Van-e életképes agrárprogram?

MIKLÓSI PÉTER

Képviselő úr, mit gondol: a napokban miért mondhatta nekem a csallóközi gazdák egyike, hogy ebben az országban parasztnak lenni egyenlő az öngyilkossággal?

Tény, hogy a rendszerváltás óta bizonyos fokú káosz jellemzi a hazai mezőgazdaságot. Ahogy jöttek a kormányok, mindegyik egy koncepciónak mondott új elképzeléssel állt elő. Így az elmúlt huszonöt év alatt sem jött létre Szlovákiában egy, a mezőgazdasági politikát alapjaiban körvonalazó általános konszenzus. A mai napig sincs érdemben elhatározva, hogy a kisgazdákat vagy a nagyüzemi beruházókat támogatjuk-e? Az emberek számára máig nem világos, hogy az igazi mezőgazdasági politika nemcsak a termelésről, hanem a vidéki életstílusról, a vidékfejlesztésről, a régiók természetes megőrzéséről is szól. Rögtön a kilencvenes években a szövetkezetek szétverése volt az elsődleges szándék, és aki csak tehette, a restitúciók keretében akarta vissza mindazt, ami az előző negyven esztendő alatt elúszott pénzben, vagyonban. Csak arról feledkeztünk meg, hogy a vagyon nem csupán a bankszámlán megjelenő készpénz, az eleinte ígéretesen gyarapodó állatállomány, hanem a kidőlt kerítés, az elöregedett géppark és öntözőrendszer, az omladozó istálló, a község életét élénkítő segítség szintén része a mindennapoknak. Ami aztán végül a helyszínen maradt, az szinte lenullázódva használhatatlanná vált, s közben a kisparaszt, a magángazda is kikopott a mezőgazdaságunkból.

Nem túlságosan átpolitizált és pártpolitizált nálunk az agrárium?

Nem, hiszen pont azt magyarázom, hogy nincs kielégítő agrárpolitika. Egy olyan áttekinthető törekvés, amely az agrártárca valós szerepének megfelelően húsz–harminc évre szóló irányokat, súlypontokat szabna. Úgy látom, a kormányok inkább mostohagyerekként kezelik ezt az ágazatot.

Ha felkérnék rá, írna egy, akár alternatívnak nevezett agrárstratégiát a mai rögtönzések helyett?

Igen, és több alkalommal már el is mondtam az elképzeléseimet, noha nyilván távolról sem én vagyok az egyetlen, aki tudja, mi tenne jót a mezőgazdaságnak. A dolog lényege, hogy vissza kellene térni a kis- és középgazdaságokhoz, a háztáji gazdaságokhoz, ami egykoron kitűnően működött. Ugyanis a kisgazdák tudják életben tartani a vidéket, ráadásul az országba érkező európai támogatások csaknem fele a mezőgazdaságot illeti. Ez aztán nagyjából egyenlő arányban oszlik meg részint a gazdák, részint a vidék infrastrukturális fejlesztése között. Egyértelműen azzal a céllal, hogy a vidéket megtarthassuk vidéknek, országszerte erősödjön annak regionális karaktere. Ezt nem zöldmezős nagyberuházásokként telepített gyárak, hanem a hagyományos mezőgazdaság megerősödése réven lehet elérni. Ebben a termelésnek és az értékesítésnek egyaránt fontos feladat jut, ami munkahelyeket és új lehetőségeket teremt. „Csak” ennyi a nyitja annak, hogy az emberek ne kívánkozzanak el a régióból. És hogy a gazda úgy érezze, újra jó parasztnak lenni.

Ha megkésve is, de negyedszázaddal a rendszerváltás után mit tanulhatunk Nyugat-Európa jól működő mezőgazdaságától?

Egyszerűen meg kell érteni az ott évtizedek óta bevált rendszert. Lényegében azt, amit nálunk kénytelen-kelletlen „elfelejtettünk”. Ők a második világháború után megőrizték a családi gazdaságokat, azok apáról fiúra szálltak, senki sem hajtotta őket szocialista értelemben vett megalomán egységes földműves-szövetkezetekbe, amelyeket annak idején – paradox módon – könnyű volt jobbára eredményesen működtetni, hiszen az oda kényszerített parasztember réges-rég tudta a dolgát. Tehát a „kulákból” egyszerű volt a mezőgazdasághoz jól értő szövetkezeti tagot csinálni, de amikor a kilencvenes évek elején a „jéerdék” széthullottak, az időközben kicserélődött és megfiatalodott tagságból körülményes volt újra magángazdát faragni. Arról már nem is szólva, hogy a múlt század hatvanas–hetvenes éveitől a vidéki népesség jelentős hányada hátat fordított a falunak, így 1989 után mind az egykori kisgazdákat, mind az utódaik nemzedékét elsődlegesen már nem a mezőgazdaság érdekelte.

