Nem kér pénzt a duhoki boltos

Kurd fegyveres az északi autonóm területek és Közép-Irak határán(Caren Firouz felvétele)De azért még mindig átlengi a várost a háborús összetartás levegője. Az ismerős boltban a pénztáros nem fogad el pénzt az üdítőért, a piacon a boltos a szárított sárgabarackért, a taxis a fuvarért. A közlekedés viszont kezd gondot okozni. Felment a benzin ára, a készlet fogyóban, a minibuszoknak amúgy sem éri meg járni, hisz utas alig akad. Aki megjött, inkább otthon marad.

Bár úgy tűnik, a többség a háború végéig nem tervezi, hogy visszatér. Szerszinkiben, egy hegyi városkában az iskola, az óvoda és a mecset is tele van menekültekkel, a termekben összezsúfolódva, lehetetlen körülmények között táboroznak a duhoki családok, de maradnak.

Hasonló a helyzet a többi közeli hegyi városkában is, állítja Szakvan Farhan, a kurdisztáni koordinációs osztály vezetője. – Tömegpszichózissal állunk szemben – mondja bosszankodva. Ha egy menekül, a többi követi. Elmondja: nemcsak a középületek ideiglenes „megszállói” ragaszkodnak állásaikhoz, a hegyekben felvert alkalmi sátrak népe is kitart. Szarija, a határ menti falu lakossága a pár kilométerre emelkedő hegyoldal barlangjaiban húzta meg magát. Pont szemben a tűzvonallal. Ezek a barlangok eddig sem voltak lakatlanok – juhakolként működtek szebb időkben, és akárcsak most, a jezidik menedékeként az oszmán, majd később az iraki katonaság elől. Bejáratuk, amelyet gyakran ajtó zár le, apró nyílás, de belül hatalmas termekké tágulnak. Ezt mesélik legalábbis a szemtanúk, én egyelőre személyesen nem győződhetek meg az információ igazságáról, mert a környék csak a Kurd Demokrata Párt (KDP) engedélyével közelíthető meg.

A pánik ragadós. Hiába mondják a hatóságok, hogy nincs veszély. Ráadásul a „menekülteknek” – tudom meg a koordinátortól – hivatalosan még segély sem jár, hiszen nem központi felhívásra, hanem a saját szakállukra hagyták el lakhelyüket, végső soron ok nélkül. Legfeljebb a legjobban rászorulókon segítenek. Másfelől Szerszinkiből érkezett barátaim azt mesélik, hogy az ENSZ helyi alkalmazottai kérdőíveikkel már körbejárták a házakat, és öszszeírták, hol, hányan húzták meg magukat, hogy tudják, mennyi takaróra, élelmiszerre, olajkályhára lesz szükség. Persze, hogy erre mikor kerül sor, ha sor kerül egyáltalán... Pedig Duhok valóban biztonságosnak tűnik, a hegyi táborozáshoz képest mindenképpen.

Jómagam ismerőseim házában, Duhoktól pár kilométerre találtam menedéket, miután a kollégiumot a kurd fegyveresek vették birtokukba. Békés vidék, reggel egy teljes juhnyáj legelt a ház körül, csak a közeli Fajda, a domb túloldalán lévő iraki katonai bázis vasárnap hajnali hatórás bombázása borzolta egy kicsit az idegeket. Még szerencse, hogy a helyiek már tapasztaltak: ha repülő, nyugtattak, akkor Amerika támad, ha nem, akkor Szaddám rakétái érkeznek. A nyolcórás becsapódásokat már a veteránok nyugalmával hallgattam. ĺgy mégis elkészültek azok a háborús fotók, ha Moszul ostromáról lemondtam is. Éjszakánként azóta is hallani a robbanások hangját valahol a „túloldalon”. Civil lelkemmel szerencsére mennydörgésnek hiszem, csak utólag világosítanak fel.

Faydát állítólag porrá bombázták. Némileg felesleges erőfeszítés, hiszen az iraki hadsereg már a múlt hét végére visszavonta minden nehézfegyverzetét a környékről Moszul és Bagdad felé.

Amúgy Duhok nem sok szórakozást ígér a Dzsijanban Szállóban állomásozó nemzetközi újságíróhadnak. Naponta kikocsikáznak az „iraki–kurd” határra a legmodernebb felszerelésekkel, hogy onnan unatkozva sétálgató iraki katonákat fényképezzenek.