Egy kísérlet a történelem írására

Fiatalok a folyóparton. Két lány cigarettát szív és beszélget, néhány fiú a háttérben foglalatoskodik valamivel. Hirtelen robbanás rázza meg a békés folyópartot – a srácok robbanóanyaggal horgásztak. Afféle háború utáni szórakozás ez, 1945-öt írunk. A hadsereg elvonult, a fiatalok megpróbálják végre az életüket élni, kapcsolatok bontakoznak ki, terveket szőnek. A történelem azonban ismét közbe fog szólni, és ezt már ők is sejtik.

A kamera fókuszt vált: a fiatalok alakja elhomályosul, a folyó túloldalán egy férfialak válik élessé. Virágos inget visel, kezében fényképezőgép, a szórakozó fiatalokkal teli partot kapja éppen lencsevégre.

A folyó ebben a jelenetben a múlt és a jelen között húzódik. Nem elválaszt, hanem a kettő összekapcsolódásának lehetőségét kínálja. Egyik partján az 1945-ös év tornaljai fiataljai, a másikon egy karakter a jelenünkből. Hogy mi közöttük a kapcsolat? A fényképezőgépes férfi, Máté (Oszlík Péter) megszállottan kutatja a múltat, éppen ezeknek a fiataloknak a történetét.

Hancsovszky Béla (Hégli Bence) a fiatalok egyike. Ő az a 19 éves gömöri fiú, akinek emlékét a tornaljaiak megőrizték emlékezetükben. Pedig közel nyolc évtized telt el a történtek óta, ráadásul az akkori államhatalom megpróbálta cenzúrázni.

1945-ben valaki robbanóanyagot dobott be a tornaljai rendőrőrs ablakán. Az épületben hárman tartózkodtak a robbanás pillanatában, akik csodával határos módon nem sérültek meg. A tettes valószínűsíthetően Hancsovszky Béla volt, az a fiú, aki önként magára vállalta a robbantást – miután a rendőrség megfélemlítette a tornaljai lakosságot. Hancsovszky mellett két másik, fiatalkorú fiút is őrizetbe vettek. Hancsovszky öccséről, Isvánról és barátjukról, Ferikéről sosem derült ki, valóban részt vettek-e, illetve tudtak-e egyáltalán a robbantás tervéről. Hancsovszky ellen vádat emelnek, majd – bár a tanúk nem ismerik fel – halálra ítélik. Hancsovszky azonban megszökött a rimaszombati börtönből és Magyarországra menekült.

Az eset számos pontja tisztázatlan, ráadásul az is csupán valószínűsíthető, hogy a tettes Hancsovszky Béla volt. Mihez kezdhetünk ezzel a számos pontján tisztázatlan sztorival 2024-ben?

Történelmi szempontból azért fontos ez a történet, mivel komoly következményei voltak a tornaljai, sőt, a Csehszlovákia területén élő magyarságra nézve. A csehszlovák államhatalom azt hirdeti, hogy Magyarországról érkező fasiszta eszmék befolyásolják a Csehszlovákiában élő fiatal magyarokat, ürügyként használja tehát Hancsovszky esetét: ez az a történet, amely az állami szerveket feljogosítja arra, hogy keményen lépjenek fel a magyarok ellen.

Másrészt felmerül a kérdés, hogy a tornaljai robbantás terrorista tettnek számít-e, hiszen a tettes emberéleteket veszélyeztetett. A filmben ez a kérdés szó szerint is elhangzik, és többen, többféle perspektívából igyekeznek megválaszolni. 

Miközben a film lehetséges nézeteket ütköztet, a készítők fő célja az volt, hogy egy társadalmi-történelmi pillanatra tett reakcióként próbálják meg értelmezni ezt a szélsőséges cselekedet. Más kisebbségek történeteiben is láthatjuk, hogy amikor egy népcsoport jogait korlátozzák, az szélsőséges reakciókhoz vezethet. Ennek legékesebb példája Baszkföld, ahol egy kiterjedt paramilitáris szervezet tartotta rettegésben a lakosságot fél évszázadon át. 

Hancsovszky Béla nyilván nem volt kegyetlen vérontó, és nem is állt mögötte kiterjedt hálózat. Haragra azonban volt oka. A második világháborút követően, a határok visszaállításával a magyarok azt hihették, hogy a Masaryk-féle liberális demokrácia jön majd vissza, melyben tapasztaltak ugyan hátrányokat, de amely magyarként is élhető ország volt. A második világháborút követően azonban lényegesen más helyzet kezd körvonalazódni: a magyarokat eltávolítják a nemzeti bizottságokból, a magyar nyelvet betiltják a hivatalokban, van, ahol az egyházi szertartásokban, sőt, még a személyes érintkezésben is. Először az anyaországi magyarok „vissszatelepítése” kezdődik meg (tehát azoké, akik az első bécsi döntést követően költöztek a területre), majd fokozatosan az őshonos magyaroké is.