Negyedszázad nagy idő. Aki manapság mégis gazda, az a jelenben panaszkodik, hogy nem tud megélni a földből. Pedig ő sem balek, aki kevésbé értené a szakmát, mint például az osztrák, a francia vagy a német gazda.

Érteni bizonyosan ő is kiválóan érti, de amit irigyelni lehet a nyugati világ agráriumától, az a jól bejáratott szövetkezeti értékesítési rendszer. A tíz–húsz, vagy akár negyven–ötven hektáros gazdák összeállnak, mondjuk százan, és azonnal van négy–ötezer hektárjuk! Közösen vásárolnak, közösen beruháznak és közösen is adják el amit megtermeltek. Így képesek a nyitott, nagy piacon egyenrangú és konkurenciaképes játékosokká válni. Azt pedig már nem is említve, hogy a vetőmag, a műtrágya, a gépi berendezések vásárlásakor az ötvenhektáros gazda egymagában sohasem kap olyan árengedményt, mint tíz–húsz vagy annál is több gazda összesen ötezer hektáron... Ez az eredményesség első fokozata, a második pedig az úgynevezett rövid értékesítési láncok rendszere. Ez utóbbi biztosítja, hogy az adja el az árut, aki megtermelte, és nem szükséges két–három közbülső „árumozgatót” beiktatni a folyamatba. De említhetném az állattenyésztést, ahol például a dánok – az állam hathatós segítségével – már húsz évvel ezelőtt a sertéstenyésztésben látták meg a jövőt, és mindmáig tartják lépéselőnyüket világviszonylatban. Szlovákiában ezzel szemben a kicsi, de az enyém szemléletmód dívik; és nem találni öt–hat kisgazdát, aki nemcsak tudna, hanem akarna is közösen gazdálkodni. Pedig az Európai Unió ebben az új hétéves költségvetési időszakban erőteljesen szorgalmazza, hogy ezen a régen kitaposott úton érdemes haladni. Persze, ehhez komplikációk nélkül kell nálunk is földhöz juttatni a kezdő gazdákat, elvégre a Szlovák Földalap bőven rendelkezik bérbe adható területekkel.

Mi a jobb: amerikai mintára az abszolút szabadság mezőgazdasága, vagy a garantált árak, a különböző kvóták, adott esetben az ugaroltatás agrárvilága?

A mi szempontunkból nézve ez kulcskérdés. Az Egyesült Államokban óriási, akár tízezer hektáros egyéni területekről beszélünk, ahol mindenki azt termel, amit és amennyit akar, emellett a környezet- és munkavédelmi előírások nemegyszer másodlagosak. Európára az ötven–hatvan hektáros farmok jellemzőek, ahol a környezetvédelem is kiemelten fontos. Ha tehát az EU vagy az adott állam támogatja a mezőgazdaság valamelyik ágazatát, akkor joga van ellenszolgáltatásokat is elvárni. Hogy egyúttal ezzel tartsa egyensúlyban a piacorientált gazdálkodás és az észnek is helyet adó rugalmas fejlesztés követelményét.

Szlovákiában mi gerjesztene tényleges versengést a fogyasztók kegyeiért – ami a termelékenység növeléséhez és az önköltség csökkenéséhez vezethetne?

Ebben a tekintetben, sajnos, nálunk még távol vagyunk egy valamirevaló versenyhelyzettől. A hosszú évek során olyan fogyasztói társadalmat alakítottunk ki, amely csupán elvétve tart igényt a minőségi versenyre. Az átlagfogyasztók zöme első ránézésre megvásárolja, amit a kereskedelem kitesz az üzletek polcaira. Alapvetően nem a minőség dönt, a boltokból mindenki inkább telerakott kosarakkal akar hazamenni. Ahelyett, hogy ugyanazon a pénzen kevesebb, de jobb minőségű árut venne. Bár ez már nem is a mezőgazdaság gondja, hanem az oktatás meg a nevelés hiányosságainak jele.

Eltekintve ettől a fogyasztói magatartástól, mikor lehetne versenyképesebb a szlovákiai mezőgazdaság? Mondjuk, ha csak a lemaradók kapnának támogatást, ami bizonyos ideig folyósítva lényegében a megélhetést biztosító szociális juttatás volna, különösen a kisfarmok számára...

