„A mesék többet tudnak, mint én”

A szerző felvételeÉrez különbséget a közönség reakciójában, amikor határontúli közönség előtt lép fel? Másként fogadják önt az itteni emberek?

Bizonyos meséket arra tartogatok, amire a jégtörő hajó az orrát. Azokat úgy küldöm előre, hogy aki soha nem hallott mesét, vagy nem akarja érteni, az is felfogja, hogy nem egyéb ez, mint tömör beszéd, a magyar nyelvnek tovább már nem sűríthető állapota. A határon túliak általában a dupláját szokták érteni. Mert a történeteim nagy része a vesztes ember kapaszkodásáról szól, az igyekezetről, hogy egyszer a kevésbé vesztesek közé tartozhasson. Az ittenieknek ki van hegyezve a fülük az ilyesmire. A mesék többet tudnak, mint én, én csak elmondom őket. Az előttem járók annyi bölcsességet felhalmoztak bennük, hogy nyugodtan elmondhatom őket akárhol, mindenki megtalálja a magáét. Óvodásoktól nyugdíjasokig, börtöntől parókiáig, Kaliforniától Kárpátaljáig, Svédországtól a Délvidékig. Huszonöt év alatt mindezeken a helyeken kipróbáltam a dolgot, a mesék úgy dobálnak engem a térképen, hogy én magam a következmény, az okozat vagyok.

Úgy zajlik ez, hogy rábukkan egy régi történetre, és körbeszínezi a saját gondolataival, amelyektől huszonegyedik századivá válik a mese?

Ez az a kérdés, ami annyira jól sikerült, hogy egyetlen szóval válaszolhatok rá: igen. Bárhogyan keresem a bővítményt, nem találom, legfeljebb bólintani tudnék még hozzá.

Ezek a magyarul mesélt történetek mennyire szólnak csak a magyarokhoz, és mennyi bennük az egyetemes emberi tanulság?

Kipróbáltam a meséimet Párizsban, Kanadában, Tallinban nagyon jó tolmácsokkal. Nagy sikerük volt. Van nekünk egy régi sztereotípiánk, hogy ezt a műfajt nem lehet lefordítani. Én másképp látom: ha csak a felét sikerül, már az is teljes siker. A magyar mesék egyébként szépen beilleszthetőek a nagy népek meséi közé, amennyi egyedi és különleges van bennük, annyi más nemzetek meséiben is akad. A tempó, a humor, néhány fontos apróság az, amitől más lesz, mint a többi. De ha az ember nagyon egyéni akar lenni, elveszíti a lényeget. Én pont annyit adok át, amennyi rám tartozik, amennyit megértettem az öregek által elmondott mesékből.

Készül egy fordításkötet az ön összeállításában, amelyben mongol, tuvai, irokéz, észt, kínai és ír mesék lesznek. Az olvasónak tehát lehetősége lesz összehasonlítani ezeket a magyar mesékkel, illetve nemzetközi kontextusba helyezni a mi népmeséinket. Milyen felfedezések várnak ránk?

Ezek ars-poétikus mesék, valamennyiben a mesemondó személye, illetve maga a mese, annak születése a legfontosabb. Ilyen „mesék a meséről” magyar területen nem nagyon találhatóak, amikor ezt a témát kiosztották a világ kezdetén, a magyar ember a sor végén szivarozott. Más népek meséi között megtaláltam azokat, amelyek kifejezetten a verbalitás erejével foglalkoznak, azzal, hogy mit ér az emberi szó. Vagy mit ér a fül. Megértem-e a másik embert? Végül is a nyelvről mint az önkifejezés eszközéről gondolkodik mindegyik mese. Ez a téma engem mint mesemondót nagyon érdekelt, ezért, mint egy kódexet, egyben akartam látni ezeket a történeteket. Lehet, hogy ma még nincs sok kollégám, de majd lesznek. Nekik szeretném átadni azt a mesterségbeli tudást, ami megmágnesezi az iránytűjüket.

Hányan próbálkoznak ma Magyarországon mesemondással?

Akadnak gyerekek, akik feltűnnek egy-egy mesemondó versenyen, aztán később valahogy lekopik a szájukról a mese, mert jönnek az élet „komolyabb” dolgai, a kiadás, a bevétel, a profit. Megmarad ez az egész egy szép emléknek, kapnak egy oklevelet, és ennyi. Lassan az a társaság is megszűnik, amelyik a mesemondót „eltűri”. Márpedig a szájnak fül kell, ahogy az ecsetnek vászon. Az emberek ma már nem járnak össze. Odahaza mindenki bekapcsolja a tévét, ahol pribékek mondják el neki, miről mit kéne gondolnia. Saját érdeke ellen szavaz, nincs tisztában azzal, mit keres a világban, leesik saját sorsáról. ĺgy nehezen születik igazi mesemondó, aki egy közösség bánatát, örömeit meg tudja fogalmazni és át tudja adni képekben úgy, hogy ne hazudjon, de ne is csak a különlegesen művelt emberek értsék meg.

