A tökéletesség csapdái

Pazar dallamok, mesteri hangszerelés reveláció nélkül. Ez a rövid konklúziónk a Franz Ferdinand várva várt, Always Ascending című ötödik albumáról.

A szerencsétlenül járt osztrák– magyar trónörökösről elnevezett skót zenekar 2004-ben robbant be az egyre egysíkúbb, álmosabb indie-színtérre. Egymástól elütő stílusokat eresztettek össze (a diszkó és az alternatív rock, a new wave és a funk, az esztrád és a posztpunk), olyan ügyesen, hogy a kritikusoknak elállt a lélegzetük. Énekesük, Alex Kapranos hangja egyszerre emlékeztetett a teátrális Dave Gahanre és a halvérű playboy Brian Ferryre, akiről a tizenévesek azt se tudják, kicsoda. A dalok hangzása pedig úgy volt újszerű, hogy közben valamiféle megfoghatatlan retró fílinget is árasztott.

2013-ban kis megtorpanást észlelhettünk náluk, aztán 2015-ben jött egy felejthető kollaboráció a legendás Sparks zenekarral FFS néven. A következő évben gitárost cseréltek és kibővültek egy billentyűssel. Érthető, hogy hatalmas várakozás előzte meg az új Franz Ferdinand-albumot. Annál is inkább, mivel Alex azt nyilatkozta a stúdiómunkálatok alatt, hogy minél nyersebb hangzású tánczenét szeretnének csinálni. Mi szükség ehhez egy új billentyűsre? – kérdeztük többen. A válaszra február 9-ig kellett várnunk.

Nos, a beígért nyerseség főleg abból áll, hogy a szinti gyakran ugyanazokat az akkordokat játssza, mint a gitár, és a két hangszer egyszerre szól. Bármekkora FF-rajongók vagyunk is, nem állíthatjuk, hogy ilyet még sohasem hallottunk.

A vérfrissítés tehát nem hozott újat, főleg azok csalódtak, akik a hideg profizmus helyett vágytak ama bizonyos nyers erőre. Az új gitáros, Dino Bardot szerződésében valami olyasmi állhat, hogy lehetőleg minél hitelesebben helyettesítse a zenekar-alapító Nick McCarthyt, aki a hivatalos verzió szerint több időt akar tölteni családjával, ezért lépett ki. A Franz Ferdinand védjegyévé vált, már-már matematikai igénnyel megkonstruált dallamfűzésnek és a mechanikusan lüktető alapoknak köszönhetően továbbra is azonnal felismerhető a csapat, ami persze nem baj, sőt! Viszont nagyjából bármelyik új szám születhetett volna tíz évvel ezelőtt is. Mintha egy jól bevált autómárkát tuningoltak volna fel egy erősebb motorral. Az új albumon hallható szerzemények egytől egyig mesterművek (talán a rendkívül béna szövegű Lazy Boy kivételével) de inkább okosak, mint őszinték, azaz inkább az agyunkat masszírozzák, mint a szívünket. Nem mintha a fiúk kifogytak volna az ötletekből, sok remek szám található a lemezen (például a merész ritmusváltásokkal operáló Huck and Jim, a sanzonszerű The Academy Award, az új szintis kollégát kibontakozni engedő Lois Lane vagy épp a címadó dal), csak épp az a lendület hiányzik róla, amivel a Franz Ferdinand anno mindent és mindenkit elsöpört az indie-színtéren.

Aztán találtunk az albumon néhány irritálóan nagyképű húzást is. Az első mindjárt a borító – bár ez nyilván keveseket érdekel manapság –, amelyen nem szerepel a zenekar neve, csak a lemez címe, fekete alapon. (Ilyesmit emlékeim szerint utoljára a Blur engedett meg magának a híresebb brit zenekarok közül: a 2015-ös The Magic Whip albumon kínai írásjelek virítanak egy neonfényekkel jelzett tölcséres fagyi mellett.)

És nem lehet nem észrevenni, hogy a Finally című dalt eleve „himnusznak” szánták a fiúk. Bármiben lefogadom, hogy a lemez promóturnéján ezzel kezdik majd a koncerteket. Idézünk a szövegből. „Finally I found my people / Found the people who were meant to be found by me / Finally, finally, finally I'm here / In my place, so I'm here / God, how it feels good to feel / God, how it feels good to be with the people I need, yeah / The people I need.” Ezt le sem kell fordítani, minimális angoltudással is érthető az üzenet az egész világon. Alex örül, hogy végre a sajátjai között lehet, hogy végre megtalálta az embereit. Nos, ennek én is nagyon örülök, de meglehetősen olcsó húzásnak tartom ezt a globális közérthetőségre törekvő refrént egy ilyen kaliberű zenekartól.

Az Always Ascending producere nem más, mint Philippe Zdar, a francia Cassius duó egyik fele. Vagyis az eddigieknél is táncolhatóbb, markánsabb, fogósabb ritmusokra tippeltünk, és nem is tévedtünk. Már az első kislemezként kiadott címadó dal is jelezte, hogy ügyesen kitalált dallamokra számíthatunk, ütős alapokkal. Mozog is az ember feje végig, amikor hallgatja, de ez nem önfeledt, laza mozgás, hanem inkább olyan, mintha a homlokunkkal egy szöget akarnánk beverni a falba.

Franz Ferdinand: Always Ascending. Domino Records, 2018.