Otthon, édes otthon

Ennek az állapotnak nevet is adott egy japán pszichológus, aki elsőként foglalkozott vele: hikikomori, ami annyit jelent, hogy „elzárva lenni”. Már az 1990-es évek óta így él a japán fiatalok egy része, és számuk egyre növekszik. Ez nem számít betegségnek, szociális jelenségként tartják számon, hiszen „csak” arról van szó, hogy ezek az emberek hosszú időre teljesen kizárják a külvilágot, nem járnak dolgozni, nincsenek barátaik. A súlyos esetek mellett az is önkéntes elzárkózásnak számít, ha valaki heti háromnál kevesebbszer hagyja el otthonát. 

A probléma súlyosbodását jelzi, hogy a 2010-es években körülbelül 500–700 000 hikikomori élt Japánban, napjainkra számuk megduplázódott: már 1,5 millióan vannak, ami a teljes lakosság 2 százalékát teszi ki. 

Ezt a furcsa viselkedést alapvetően az emberektől, emberi kontaktustól, az esetleges negatív reakcióktól való félelem okozza. Tulajdonképpen védekező reakció, a biztonságérzetet akarják fenntartani azzal, hogy nem hajlandóak kilépni az utcára. A Guardian nemrég beszámolt például egy 19 éves fiatalemberről, aki Tokió közelében él szüleivel, és az elmúlt két évben napi 23 órát a szobájában töltött. Édesanyja tálcán hordja neki az ételt, amit az ajtaja előtt hagy. Nappal alszik, éjjel internetezik: olvasgat, csetel vagy játszik. 

Nálunk még nem ilyen durva a helyzet, mint a túlnépesedett Japánban, ahol a nagyvárosok utcáin folyamatosan hömpölyög a tömeg. De például a koronavírus-járvány miatt bevezetett életmódbeli változások hatásait már vizsgálják a szociológusok. A home office bevezetését követően az emberek lassan megszokták, hogy otthonról is dolgozhatnak, és olyannyira megszerették ezt az életmódot, hogy nem is kívánnak visszaülni az irodai székbe. A cégek pedig rájöttek, hogy számukra ez rendkívül költséghatékony módszer, hiszen nem kell irodát bérelniük. És nyilván mindenki ismer a környezetében olyanokat, akik tömegiszonyra hivatkozva évek óta nem járnak nagyobb koncertekre, sporteseményekre, sőt már attól is idegesek lesznek, ha sorban kell állniuk valahol. 

Az éjjel-nappal „kütyüző” fiatalok lassan elszoknak az emberi kontaktusoktól, egyre nehezebben kommunikálnak élő szóban, bizonytalanul mozognak a való világban, nem tudnak reagálni spontán élethelyzetekre. Emiatt természetesen egyre több kudarc éri őket a mindennapok során – vagyis egy idő után egyszerűen jobban érzik magukat az online térben. 

Számos sci-fi született erről, már a nyolcvanas években is, amikor még internet sem volt. Úgy tűnik, a tudományos-fantasztikus szerzők a legjobb jövendőmondók, mert gátlástalanul továbbgondolják a társadalmi folyamatokat. És általában igazuk lesz. Azok a történetek, könyvek és filmek, amelyeken harminc-negyven éve még mosolyogtunk, vagy kellemesen borzongtunk, mára kezdenek aggasztó valósággá válni...