jutnak kifejezésre, hanem inkább a gesztusokban, arcjátékban, egy-egy meggyötört, riadt vagy reményteljes pillantásban törnek a felszínre. Ebből a szempontból kiemelkedik Gera Marina és Döbrösi Laura erőteljes játéka. Előbbi hitelesen alakítja karakterének személyiségfejlődését (-torzulását?) is, azt a folyamatot, melynek során a jólelkű, empatikus fiatalasszonyból a lágerkörülmények és segítője, Rajmund (Csányi Sándor) hatására egy rideg és kemény, a túlélés érdekében az álmairól is lemondó, sőt a társait sem kímélő, gyakorlott táborlakó válik. Érdekes kettőssége a történetnek, hogy ezzel a belső átalakulással párhuzamosan ismeri meg újra a szerelmet, mégpedig éppen azzal a férfival, aki arra tanítja: legyen kíméletlen és érzéketlen önmagával és másokkal szemben, mert csak így élheti túl a poklot. Végül azonban mégsem ez a kegyetlen pragmatizmus, vagy a Biblia lapjaiba csavart cigaretták, hanem éppen az érzelmei és a lelke legmélyén titkon tovább táplált remény tartják életben Irént és teszik lehetővé számára a szabadulást.

A történelmi üzenet szempontjából a film egyik kulcsjelenete a táborparancsnok szónoklata: ti, németek Hitler nevében lemészároltátok a gyerekeinket, felrobbantottátok a gyárainkat és felégettétek a földjeinket, ezért most fizetnetek kell. Itt lepleződik le a rendszer és a kor abszurditása: a tiszt ugyanis nem náci hadifoglyokhoz, hanem tizen-, huszonéves sváb-magyar lányokhoz és fiatalasszonyokhoz beszél, akik éppen úgy megszenvedték a háborút, mint orosz sorstársaik. Egyedüli „bűnük” a származásuk volt, ezért hurcolták el őket, hogy aztán rabszolgamunkát végeztessenek velük a legembertelenebb körülmények között. A közösségünk számára is oly baljósan csengő kollektív bűnösség elve alapján olyan gaztettekért kellett tehát bűnhődniük, amelyeknek nem elkövetőik, sokkal inkább elszenvedőik voltak. Ennek a sokáig kényszerűségből elhallgatott traumának a feldolgozásához és kibeszéléséhez vihet közelebb az Örök tél, melyet – ha már a mozikba nem jutott el – nagyon helyesen iskolákban is vetíteni fognak, rendhagyó történelemórákkal összekötve.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Saul fia és az 1945 című alkotásokhoz mérhető, lebilincselően izgalmas, de a pátoszt és modorosságot bölcsen kerülő történelmi dráma született, mely a másik két filmmel együtt méltó emléket állít a valaha létezett legembertelenebb diktatúrák magyarországi áldozatainak.