Történelmi sodrások és sodródások

MIKLÓSI PÉTER

... A dolgozó nép februári győzelme, melynek következtében véglegesen megszűnt a burzsoázia részvétele a politikai hatalom gyakorlásában, lehetővé tette Csehszlovákia Kommunista Pártjának, hogy fokozatosan megoldja a nemzetiségi kérdést is, mégpedig a proletár internacionalizmus elveinek szellemében. Ennek következetes érvényesítése Csehszlovákia egész társadalmi építésében fontos tényezője lett annak, hogy megszilárdulhatott a dolgozó nép egysége, minden nemzetiségi különbség nélkül. Mi, csehszlovákiai magyarok szintén tevőlegesen kivettük részünket a februári eseményekből, tudatosítva, hogy csak a kommunisták által hirdetett szocialista demokrácia megvalósításával érhető el lépésről lépésre sérelmeink orvoslása. (...) A szlovák és cseh néppel vállvetve harcoltunk a múltban a közös osztályellenség ellen, ma pedig együtt építjük a közös hazát, a fejlett szocialista társadalmat – írja a szerző a HÉT évfordulós cikkében még 1983-ban is. Hogy a csehszlovákiai magyarságot érintően mi is történt valójában 65 esztendővel ezelőtt, tehát az 1948-as polgári demokrácia bukását eredményező kommunista hatalomátvétellel, illetve az azt követő első két-három esztendőben, arról egy csöndes kora tavaszi napon a riporter Popély Árpád történésszel, a Selye Egyetem tanárával beszélget.

Ezerkilencszáznegyvennyolc februárja valóban vízválasztónak tekinthető?

Évtizedeken át tényleg ezt hirdette a hivatalos propaganda, s egyúttal azt, hogy a magyarság helyzetében szintén ekkor állt be gyökeres változás. Ellenben a valóság az, hogy a magyarok jogfosztottsága hónapokkal a februári kommunista hatalomátvételt követően is fennmaradt, lényegében 1948 júliusáig a legcsekélyebb elmozdulás sem történt.

Sőt! Épp február végén, március elején betiltották a magyar nyelvű evangélikus és református istentiszteleteket.

A magyar nyelv közéleti használatát is tiltották. Az iparosokat, a kereskedőket – iparengedélyük elvesztésének terhe alatt – felszólították, hogy a kuncsaftjaikkal kizárólag szlovákul beszéljenek. És érvényben maradt valamennyi kisebbségellenes jogszabály is, mi több, az év folyamán egyre újabb magyar- és németellenes jogszabályokat hozott a Csehszlovák Nemzetgyűlés; illetve az új hatalom kiépítésében jelentős szerepet játszó akcióbizottságokból szintén kizárták a magyarokat. Eközben tovább zajlott a reszlovakizáció és negyvennyolc végéig a lakosságcsere is, de az sem jöhetett szóba, hogy a Csehországba deportáltak hazatérjenek otthonaikba.

Mi történik azokkal, akik a körülmények láttán úgy határoznak, hogy Csehországban maradnának?...

Ekkor még ez nem az ő döntésükön múlott. Nem voltak abban a helyzetben, hogy elhatározhassák: maradni kívánnak-e, vagy hazajönni a szülőföldjükre. A hatóságok nem titkolt célja ugyanis az volt, hogy a deportáltakat tartósan a cseh országrészekben telepítsék le. Ezt a törekvést jelzi, hogy a magyarok Szlovákiában hátrahagyott vagyonát elkobozták az oda betelepülő, úgynevezett bizalmiak javára. Természetesen, számosan feketén hazaszöktek ugyan, ám ha a hatóságok felkutatták s elfogták őket, akkor vissza is szállították csehországi munkahelyükre. A deportáltakkal szembeni első „engedmény” annyi volt, hogy a hatalom ideiglenes állampolgárságot ígért azoknak, akik letelepednek Csehországban. Később, három év múlva azután felülvizsgálták volna, hogy az illetők betartották-e a csehországi letelepedéssel vállalt kötelezettségeiket. Ők voltak azok, akiket a próbaidősökként tart számon az emlékezet.

Ekkoriban, hiteles források szerint, még több mint harmincezren tartózkodtak kényszerűségből Csehországban.

Ez a „honosítási” kísérlet mégis teljes kudarccal végződött. Mindössze ezer-kétezer főről van tudomásunk, akik vállalták, hogy az állampolgárságért cserében nem akarnak hazatérni.

Meddig tart(hat)ott az állampolgári kiközösítésnek ez az állapota?