Aki csak egy hektáron is gazdálkodik ebben az országban, jogosult a támogatásra. Az is igaz, hogy például egy jól irányított virágkertészet ezen az egy hektáron is jövedelmező lehet. Ugyanígy igaz, hogy az alapvető mezőgazdasági terményeket tekintve a hazai parasztság árban és minden más tekintetben versenyképes lenne, ha az, amit megtermel nem három fölvásárlón meg beszállítón menne még keresztül. Nálunk a termelő egyelőre föltett kézzel keresi a megoldást, az értékesítés lehetőségét, mert nem egyenrangú partnere a kereskedelemnek. A feldolgozó iparnak pedig duplán nem, hiszen azt a kilencvenes években az akkori politika tüzéhez közel állók megkaparintották, majd többnyire lezüllesztették. Manapság az egykori feldolgozó iparnak legföljebb tíz százaléka működik. Ma ott tartunk, hogy olcsón megtermeljük a jó minőségű gabonát, és kiszállítjuk, amire „exportőrökként” még büszkék is vagyunk. Pusztán azért, mert idehaza képtelenek vagyunk azt földolgozni, majd úgy értékesíteni. Ezért volna szükség számos kisebb regionális feldolgozó üzemre, amit a mečiari éra után sem a két Dzurinda-kabinet, sem a két Fico-kormány nem szorgalmazott. Pedig ha ebben nem lépünk, az ország mezőgazdasága előbb-utóbb akár oda is sodródhat, hogy Szlovákia már-már afrikai szintű gyarmat lesz, ahol megtermelik az agrárium alapvető termékeit, majd dalolva kiviszik azt a nagyvilágba.

Az agrárértelmiség szavának mekkora súlya van manapság?

Egyre többen és egyre nyíltabban szorgalmazzák a fejlődés helyénvaló irányát. Mert a nagyberuházásokat, az ésszerű exportot sejtető effektivitást sem kell megszüntetni, hanem „csak” a helyes arányokat kialakítva, a kisgazdák érvényesülését is biztosítani. Hogy az útkeresések évei után önmagukra találjanak.

Lesz ebből, miként mondani szokás, énekes halott?

Itt kezdődik a kormányzat felelőssége. Van-e koncepciója, értékén kezeli-e a kisgazdák helyét az agráriumban, fölismeri-e a törvényesen tevékenykedő és mindenkor hivatalosan is számonkérhető lobbisták szerepét.

Van-e kezesség arra, hogy mához két–három évre nem pont az ön által is preferált kisgazdák sorsa fordul jobbra?

Nincs garancia, hiszen piacgazdaságban élünk. De mert a kisgazda meggyőződésből, szívvel-lélekkel csinálja, a siker hosszabb távon is valószínűsíthető számára. Az államnak ezért nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is mindenki számára biztosítani, hogy aki gazdálkodni akar, kapjon bérbe iksz hektár földet, a fejlesztési bank pedig segítse az ilyen projektet. Igaz, aki támogatást igényel, az legyen konkurenciaképes. Már csupán azért is, mert a korábbi támogatások ötven százalékát, szerintem, nem eléggé effektíven költöttük el.

Aktuális kérdés Szlovákiában a hazai termőföld védelme, a külföldi tulajdonszerzés korlátozása. Ugyanakkor, legalábbis hétköznapi ésszel, az agrárium tőkehiányos helyzetében a külföldről érkező beruházó itt adózna, piaci ismereteit felhasználva segítené a mezőgazdaságot.

Nyíltan vállalom, hogy az ebből kerekedett vita populista átverés. Amolyan bolhából elefánt. Alapvetően az a döntő, hogy megművelik-e a földet, termelnek-e rajta. Nem az, hogy kié, hanem hogy ki hogyan gazdálkodik. És ha elhanyagolja, a megfelelő hatáskörrel bíró ellenőrző hatóság felléphet-e, illetve fellép-e vele szemben. Mert tíz lovat fogva az eke elé is lehet konkurenciaképesen termelni, mint ahogy a legkorszerűbb traktorral is elrontani mindent, amit csak lehet... Manapság már nincs bezárkózás, elvégre a világpiaci, a tőzsdei áraktól függünk. A siker kulcsa ezért a szakértelem, a kockázatvállalás bátorsága, a gondolkodásmód és főképpen az akarat. Ezért fontos, van-e az országnak tíz–húsz évre előre tekintő agrárprogramja. Mert ha nincs, úgy a jövőben is inkább csak bukdácsoló ágazattá, sarkított helyzetben parlagon heverő szabad prédává válhat a mezőgazdaság.