A virágáruslány sikere

A vagány Eliza (Szvrcsek Anita) és Higgins (Boráros Imre)Dömötör Ede felvételeNem akarjuk előre (és remélhetőleg feleslegesen) kongatni a vészharangot, de az idei műsorterv a tavalyival összevetve amolyan „Évad Light” benyomását kelti, finomabban fogalmazva: túlontúl közönségbarátra sikeredett. Musical, vígjáték, komédia, dráma, zenés játék. Valljuk önmagunk megnyugtatására, némi látszatoptimizmussal a színházi közhelyet: nincs rossz műfaj, csak rossz előadás; azonban – a szakma budapesti és pozsonyi képviselőinek elitizmusát ismerve – megjósolható, ezzel a „vígszínházas” műsortervvel az elismerés az előző évekhez képest halványabb lesz.

Mi most azonban nem jósi babérokra pályázunk, csupán a színház 51. évadának első bemutatójáról, a My Fair Ladyről szeretnénk írni, melyre a szokásosnál később, október 3-án került sor, teltház előtt. A My Fair Lady alapjául G. B. Shaw Pygmalion c. drámája szolgált, melyet az angol író és kritikus 1912-ben vetett papírra. Őt pedig – a My Fair Lady felől szemlélve bármennyire is hihetetlen – egy ókori római szerző, a Kr. e. 43-ban született Ovidius ihlette meg. Ovidius az Átváltozások c., 15 könyvből álló, hexameterekben írt mitológiai történetének 10. könyvében említi Pygmalion királyt, aki szerelmes lett a saját maga által készített szoborba, Aphrodité istennő pedig életre keltette a szobrot, hogy egybekelhessenek. Az 1955-ben bemutatott musical csak a mitológiai magot tartotta meg, de azt találóan. A darabból film is készült, George Cukor rendezésében, így a londoni virágáruslány pusztán nyelven (?) keresztüli felemelkedésének nem különösebben bonyolult történetét vélhetően mindenki ismeri.

A komáromi nézőt a darab kezdetekor egy proszcéniumba kitolt templombelső fogadja. Juraj Gráfel egyébként ötletes, a kulisszák mozgatásával jól variálható teret szerkesztett, csupán a nyitóképet illetően vannak fenntartásaink. Nehezen dönthető el, voltaképpen hol is vagyunk. A templom belsejében? Előtte? Az árkádok alatt? A tér nyomasztóan szűk, alig férnek el a színészek. Ebben a zsúfolt térben botlik bele Eliza Doolittle Freddy Eynsford-Hillbe, hogy útjára indulhasson a nyelv és a szubjektum kapcsolatát tematizáló fejlődéstörténet. Itt teszi a darab végén többszörösen megbánt ígéretét Henry Higgins, a fonetika professzora, hogy fél éven belül valódi ladyt, egy Sába királynőjét farag a virágáruslányból, azzal, hogy helyes beszédre tanítja.

Higgins szerepében Boráros Imrét láthatjuk. Kétszer volt szerencsénk látni az előadást, a csütörtöki Boráros-alakítás valamivel jobban tetszett, a pénteki bemutatón ugyanis Higgins figuráját jórészt eszköztelenül próbálta megformálni. Persze, a szenvedélymentes, finom angol úr szerepe – melyhez azonban egy kevésbé finom olasz úr gesztusai társulnak – egészen a második felvonás második feléig, Eliza eltűnéséig nem sok kiugrási lehetőséget ad. A történet szerint Higgins szörnyeteg, aki zsarnoki módon uralkodik tanítványán, az előadásban ez azonban csak verbális síkon valósult meg; az uralkodás, a durvaság Boráros által használt egyetlen gesztusa a zárt szájú, olykor némi hörgéssel társuló felszólítás volt. Pedig övé a darabban levő férfiszerepek fele, szerepe kívüle csak Alfred Doolittle-nek – Eliza apjának – van, a többi férfialak csupán megíratlan, kidolgozatlan figura, illusztráció Higgins és Eliza drámájához.

Pickering ezredes, Higgins szekundánsa néhány illemtudó gesztussal csak ellenpontozza Higgins tapintatlan önzését. Fabó Tibor jól próbálja egyéníteni a figurát, de a kidolgozatlan szerep behatárolja lehetőségeit, mozgásterét. Ugyanez mondható el Freddy Eynsford-Hill szerepéről, melyet Olasz István kapott. Freddy rajongása, hirtelen gyúlt szerelme Eliza iránt a legkevésbé sincs felépítve, motiválatlan, ahogy az egész Eliza-Freddy kapcsolat is. A komáromi előadást látva egy percig sem merül fel bennünk komolyan a gondolat, hogy Eliza Freddyé legyen. Küzd is szerepével az egyébként nem tehetség nélküli fiatal színész, akire már másodszor osztották a hősszerelmes szerepét, noha sokkal inkább táncos-komikus alkat (írjuk ezt, még ha ezek más műfaj terminusai is).

