A hatalomvágy zenei kifejezése

Zoltán Vongrey Macbeth szerepében, háta mögött a sokfunkciójú üvegedénnyelAnton Sládek felvételeEz is mutatja, hogy a Macbeth nem tartozik Verdi gyakran játszott operái közé. Még ma is erősen megoszlanak róla a vélemények – egyesek remekműről, mások útkeresésről beszélnek. Tény, hogy korántsem olyan egységes, mint a másik két Shakespeare-ihlette Verdi-opera, a Falstaff és az Otello. A Macbethben még valcer-ütemre siratja a kórus a meggyilkolt Duncant, a király és kísérete olyan induló hangjai mellett vonul át a színen, mint egy vidéki cirkuszos trupp. Kétségtelen, itt-ott még átszűrődnek egy régebbi stílushagyomány hangjai, de már ott van teljes fegyverzetben a jellemábrázoló mágus is, Shakespeare zenei ekvivalense a szaggatott, ziháló Lady-Macbeth-kettősökben, a boszorkányjelenetekben, Macbeth monológjaiban és abban a sóhajokból szőtt, fájdalmas melódiában, amely részvétre indítja a hallgatót a gonosz Lady iránt az alvajáró jelenetben.

A pozsonyi előadás szerencséje, hogy a sajtótájékoztatón beharangozott „teljesen modern felfogás és kivitelezés”, amelyből általában semmi jó sem szokott kisülni, elmaradt. Maradt viszont néhány álmodern megoldás, amely csak akkor válik bosszantóvá, ha az énekesek nincsenek a helyzet magaslatán. Úgy tűnt, mintha valaki erőnek erejével még egyet akart volna csavarni a jó ötleteken, amivel sikerült leütni őket. Nagyon hatásos a csupa függöny színpadkép, a drapériák le-fölhúzásával pillanatok alatt teljesen átrendeződik a szín. Zavaró viszont, amikor a szereplők rendezői utasításra „bevonják a játékba” a végeláthatatlan függönyöket: huzigálják, mint a csatajelenetben, amely ettől kissé csetlő-botlóvá válik, magukra tekerik, vagy legalábbis megkísérlik, mint a Macduffot alakító énekes. A jelképesnek szánt tárgyak időnként bosszút állnak, ha már túl sok üzenetet bíznak rájuk: a betonkeret, amely az első jelenetben a boszorkányok tanyája, majd hol felemelkedve, hol ismét a színre helyezve sokféle funkcióban végig jelen van, nagyon jó, amikor három, rajta fekvő boszorkánnyal együtt ott lebeg, mint a végzet a királygyilkosságra készülő Macbeth és Lady feje fölött. Ez telitalálat, a többi megoldás kevésbé eredeti, az utolsók már kissé erőltetettek, ráadásul a keret súlya alatt időnként ijesztően recseg-ropog az emelőgépezet, zavarva a zenét. A főhős „éjjeli italát” (Shakespeare-nél „nightly drink”) tartalmazó hatalmas, gömbölyű üvegedény is szinte végig a színen marad, egy boszorkány ebbe mártogatja Banquo gyilkosainak kardját, társnői belőle jósolnak, ebből iszik az ünnepségen az új királyi pár tiszteletére az egész népes vendégsereg. Rossz nézni, ahogy Lady Macbeth a nyaktörően nehéz bordalt énekelve óvatosan tartogatja, szólama helyett arra ügyelve, nehogy a fül nélküli, sima üveg kicsússzon a kezéből. Macbeth szövege szerint hiába szólítja fel az egybegyűlteket, hogy foglalják el ülőhelyüket, a vendégsereg az egész jelenet alatt állva marad, ami eléggé statikusan hat. Csak akkor támad egy kis mozgás, amikor Macbeth előtt megjelenik a meggyilkolt Banquo szelleme – a vendégek utat nyitnak a kísértet előtt, ami azért furcsa, mivel ők nem láthatják, hisz Banquo véres alakja csupán Macbeth képzeletében ölt testet. A jelenet összes szereplője kórházi hálóinget idéző hosszú, fehér ruhát visel, a férfiak és Banquo szelleme még hálósipkaszerűséget is, csupán a Lady, az udvarhölgye, Macbeth, és Macduff van vörösben. A többi tömegjelenetben is mindig egyszínű ruhát visel a kórus, ami nem különösebben látványbarát megoldás.

A Banquo elveszejtésére küldött bérgyilkosok először félig a drapériák mögé húzódva szólalnak meg. Végre egy jó megoldás, gondolja az ember, a rendezők ugyanis nem nagyon tudnak mit kezdeni ezzel a kórussal, amely egyike a megszámlálhatatlan operai abszurdumoknak: a gonosztevők harsányan és hosszan arról énekelnek, hogy épp csöndben várakoznak, ráadásul két emberre vagy húszan vannak, Banquo fiának mégis sikerül egérutat nyernie. Ám korai az öröm, mert a bérgyilkosok szép rendben előkocognak rejtekhelyükről, és sorban állva, mint az iskolásfiúk, dalolnak tovább.

De mindez inkább a kákán is csomót keresés, mert az igazi operarajongó minden abszurditás és esetlegesség felett hajlandó szemet hunyni, ha jó az énekesgárda. A december 20-iki második premieren azonban nem volt ilyen szerencsénk. Talán a megfázás tette, de elmaradt az igazi nagy élmény. Csalódást okozott a Lady rendkívül nehéz szerepét éneklő Eva Děpoltová, akiről pedig a műsorfüzet azt írja, hogy évekkel ezelőtt épp Lady Macbeth-alakításának köszönhetően kapott szerződést a prágai Nemzeti Színházban. Kiegyenlítetlen regiszter, lebegő hangok, éles magasságok, kevés színészi munka – reméljük, hogy csak átmeneti indiszpozícióról van szó. Zoltán Vongrey Macbethje inkább áldozat, mint tettes, amint asszonya közelébe kerül, máris könnyen manipulálható bábbá válik. Voltak nagyon jó percei, de időnként kissé fáradtnak tűnt szép színű baritonja, az átütő erőt különösen Macbeth nemesen szárnyaló, nagy ívű utolsó áriájánál nélkülöztük. Macduff szerepében Gurgen Ovsepian illúziókeltő teljesítményt nyújtott, a gyönyörű O figli, o figli miei kezdetű áriában pedig kifejezetten jót. A hangszín és a hangformálás időnként jelentkező szépséghibái ellenére olyan énekes ő, akit sajátosságaival együtt kell elfogadni, mert átélt, sodró lendületű alakításának van szubjektív hitele. Aki ezúttal is élményszerűen énekelt, Peter Mikuláš volt, puha, sötéten bársonyos hangján megindítóan szólaltatta meg Banquo gyönyörű áriáját.

Ebben az operában nagy feladat hárul a kórusra. Bár produkciója nem volt mindig hibátlan, minden fináléban remekelt. Már az előjáték első taktusai után kiderült, hogy a zenekar élén olyan dirigens áll, aki pontosan tudja, mit akar, és azt ki is tudja hozni a muzsikusokból. Oliver Dohnányi fel tudta éleszteni az együttesben szunnyadó energiákat, és visszaadni mindazt az érzelmet és szenvedélyt, amely Verdi muzsikájából oly gazdagon árad.