A Karmadon-kanyon örök foglya

Apa és fia nem először dolgoztak együtt. A Fehér király, vörös dáma című szerelmi történetben még csak húszéves az ifjú Bodrov, művészettörténetet tanul a Lomonoszov Egyetemen, és semmiféle vonzódást nem érez a színészi pálya iránt. Szülői rábeszélésre elvállalt egy kisebb szerepet, és négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét kamera elé álljon. Akkortájt már iskolában tanít, később cukorgyári munkásként dolgozik, majd vízimentő az olasz tengerparton, és az újságírásba is belekóstol. A kaukázusi fogolyban 1996-ban azonban úgy játssza el Ványa Zsilint, a frissen leszerelt és azonnal csecsen fogságba került kiskatonát, a rokonszenves közlegényt, hogy tapasztalt és külföldön is elismert kollégáját, Oleg Menysikovot megelőzve ő kapja a legjobb férfi főszereplő díját Szocsi rangos fesztiválján. Egy ilyen elismerés után már nem kell többé könyörögni neki, szívesen folytatja, színésznek azonban továbbra sem tartja magát.

Kívülállását megőrizve harmadszor forgat apja rendezésében, a Gyors menet című angol-francia-német krimiben. Jennifer Jason Leigh és Henry Thomas is játszik a maffiatörténetben, ő pedig már túl van a Régis Wargnier-vel forgatott romantikus drámán, s Alekszej Balabanovval is készít három filmet. A kaukázusi fogolyból a filmművészet foglya lett. Wargnier-nek, a Kelet-Nyugat című filmhez az idősebb Bodrov és Nyikita Mihalkov udvari írótársa, Rusztam Ibragimbekov ad a kezébe forgatókönyvet. Méghozzá a második világháború utáni Szovjetunió sztálini terrorjáról, amikor is amnesztia és szovjet útlevél ígéretével hazacsalogatják a Nyugaton élő orosz emigránsokat, hogy aztán munkatáborba hurcolják, vagy rögtön kivégezhessék őket. Szása, a fiatal úszóbajnok, vagyis Szergej Bodrov, ebből a társadalomból akar elszökni, mivel családját valósággal kiirtották, és már senkije sincs, aki otthon tartaná. Miközben a vásznon az életéért úszik, és döbbenetes alakítást nyújt – nem egy jelenetben Catherine Deneuve partnereként – interjúiban nem győzi hangsúlyozni: „Nem vagyok színész, egyetlen szerepemben sem érzem magam annak.” Talán épp ettől hiteles, gondolhatjuk, hiszen nem játszik, egyszerűen csak adja magát. Mint ahogy James Dean tette három filmben, aztán kocsiba ülve mindenből kiszállt.

Szergej Bodrov nyugati kritikusaira is nagy hatással volt. Kamaszos mosolyával, örökké gyanakvó tekintetével, sugárzó tisztaságával minden szerepében lenyű?gözte őket. Balabanov filmjeiben is valósággal megbabonázta a nézőit. A kétrészes Fivérben már az új nemzedék arca, a századvég hőse, akinek már semmi köze sincs a vasöklű, acéltestű, hazát építő komszomolistákhoz. Danyila, a történet hőse leszerelése után vidékről utazik Szentpétervárra, hogy bérgyilkos bátyja oldalán váljon igazi gengszterré. A második részben már Moszkvában „ügy?ködik”, s nemsokára Amerikába repül, hogy végrehajtsa önként vállalt feladatát. A szereppel való azonosulás ismét annyira jól sikerül, hogy a fiatal nem-színész másodszor is díjat nyer Szocsiban, de ami még ennél is érdekesebb: a moszkvai metró szerelvényein reklámplakátok hirdették, hogy „Putyin az elnökünk, Pliszeckaja a nemzeti kincsünk, Danyila a fivérünk”. Az orosz huszonévesek, Szergej Bodrov köznapiságát és egysze?rű?ségét tudatosítva benne látják nemzedékük arcát, a tőle kapott „hőst” pedig istenükként éltetik. Elvégre pont olyan, mint ők: ugyanolyan cuccokban jár, ugyan?azért a rockbandáért rajong, és ugyanazokat a nézeteket vallja, mint ők. És még egy film, amelyet Balabanovval forgat: A háború. Medvegyev kapitány, az orosz-csecsen harcokból súlyos sebekkel hazatérő tiszt: Szergej Bodrov. A bátorság élő szobra, az igazi férfi jelképe. Az orosz Rambo, aki visszatér egykori fogvatartóihoz, és angol barátjának meny?asszonya mellett egy fiatal orosz katonát is kiszabadít a csecsen hadúr karmai közül. Bár ő maga is képes hidegen gyilkolni, még a legvéresebb harcok közepette is meg tudja őrizni romlatlan arcát.

Utolsó filmszerepét A medve csókjában kapja. Akkor már túl van élete első rendezésén, a Nővéreken, amelyben egy életveszélyben levő tizenéves kislány történetét meséli el, s díjat nyer vele Velence és Cottbus fesztiválján. A medve csókja, amelyet a televízióban láthattunk nemrég, egy magányos bakfis, egy cirkuszi artistalány története, aki egy fiatal barna medvével osztja meg minden titkát, s minden lelki baját. Barátságukból az évek során szerelem lesz, a medve pedig egy éjszaka vonzó fiúvá változik, aki azonban csak akkor tud ember maradni, ha nem öl meg senkit. Szergej Bodrov, az apa, érthető mód egyedül a fiával tudta filmre vinni ezt a szépséges, érzelmekkel teli szimbolikus költeményt. Ifjabb Szergej Bodrov valóságos csodalényként lép ki a medve bőréből, de ugyanilyen hiteles akkor is, amikor emberi lényétől válik meg. Fejtartásában, tekintetében végig ott van Misa medve, még akkor is, amikor az erdő sűrű?jében, a tűz mellett mezítelen testéhez öleli szeretett Loláját.

A tragédia ezután következik be. 2002. szeptemberében az ifjabb Bodrov második filmjét, Az összekötőt rendezi. Fent forgat a stáb Észak-Oszétia hegyeiben, a Karmadon-kanyonban. Még csak két napja dolgoznak, amikor leszakad egy gleccser. Menekülni nincs idő. A jégár mindenkit elsodort. Az egész stábot. Szergej Bodrov nemcsak a rendezője lett volna a filmnek, a főszerepet is ő játszotta volna. „A lelkiismerete, az akaratereje, a felelősségtudta mindenki számára példamutató volt” – állítják régi barátai. Harmincéves volt, amikor a gleccser maga alá temette. Földi maradványait azóta sem találták meg. Jégből lett koporsója lehet, hogy nem olvad el soha. Nemcsak a mozi – a természet is a maga hősének tekinti.