Jogállam vagy jogálom?

MIKLÓSI PÉTER

Ön a minap érdekes gondolatot pendített meg a sajtóban: Robert Fico miniszterelnök csak ellenzékben vagy a kampányok során beszél a jogállam fontosságáról. A riporterben ott bujkál hát a kétkedés, vajon Szlovákiában az igazságügy a társadalom fundamentuma vagy ornamentuma?

Gondolom, egy demokratikus országban csakis a működőképes és köztiszteletben álló igazságszolgáltatás lehet a társadalmi igazságérzet talpköve. Hogy azután erre épülően lehessen bízni a törvényességben, a jogszabályok érvényesíthetőségében és abban, hogy a társadalmi „szabályok” nem a baráti viszonyok és kapcsolatok mentén szerveződnek. Az igazságosság tehát egy ország fundamentuma, illetve annak kellene lennie.

Válaszában ott a feltételes mód!

Igen, mert különben gondjaink lesznek. Nálunk az igazságosság szigorú elve napjainkban úgy igen is, meg nem is érvényes. Formálisan igen, elvégre az igazságügyről alapvetően fontos dologként beszélünk; ám ha körbepillantunk, azt látni, hogy a hazai társadalomban az (alap)szabályok helyett inkább a kapcsolatok dominálnak. Ezek labirintusában pedig mintha az igazság, az igazságszolgáltatás társadalmi súlya is csökkenne.

Ezért él nálunk nagyfokú bizalmatlanság mind a bíróságok, mind a bírák tekintélyével szemben?

Ennek, szerintem, több oka is lehet. Például a hibás döntésekből adódó közéleti tapasztalatok hétköznapi visszhangja vagy azok a kellemetlenségek, amelyek a hosszadalmas pervezetések elhúzódásával járnak. A tartózkodó, olykor rosszalló vélemények egy további forrása, hogy az igazságszolgáltatás sem mentes a korrupciótól, ami csak növeli az emberek gyanakvását. Hogy mindez, meg hát az ismeretségek nemegyszer többet számíthatnak a törvény betűinél. Természetesen, ezek a jelenségek összefüggnek a jogászi foglalkozások etikájával is, aminek beágyazottsága Szlovákiában egyelőre nem kielégítő. Egyrészt 1989 óta túl gyors nálunk a fejlődés üteme, másrészt a totalitárius rendszerek történelmi, társadalmi és kulturális sztereotípiái is nyomják még a vállunkat. Azok leküzdéséhez közös akarat szükséges.

Időben számolva hosszú az út odáig?

Ez lényegéhen össztársadalmi lecke. Beleértve az etikának olyan kérdéseit is, amelyek első pillanatban talán föl sem merülnek bennünk. Pedig Szlovákia kisebb városainak járásbíróságain gyakran tapasztalni, hogy a bíróság egy nagy rokonság, vagy „csak” egy-egy házaspár, s egyike bíró, esetleg az intézmény elnöke is, a másik ugyanabban a városban ügyvéd. A két perbeli szerepkör – összeférhetetlenség és elfogultság okán – bizony eléggé ellentétes érdekű, a közvélemény mégis rálegyint, de a bírói körökben sem teszünk ellene. Noha ez éppen hogy nyomós etikai kérdés.

Ön a rövid ideig kormányzó Radičová-kabinetben az igazságügyi tárcát irányította. Másfél esztendő alatt miben lehetett ötről hatra jutni?

Elsősorban az igazságszolgáltatás különböző folyamatai átláthatóságának bevezetésében. Például a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé váltak a bírói döntések, de a Bírói Tanács tevékenységének anyagai szintén felkerültek az internetre. Így a közvélemény, a civil szervezetek és más érdeklődők is bepillantást nyertek mindabba, ami addig csupán a kulisszák mögött zajlott. Ezzel a változással az igazságügyi szerveken belül is más hangsúlyt, komolyabb szerepet kaptak a szóban forgó hivatalos iratok, különböző dokumentumok vagy közérdekű információk.

A bírói hatalomra nyilván azért is jellemző bizonyos sajátos társadalmi pozíció, mert ennek a szakágazatnak nem kötelessége a polgárok előtt számot adni önmagáról: nem esik át szabályos időközökben választásokon, illetve egyéb hasonló nyilvános próbatételeken. Visszaél a hazai igazságszolgáltatás evvel a helyzetével?