A Hancsovszky egyszerre játékfilm és dokumentumfilm. A dokumentumfilmes elemeknek köszönhetően szélesebb körű társadalmi-történelmi kontextust kapunk, melyek hiányában kockázatos lehetett volna egy merénylő történetének elmesélése. A dokumentumfilmes elemek azonban beleszövődnek a narratív szálba, így – leszámítva azt a tényt, hogy a kamera előtt álló történészek nem színészek – a filmet akár valós tényeket feldolgozó játékfilmnek is tekinthetnénk. 

A történet két szálon fut: az egyik maga a történelmi vonal, Hancsovszky 1945-ös Tornaljája, míg a másik szál központi figurája Máté, Hancsovszky történetének fanatikus kutatója, aki stílusos Hasselblad fényképezőgéppel a nyakában kergeti a múltat. Máté az, akinek a történészek (Simon Attila és Popély Árpád) mesélnek, aki felkeresi a régmúlt történéseinek helyszíneit, levéltári iratokat olvas és beszél a helyiekkel. A múlt eseményei nem szigorúan időrendi sorrendben, inkább villanásokként elevenednek meg, miközben nem lehetünk feltétlen biztosak abban, hogy történelmileg hitelesek – hiszen a történészek maguk hangsúlyozzák, hogy nem minden ponton jelenthető ki bizonyossággal, mi történt. Ilyen módon a történelmi szálat tehát egy Máté által rekonstruált történetként értelmezhetjük, ahol a történet homályba hajló részleteit maga a főszereplő világítja meg számunkra. Ez izgalmas csavart jelent, hiszen így a film további, nem kevésbé érdekes kérdéseket vet fel a történelemírás természetéről. Hiszen hogyan is íródik a történelem? Mindig valaki szemszögéből.

Érdemes a Hancsovszkyt a kisebbségek történetével foglalkozó filmek tágabb kontextusában nézni. A narratív szálak ilyen típusú keverésének mestere egy örmény származású kanadai rendező, Atom Egoyan, akinek aprólékosan kidolgozott történetei szintén két, olykor akár három szálon futnak, a jelent és a múlt történéseit hozzák párbeszédbe. Az örmény diaspóra múltjával foglalkozó filmjeiben (Calendar, Ararat) a központi szereplőt saját identitásának megértése és az örökletes traumák felfedése vezérli. Szeretné megérteni azokat a körülményeket, melyek ősei életét meghatározták, melyek tudat alatt befolyásolják cselekedeteit, meghatározzák személyiségét, sőt azt is, hogy hogyan tekint a világra.

Azt hiszem, valami hasonlót kísérel meg Laczkó Sándor Hancsovszkyja. Eddigi, döntően tényfeltárásra törekvő dokumentarista hozzáállású munkáihoz képest a játékfilmes vonal kellemes meglepetés. A filmben ráadásul az elismert hazai színészek (úgy mint Fabó Tibor, Gál Tamás, Kiss Szilvia, Culka Ottó) és az 1945-ös fiatalokat alakító fiatal színészek (Hégli Bence mellett többek között Hostomský Fanni és Gál Réka Ágota) is remek alakítást nyújtanak, miközben néhány közéleti szereplő is feltűnik

A Hancsovszky tehát egy olyan film, amelyet mindenképpen érdemes megnéznie annak, aki szeretne képet teremteni arról, hogy lélekben hol tart a hazai magyar közösség. Még akkor is, ha akad néhány részlet, amelyen lehetett volna csiszolni: a történészek mesélését bele lehetett volna simulékonyabban olvasztani a történetbe, és kaphattunk volna teljesebb képet Máté indítékáról. Ki ő, hogy ilyen irgalmatlanul foglalkoztatja a történet, és miért? Hogyan kötődik Tornaljához? Felmenői révén érintett, vagy csupán a sztori érdekli? Történész vagy művész? Ezen a ponton akár még egy további merész lépést is tehetett volna a forgatókönyv (Laczkó Sándor és Varga Emese munkája) azzal, hogy még inkább kidomborítja Máté történetét, és - ha valóban erről van szó -, akkor a személyes traumafeldolgozás történetét állítja előtérbe. 

Merthogy kollektív szempontból nézve itt mindenképp a történelmi trauma feldolgozása áll fókuszban. Ilyen szemszögből nézve lényegtelen a kérdés, hogy Hancsovszky hős volt-e, bűnrészes vagy bűnöző. A kérdés sokkal inkább az, hogy fontosnak tartjuk-e, hogy foglalkozzunk történetével.