Csak negyvennyolc októberében született határozat arról, hogy a hazai magyar lakosság visszanyerheti állampolgárságát. Ez nem vonatkozott azokra, akiket a szlovák népbíróság különböző ürüggyel háborús bűnösnek minősített, illetve akiket a lakosságcsere keretében magyarországi áttelepítésre jelöltek ki. Végső soron körülbelül húszezer személy állampolgárságát, egy újabb törvénnyel, csupán 1958-ban rendezik.

Mi indokolhatta Klement Gottwald azon fölismerését, hogy a csehszlovákiai magyarok ügyében előbb-utóbb mégiscsak tenni kell valamit?

Ezt három tényező befolyásolhatta. Az ország kommunista vezetésének elsősorban arra kellett rádöbbennie, hogy az itt élő magyarságot, a lakosságcserét is beleértve – még ha a csehszlovák források a magyarok lélekszámát ekkor csupán 190 ezer főben adták meg – képtelenség teljeskörűen kitelepíteni. Ami Gottwaldékat másodsorban változtatásra késztette, az paradox módon a Szovjetunió volt, amely korábban a csehszlovák nemzetállami törekvések egyik fő támogatója volt. Azonban 1947/48 fordulóján a nemzetközi helyzet alakulása révén a világ két blokkra oszlott, és a szovjet vezetés érdeke immár az lett, hogy a saját hatalmi övezetébe tartozó államok rendezzék kölcsönös viszonyukat, ennek keretében tehát a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetét is. És talán meglepő, de a harmadik tényező a magyarországi pártvezetés élén Rákosi Mátyással, ahonnan szintén erős nyomás nehezedett a csehszlovák félre a magyar kisebbség érdekében. Rákosiéknak a határon túli magyarság iránti pozitív viszonyulása egy-két év múlva azonban megtört.

A magyarok megbélyegzésén kívül milyen volt akkoriban a belpolitikai légkör?

Hatvanöt esztendővel ezelőtt „csak” fölgyorsult az ország 1945 óta zajló szovjetizálása. A kommunisták megszerezték a kulcsminisztériumokat, így a belügyminisztériumot s ezzel a politikai rendőrséget is. Ez lehetővé tette, hogy politikai ellenfeleik nyakába különböző pereket akasszanak. Például már 1947 őszén sor kerül a Demokrata Párt meggyengítésére, bomlasztására. A „februári győzelem” után pedig mindez sokkal radikálisabban folytatódik. Lényegében egyszínű kommunista kormány alakul, felfegyverzett párthadseregként létrejön az úgynevezett népi milícia, amellyel a kormányzat puccsot hajt végre valamennyi nem kommunista pártban, a közintézményekben, és saját kezébe kaparintja az egész hatalmat. Edvard Beneš államfő, félve a vérontástól, egyszerűen nem mer szembeszállni a kommunista nyomással.

Noha 1948. május 9-én nem írja alá az új alkotmányt!

Valóban, ezt már nem hajlandó megtenni, ennek nyomán viszont lemond, és a kommunista Klement Gottwald köztársasági elnökké is avanzsálhat. A társadalom mindezt meglehetős apátiával szemlélte, és ha voltak is a jobboldali pártok melletti szimpátia-megnyilvánulások, azokat rövid úton fölszámolták. A történtekkel lényegében egy időben, már 1948-ban, megkezdődött a Demokrata Párt vezetőivel szembeni büntetőjogi eljárás, s tulajdonképpen ez az első koncepciós per. Az ötvenes évek elején már sorra követik egymást a hasonló perek, többek között az egyházi vezetőkkel és az alacsonyabb rendű papsággal, de hamarosan a kommunista párton belüli viszályok meg tisztogatások keretében is.

Kifejezően jellemzi a második világháború utáni évek rideg és magyarellenes hangulatát, hogy a korabeli krónikák tanúsága szerint Daniel Okáli belügyi megbízott még 1948. november 21-én is körlevélben utasítja a járási nemzeti bizottságokat és a közigazgatási bizottságokat, hogy a „jogtalanul hazatért” magyar deportáltakat haladéktalanul toloncolják vissza csehországi munkahelyükre. Indokolt hát a felvetés, hogy milyen tempóban zajlik Csehszlovákia magyarlakta tájainak központi akarattal végrehajtott betelepítése?