Szerep viszont Dráfi Mátyásé, aki a csatornatisztító apát személyesíti meg. Dráfit – ameddig komáromi színházi emlékezetünk visszatekinteni enged – remek „kisember-szerepekben” láttuk, legemlékezetesebb ilyen alakítása számunkra talán a Hegedűs a háztetőn főszerepe volt. Talán ő az egyedüli szereplő, akinek figurájához a jelmez sokat tesz hozzá; Gadus Erika jelmezei egyébként nem rosszak, leginkább átlagosnak mondhatók (bár az látszik, hogy az Elizák báli ruháinak elkészítésekor nem takarékoskodtak a szabószámlán). Amivel viszont gondja akad (nemcsak) Dráfi Mátyásnak, az a darabban beszélt műdialektus. Nyilván az angol eredetiben a piaci lumpenproletárok és a felsőbb osztály közti különbséget sokkal könnyebb nyelvileg érzékeltetni, mert a standard angol és a cockney nyelvváltozat közt érzékel(tet)hető különbség van, a magyarban viszont ugyanezt csak a nyelvjárások felé eltolva lehet elérni. Ez tette „veszélyessé” a tavalyi – egyébként nagyon jó – Ibusár elejét, és a My Fair Ladynak sem használt.

A címszereplőknek is meg kellett küzdeniük vele. A szakmai bemutatón Holocsy Krisztina játszotta a főszerepet, ő a komáromi társulat azon kevés művésznőinek egyike, aki olyan énekhanggal rendelkezik, mely potenciálisan magában hordozza a siker lehetőségét; a premieren pedig a főiskolás Szvrcsek Anita kapott bizonyítási lehetőséget. Olcsó dolog volna most összevetni a két művésznő alakítását, hisz – szerencsére – két különbözőképpen felfogott és megvalósított Elizát láthattunk. Holocsy Elizája talán alkatából következően bájosabb, bár a virágáruslány figuráját nehezebben találta meg. Fejlődése naivaként van felépítve, az öntudatra ébredésének pillanatát azonban nem tudtuk elkapni, viszont amikor Mrs. Higgins szalonjában biliárdozva „leiskolázza” mesterét, már tökéletes hideg szépség, igazi lady. A Holocsy-féle Elizának nincs visszaútja Higgins professzorhoz.

Szvrcsek Anita Elizája vagányból indít és a darab végére inkább korunk feministájává érik, mint ladyvé; némely gesztusát túlzónak találtuk, főként Higgins dolgozószobájában való első jelenése idején volt sok a „kézimunka”. Szvrcsek Elizája a darab végén Higgins számára a végzet asszonyává lesz. Szvrcsek Anita különösen azokat a részeket oldja meg kiválóan, amikor Higgins és Eliza tétován közeledni próbál egymáshoz.

Énekhang tekintetében azonban egyiküknél sem találhatunk kivetnivalót. Holocsy szopránjáról csak szuperlatívuszokban beszélhetünk, Szvrcsek Anita hangjának soulos többlete szintén az előadás értéke lehet.

A darabban két visszatérésnek is szemtanúi lehetünk. Kukola József, aki a Jókai Színház talán öszszes rendőrszerepét eljátszotta már, most újra játszik. A változatosság kedvéért újra rendőrt (is). Ferenczy Anna pedig több mint egy évtizedes kihagyás után állt színpadra újra, hatalmas tapsot kapva rögtön belépésekor. Mivel e sorok írója a művésznő távozásakor éppen feleannyi idős volt, mint most, releváns emlékeket nem őrizhet alakításairól. Ami rögtön feltűnt: Ferenczy Anna gyönyörűen beszél. Néhány legyezőmozdulatból visszafogott eleganciával építi meg az öreg hölgy alakját, és olyan természetességgel mozog együtt a fiatal kollégákkal – akiket eddig csak a nézőtérről ismerhetett –; mintha ez a tizenhárom év meg sem történt volna.

Bandor Éváról kell még említést tennünk, aki Pearce-nét, a házvezetőnőt alakítja. Ezúttal kevéssé előnyös kosztümbe bújtatták – tatabányai szerepében láthattuk őt némiképp hasonlóan „becsomagolva”, hajléktalanként –, melyhez szögletes mozdulatok társulnak, rendkívül kifejező arcjátékkal.

Zenei vezetők terén az előző évadban nem mindig volt szerencsés a színház választása, ezúttal Körtvési Kata munkájára nem panaszkodhatunk, azonban a vezetésnek nem árt szem előtt tartania, hogy a Jókai Színház elsősorban prózai társulat...

Énekes István koreográfiáját leginkább a minimalista jelzővel illethetnénk, álljon itt ennyi, nemcsak a helyhiány miatt.

Az előadást Harsányi Sulyom László rendezte, munkájával kapcsolatban azért szemernyi kétség maradt e sorok írójában, ugyanis amit látott, az inkább zenés játékra, mint musicalre emlékeztette.