Az ön meséi teli vannak irodalommal, szóképekkel, gyönyörű hasonlatokkal, ritka, különleges szavakkal, jelzős szerkezetekkel, vagyis költői eszközöket használ. Ebből hány százalékot hallott az öregektől, és hány százalékot tett bele saját kútfőből?

Százalékban nem tudnám megmondani, de annyi bizonyos, hogy ha nem bújnék bele a saját meséimbe, berozsdásodnának. Soha nem tudnék megtanulni egy kész szöveget, viszont amibe belebújok, a magam nyelvéhez igazítom, az állandóan változik. Pont ettől a változástól nem unom meg saját magamat, mindig úgy tudom elmondani a mesét, mintha először mondanám. Felviszem a bizonytalanságot a színpadra, én is kíváncsi vagyok, mi lesz a főhőssel, hol fogok megtorpanni, melyik lesz az a pillanat, amikor körbenézek, berendezem az adott helyzetet, reagálok a környezetre. Ez adja az oxigént a mesének.

Közhely, hogy a mesék az igazságra tanítanak, de manapság, amikor a gyerekeket annyi hamis inger éri a tévéreklámokból, a médiából, annyi erkölcstelen dologgal szembesülnek, talán fokozottabban érződik a mesék fontossága. Ön hogy látja ezt?

Hiszek abban, hogy az igazságig mindenhonnan el lehet jutni. Úgy látom az ember lehetőségeit, mint egy kereket. Középen van az agy, körülötte a küllők, amelyek minden irányból az agy felé futnak, és van a kerék abroncsa, amely felszedi a sarat, a ganéjt is, máskor csak a homokot, a port. A mesék, melyekben ott az igazság, középen vannak, és akárhonnan el lehet jutni hozzájuk. Nekem szerencsém volt, mert sosem volt televízióm, ennek szedem a gyümölcsét máig is. Édesanyám mesélt nekem minden este, számomra ő a mérce. Soha más embert nem hallottam úgy mesélni, mint őt.

Sokan aggódnak a mai tizenévesek szegényes szókincse miatt. Ön szerint mennyire satnyult el a magyar nyelv az utóbbi évtizedekben?

A bajaink számbavételére eddig még nem szakítottam időt. A vészharang kongatása helyett a maradékot akarom összegyűjteni, és olyan sok a maradék, olyan gazdag a magyar nyelv, hogy az én életem ehhez kevés. Magamnak ebből derűt kapartam össze, így nem érzékelem annyira a nyelvünket fenyegető ellaposodást, elszürkülést. Az igazi pásztor a nyáj előtt megy. Sokkal kívánatosabbnak tartom a humán műveltségben a hívó szót, mint a terelő szót. Ha valaki hátulról állandóan üti az embereket, hogy erre menjenek, arra menjenek, közben keserű arccal a bajaikat olvassa rájuk, akkor riadtan elmenekülnek.

Szükségük van manapság az embereknek a mesére?

Igen. A mese minden korosztályt meg tud szólítani. Mondok egy lehetetlen helyzetet: amikor belöknek engem a fülbevalós, kapucnis ipari tanulók közé, akik reggeltől estig mondjuk motorszereléssel foglalkoznak. Fülükön fülhallgató, szájukban rágó, a terem hátsó soraiba gyűlnek, hogy gyorsan el tudjanak menekülni. A kollégium igazgatója és a nevelőtanárok riadt arccal lesik, hogy felfogtam-e a helyzetet. Felfogtam, tudom, hogy ezeket a 16-18 éves fiúkat pillanatnyilag egyetlen dolog izgatja a világon: a nő. Büdös disznó vagyok ilyenkor, előszedem a pikáns, pajzán meséket, a népi szerelmi iskolákat. És látom, ahogy sorban húzzák ki a fülükből a fülhallgatót, bökdösik egymást, hogy te, figyelj, ez egész érdekes! Lekerülnek a fejekről a kapucnik, felpattannak a szemek, közelebb húzódnak hozzám az én arany báránykáim. Akkor a zsilipet szépen leengedem hátul, és már benn is vannak! Már nem tudják, hogy a magyar nyelv ünnepén ülnek, már nem tudják, hogy mesét hallgatnak, úgy érzik, az élet nagy igazságait szívják magukba. Ha a mese mindenkihez szól, akkor miért ne azt a témát vegyem elő, ami őket izgatja?