Nem hinném, hogy éppen a visszaél kifejezés a megfelelő. Inkább azt mondanám, hogy az igazságszolgáltatás jelen állapotában elvesztette a közvélemény visszajelzéseit érzékelni tudó képességét. Mintha burokban élne. Mintha nem érdekelné, sőt nem is tartaná fontosnak, hogy miként vélekedik, mit tart róla a közbeszéd. És mintha a külső jelzések ellen valami páncéllal „védekezne”. Ez viszont kárhozatos, mert minden önmagába zárkózó rendszer, a történelem tanulságai szerint, előbb-utóbb elkorcsosul.

Egy hazai civil szervezet, a Via Iuris 2013-ban közvélemény-kutatást végeztetett. A megkérdezettek 69 százaléka Szlovákiában megbízhatatlannak tartja a bírákat, ezért az igazságszolgáltatás egészében sem bízik. Ön pedig egy 2011. szeptember 6-án megjelent, tehát még szakminiszteri megbízatásának időszakában közölt alkalmi publicisztikájában megállapítja, hogy a „Segítenünk kell egymásnak!” jelszó jegyében „barátok” kerítették hatalmukba az igazságszolgáltatást. Ez mind a mai napig érvényes?

Nézze, most az igazságszolgáltatásról beszélünk ugyan, de a különféle ismeretségekből eredő társadalmi deformációk szinte mindenütt fellelhetők, így hát ettől az igazságügy sem mentes. Ugyanakkor jogos az elvárás, hogy épp az igazságügy etikai elvei mégiscsak magasabbak és szilárdabbak legyenek az össztársadalmi kritériumoknál, hiszen a bíróságok az igazság, illetve az állampolgár jogainak letéteményesei. Szükség esetén hol keressük az igazunkat, ha nem a pártatlannak remélt bíróságokon? Ezért fontos a bírák megfelelő szakmai tudása, gyakorlata, élettapasztalata. Hogy függetleníteni tudják magukat a politikai nyomásoktól vagy egyéb külső hatásoktól. És hogy a szakmai becsületük is erős legyen. Szerencsére a szlovákiai bírák többségének ítélkezése megfelel a törvényességnek.

Azon bíráktól eltérően, akiket – a közérdekkel ellentétben – nyilván megszelídítettek, netán megvásároltak az egyes gazdasági és hatalmi csoportok...

Ezt talán nem szerencsés ennyire sarkítva kijelenteni, mert a hétköznapokban az efféle ügyek általában jóval simábban, banálisabban, földhöz ragadtabban zajlanak. Mondjuk, „csak” az ismeretségek, az érdekbarátságok, a mostanában sűrűn emlegetett oligarchák állnak a feltűnőbb dolgok hátterében.

Mezei polgárként, a peres ügyeimben, eleve kétkedjek, vagy mégiscsak megbízhatok a bírósági ítéletek pártatlanságában?

Nagyrészt megbízhat. Én nagyon kritikus vagyok a szlovákiai igazságszolgáltatással szemben, mégsem vagyok annyira pesszimista, mint nagy általánosságban az emberek zöme. Meggyőződésem, hogy az ország 1300-1400 bírájának döntő többsége becsülettel ellátja ítélkezési gyakorlatát, noha a korábbi években ahhoz már kevés erőt találtak magukban, hogy nyíltan vállalják a véleményüket, mely szerint ne Štefan Harabin legyen a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Ez a jelenség önmagában ugyan nem jó jel, de nem jelenti azt, hogy a napi munkájuk szakmailag kifogásolható lenne. Az érem másik oldalát tekintve viszont előfordulnak a közvélemény szemében komoly fenntartásokat gerjesztő esetek is; és most hadd ne itt soroljam őket, hiszen ezek jobbára közszájon forgó ügyletek. Ezekkel az ügyekkkel kapcsolatban nekem szintén erős aggályaim vannak mind a vizsgálati szakaszban eljárók, mind az ítélethozók szakmai tisztességét illetően.

De hát a gyalogpolgár miként bízhat az igazságosságban, ha nálunk akár a főügyészt a parlamentben kulisszák mögött lejátszódó gyanús csatározások árán választják meg!

Egyetértek. Az ilyesmi alapvetően megkérdőjelezi az igazságszolgáltatási rendszer egészének tisztaságát, hitelességét.

A külföldi befektetők nyíltan arra panaszkodnak, hogy Szlovákiában egyszerűen nem lehet megbízni a törvényességben, a jogérvényesítésben, az igazság bizonyíthatóságában. Mi változtathat ezen?

