A Kronos Quartet és a remény

A nagy- és kisebb színpado-kon összesen csaknem három-száz koncert zajlott idén, és minél jobban ismeri az ember a Pohoda fesztivált, annál inkább erősödik az a benyo-mása, hogy a koncertprogram átgondolt dramaturgiára épít, ahol az időpontok, a hely-színek és a zenei találkozások mind-mind indokoltak.

A Ján Kuciak és Martina Kušnírová emlékére tartott nyitókoncert erős kezdésnek bizonyult, a zenei pontot pedig a vasárnap hajnali, napfelkeltét üdvözlő koncert tette ki a történet végére – itt cigányzene szólt a Gypsy Band Lomnické Čhave előadásában. Most mégis inkább onnan ragadunk ki egy pillanatot, ahol a történet kicsúcsosodását sejtjük, szombat este tizenegy óra tájékában. A Kronos Quartet koncertje izgalmas zenei találkozás volt – a világhírű amerikai vonósnégyes egy fiatal szlovák zeneszerző, Miroslav Tóth művét játszotta. Ez volt a szerzemény világpremierje.

Az emberek már negyedórával a koncert kezdete előtt gyülekeztek a színpad – egy félreeső, kisebb pódium – előtt. Ennek a színpadnak az az érdekessége, hogy három oldalról magasított lelátó veszi körül, ezek pedig elzárt teret teremtenek, ami bensőséges hangulatot kölcsönöz a szabadtéri koncertnek. A pódium felszereltsége egyébként puritán: négy szék és az előttük álló partitúrák várták az előadókat.

David Harrington 1973-ban alapította meg vonósnégyesét. A Kronos Quartet a nyolcvanas években azzal vált népszerűvé, hogy formabontó módon ültette át világhírű zeneszerzők műveit vonósnégyes hangszerelésre. Csaknem ezer szerzeményük van, másfél millió lemezt adtak el. Együttműködtek Bob Dylannel, a Sigur Róssal, de felléptek Allan Ginsberggel és David Bowie-val is. Harringtonék zenéje nem csupán virtuóz muzsika, melyet a konzervatóriumot végzett komolyzene-kedvelők szűk köre élvez – formabontó hozzáállásuk a zenéhez rengeteg rajongót biztosított nekik az évtizedek során.

A színpadon álló üres székeket közben elfoglalták. David Harrington, John Sherba, Hank Dutt és Sunny Yang játéka élőben lehengerlő élmény. Repertoárjukat precízen átgondolt dinamikával építik fel. Miroslav Tóth műve, A messze nyúló csápok kvartettje, melyet a meggyilkolt Ján Kuciak utolsó cikke nyomán komponált, utolsó előttiként csendült fel.

„Amikor tudomást szereztem Miroslav ötletéről, egyértelmű volt, hogy meg kell csinálnunk” – mondta Harrington a koncertet megelőző sajtótájékoztatón. Nyugodt bölcsesség árad a hegedűművészből, mikor arról mesél, 1995-öt követően hogyan nyert számára a zene új értelmet. Abban az évben ugyanis meghalt a fia. „A zene a túlélés alapvető eszköze volt számomra. Az, hogy akkor a Kronos részese lehettem, kiváltságos helyzetet jelentett, mely megengedte, hogy a képzeletem túljusson a történteken, és valami újat indítson el. Minden egyes hang, amely bennem él, olyan hang, amelynek megengedem, hogy ott legyen, és ez az, ahol a fiamat is megtalálom. A hiány viszont ott lesz az ember hátralévő napjaiban. Úgy gondolom, hasonló hiányt érez most ez az ország. Nem csupán két család éli meg, hanem az újságírók, a zenészek és minden ember, akinek van lelkiismerete.” A Kronos Quartet ezen a héten egyébként már New Yorkban muzsikál, egy olyan zeneművet adnak majd elő, melyben a floridai iskolai tömeggyilkosságot túlélő középiskolás gyerekek hangját is használják. „Egyre erősebben érzem, munkásságunk lényege az, hogy ellensúlyt képezzen a terrorral, a gyűlölettel és az önzéssel szemben” – mondta David Harrington.

A Messze nyúló csápok kvartettje a koncerten elhangzott darabok közül a legexperimentálisabb hang-vételű volt. A mindössze harminchat éves Miroslav Tóthot az egyik leginnovatívabb fiatal szlovák komponistaként tartják számon, három videóopera és több más kompozíció szerzőjeként, előadóként számos zenei formációval dolgozik együtt. Csakúgy, mint a meggyilkolt újságíró utolsó cikkében, ahol a szöveg a befejezetlenség benyomását kelti – már nem volt idő finomítani rajta, egy-egy meghökkentő információ szinte előzmény nélkül bukkan fel –, Tóth művében is meglepően kötődnek a dallamok, vagy éppen váratlanul törnek elő a csendből. A zenemű inkább energiát, mintsem bánatot vagy keserűséget áraszt – a zeneszerző maga fogalmazott úgy, hogy a leginkább a remény lehetőségét szerette volna közvetíteni.

A koncert záróakkordjaként Harringtonék a Kronos Quartet repertoárjának egyik legnépszerűbb darabját, Darren Aronofsky Forrás című filmjének a betétdalát játszották. Aronofsky történetét figyelembe véve a koncert befejezése szimbolikus üzenetet hordoz, hiszen a film arról szól, hogy a főszereplő hogyan tanul meg megbékélni a felesége halálával.

Egy fesztivál hangulatát természetesen lehetetlen egyetlen koncerttel közvetíteni, hiszen ahány fesztiválozó, annyiféleképpen választja meg a saját programját. Ez a koncert azonban minden bizonnyal az egyik legemlékezetesebb pillanata marad a huszonkét éves Pohoda történetének.