A Magyarországról betelepülők számát aránylag pontosan tudjuk. Az viszont nincs föltérképezve, hogy a belső telepítés keretében Észak- vagy Közép-Szlovákiából hány szlovák család települt be a magyarlakta területre. A számuk mindenesetre több tízezerre tehető. A földműves lakosság száma még úgy-ahogy dokumentálva van; de a munkásrétegeké, akik az ország déli régióinak városaiba vagy akár Pozsonyba települtek be, nos, azoknak lélekszámát még csak becsülni sem lehet. Nyilvánvalóan ekkor kezdődik a dél-szlovákiai magyar városok gyors elszlovákosodásának folyamata. Szemben a két háború közötti időszakkal, amikor az ország déli része többé-kevésbé megőrizte homogén magyar jellegét. Viszont az a kormányhatározatokkal is erősített politika, amelyet a csehszlovák hatalom gyakorolt egy jó darabig még negyvennyolc februárja után is, azt a célt követte, hogy a teljes magyar lakosság kitelepítésével az államhatárokat egyben etnikai határokká alakítsák. Csehországban, az ottani németekkel szemben, ez úgy-ahogy sikerült.

Hatvanöt éve, tehát 1948 „jégtörő februárja” után a magyarok – legalább egyéni érdekeiket követve – beléphettek a kommunista pártba? Egy ilyen elhatározás valószínűsíthetően egzisztenciális előnyökkel kecsegtethetett...

Az első hónapokban erre nem nyílt mód. Lényegében ugyanúgy, ahogy március vége felé a Szlovák Nemzeti Front Központi Akcióbizottsága a járási akcióbizottságokhoz intézett körlevelében kimondja: nem megengedett, hogy németek vagy magyarok az akcióbizottságok tagjai legyenek. Ezzel egy időben a Belügyi Megbízotti Hivatal a csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott személyek itteni tartózkodásáról kiadott közrendeletében megállapítja, hogy az ilyen személyek külföldinek tekintendők, ezért tartózkodásukat bizonyos területeken betilthatják. Ennek alapján a járási nemzeti bizottságok hirdetményekben hívják fel a magyar lakosság figyelmét, hogy harminc napon belül kötelesek tartózkodási engedélyért folyamodni. Május elején pedig Prágában a Nemzetgyűlés olyan további államosítási törvényeket hagy jóvá, amelyek – a korábbi törvényekhez hasonlóan – a kártalanításból kizárják mind a német, mind a magyar nemzetiségű tulajdonosokat.

De hát pont ezért tartottam elképzelhetőnek, legalábbis hat és fél évtized távolából, hogy különböző egyéni érdekből akadhatott volna szép számú jelentkező a mindent kézben tartó kommunista párt soraiba!

A csehszlovákiai magyarságpolitika fokozatos módosulásának egyik első jeleként 1948 nyarán a pártvezetés valóban úgy határoz, hogy magyar kommunista pártot ugyan nem lehet megalakítani, de a magyarok is felvehetők már Csehszlovákia Kommunista Pártjába. E döntés dacára meglehetősen lassan halad a magyarokat érintő tagfelvétel. Egyrészt azért, mert a magyar lakosság kellőképpen bizalmatlan a CSKP-val szemben, hiszen mindaz, ami korábban történt, azt javarészt a kommunista politikusok vezényelték le. Másrészt a helyi szintű kommunista pártszervezetek a szlovák lakosság kezében voltak, ők pedig nemigen törték magukat magyar párttagok fölvételének ügyében.

Szembenézve az akkori valósággal: ezt a tartózkodó magatartást a politikai légkör és a társadalmi hangulat eredményezte, vagy a hazai magyarság gerinces szembefordulása a jogfosztottságot, a korábbi meghurcolások zömét irányító kommunista párttal szemben?

Őszintén szólva: is-is. Bizonyos mértékű bizalmatlanság okvetlenül tetten érhető volt, ugyanakkor ha a magyarok tömegesen szorgalmazták volna is a belépést, ezt a helyi szlovák érzelmű szervek, ha tehették, rendre megnehezítették.

Azért mégiscsak hadd faggatóddzak: a magyarok bizalmatlansága volt nagyobb, vagy azok igyekezete, akik gátolták a magyarok belépését a CSKP-ba? Mármint az 1948 nyarától számítandó első időközben!

Ezt nehéz megmondani. A Szlovák Nemzeti Levéltárban áttanulmányoztam a pártvezetés dokumentumait, s ezekből az derül ki, hogy a negyvenes évek végén, az ötvenes években gyakran kifogásolják a magyarok alacsony részarányát. De az is igaz, hogy a reszlovakizált magyarok szlovákokként beléphettek a kommunista pártba.

(A beszélgetés folytatását jövő kedden, lapunk március 26-ai számában olvashatják.)