Nemcsak a külföldi befektetők, hanem – például a Váhostav körüli panamák kapcsán – a hazai közép- és kisvállalkozók is joggal panaszkodnak. Természetesen megnyugtató jogi garanciákat csakis a jó törvények és egy jól működő, közmegbecsülésnek örvendő igazságszolgáltatás nyújthat. Különösen ez utóbbi pótolhatatlan. Beszélgetésünk elején ezért mondtam, hogy az igazságszolgáltatás az ország talpköve és nem annak puszta dísze. Egyelőre azonban mintha inkább a kiskapukat keresnénk, ennek pedig nemcsak a vállalkozói szférára van rossz hatása, hanem a jogállam szilárdságára és a demokrácia stabilitására is. A társadalmi fejlődésnek ezt az útját járva még számos akadályt kell leküzdenünk, és több olyan leckénk is van, amelyeket senki sem old, oldhat meg helyettünk.

Nem titok, hogy Szlovákiában még egyetlen magas rangú politikust vagy fontos közéleti személyiséget sem vontak felelősségre elügyeskedett közbeszerzésekért, az állami költségvetés megcsapolásáért, korrupcióért, egyéni jogkörrel való látványos visszaélésért. Eközben nem csak az újságíró veszi észre a rendőrség meg az ügyészség szembeötlő tétlenségét ezekben az érzékeny ügyekben – viszont Malina Hedvig jogi kálváriája immár kilenc éve van terítéken!...

Igaza van. Ezért sürgető gond az igazságszolgáltatás távol tartása a politikai ráhatásoktól, illetve a rendőrség önálló felügyeleti szervei tényleges függetlenségének megteremtése. Hiszen mindaz, ami például az új főügyész megválasztása körül lejátszódott, valóban intő jel; azóta pedig már az is, ahogy a főügyészség, kerülve a nyilvánosságot, újra önmagába zárkózott. Ezekről a visszásságokról széles körben, nyíltan kell beszélni, hogy a vezető politikai elit ne ringathassa magát abban, hogy ez csupán addig volt jelentős probléma, amíg a szlovákiai igazságszolgáltatás élén Štefan Harabin állhatott.

És Malina Hedvig „önmegverése”, blúzának „önfirkálása”?

Az ő ügye egy abszurd helyzet, már csak a történtek lényegét tekintve is. Bár politikusként illő távolságtartással kellene vélekednem, annyi azért mégiscsak bizonyos, hogy ez az esztendők óta tartó huzavona eleve abszolút skandallum. Hedvig esetében csődöt mondott az igazságszolgáltatás, hiszen az állam nem tarthatja hosszú évekig bizonytalanságban a polgárát, aki ráadásul jelenleg már magyarországi lakos és magyar állampolgár. Ebből látni, hogy ebben az ügyben külön szálként végig ott húzódik a politika: tudvalévő, hogy rögtön az eset legelején egy közös verzióval együtt állt ki a sajtó elé a miniszterelnök és a belügyminiszter. Az ilyen szituációban az új főügyész minden ilyen igyekezetét nehezíti, még ha szándékában állna is lezárni az ügyet, hogy az érdekelt kormányfő egykor az iskolatársa volt. Kívülállóként is nehéz hát szabadulni attól az előérzettől, mely szerint ennek szintén szerepe van abban, hogy az ügyészség ezt a méretesre duzzadt aktát nem söpörte le annak rendje-módja szerint az asztalról.

Igazságügyünk, jelenlegi helyzetében, mennyiben képes eleget tenni a társadalmi igazságérzetnek? Tapasztalni ennek érdekében belső harcot?

A harc talán túlzás, inkább az igazságügy gyakorlati gondjainak megoldást szorgalmazó folyamatairól beszélnék. Az igazságszolgáltatás rendszerén belül tulajdonképpen mindenki a különböző szintű bíróságok társadalmi rangjának, megbecsülésének mielőbbi javulását szeretné; bár erről az érintettek kisebb-nagyobb csoportjainak olykor erősen eltérő nézeteik vannak. Egyesek a minél szélesebb körű nyitottság hívei, mások a zártabb működés támogatói. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a szlovákiai bíróságoknak évente egymillió négyszázezer új beadvánnyal és peres üggyel kell foglalkozniuk.

Talán elárulhatom, hogy apai ágon ön jártas a sakkban. Lát párhuzamokat a sakk és az igazságszolgáltatás lépései között?

A sakkhoz pusztán annyira vonzódom, amennyire még gyerekkoromban otthon belenőttem. De egy-egy sakkparti és az igazságszolgáltatás megfontolt lépései között annyi párhuzamosságot okvetlenül találni, hogy mindkettő időigényes, és minden újabb lépést annak következményeivel együtt kell végiggondolni.