Isten hozott Ruandában!

Emlékeznek még arra, mi történt 1994 tavaszán? A világ Szarajevó ostromára figyelt (ha figyelt), Kurt Cobain öngyilkos lett, Ayrton Senna Forma–1-es pilóta szörnyethalt, Nelson Mandelát a Dél-Afrikai Köztársaság elnökévé választották, a sportközvélemény pedig a közelgő futball-vébére hangolt. S tudják, mi történt ezen a rügyező tavaszon Ruandában?

A közép-afrikai Ruandában 1994 tavaszán népirtás zajlott. Olyan intenzív népirtás, amilyen addig még nem volt a történelem során. A hutu szélsőségesek három hónap alatt 800 ezer tutszit mészároltak le különös kegyetlenséggel, élesre fent macsetékkel (bozótvágó késekkel). A világ eleinte közönnyel fogadta a hírt, a nyugati nagyhatalmak és az ENSZ sokáig még azt sem voltak hajlandók elismerni, hogy népirtás (genocídium) történt. Amikor pedig belátták mulasztásukat, már késő volt.

„Le a tutszi patkányokkal!”

A hutu többségű Ruandában 1994 elején a lakosság mintegy 10 százaléka vallotta magát tutszinak. A két etnikum ugyanazt a nyelvet beszéli, szokásaik megegyeznek. A különbség csupán annyi, hogy a tutszik állattenyésztők, a hutuk pedig földművesek, s amikor Ruanda belga fennhatóság alá került (az első világháború idején), a hatalom a tutszi arisztokrácia kezében összpontosult. Ez az állapot az 1959-es hutu parasztlázadásig tartott, amikor az irányítást a hutuk vették át, míg a tutszik nagy része Ugandába menekült (s ott megszervezte gerillaseregét, az RPF-et).

A kilencvenes évek elején a határ mentén portyázó RPF és a hutu rezsim közötti konfliktusok kiéleződtek, s ekkor került szóba először a hutu szélsőségesek részéről az a konkrét terv, ami „a tutszi kérdés végső megoldását” tartalmazta. Ez a terv a népirtás volt, a Ruandában maradt mintegy egymillió tutszi teljes likvidálása. A népirtás kifejezést természetesen soha nem használták, de a tutsziellenes propaganda hasonló volt, mint a zsidóellenes propaganda a náci Németországban. Az ország egyetlen befolyásos médiuma, az Ezer Domb Rádió 1992 óta azt hajtogatta: „Le a tutszi patkányokkal! Ki kell füstölni a csótányokat! Tapossuk el őket!”

A ruandaiak óvakodni kezdtek egymástól, kerülték a szomszédaikat, hovatartozásukat és politikai véleményüket pedig titkolniuk kellett. Az egyre indulatosabb hutu népgyűlésekre eleinte még csak botokat vitt a tömeg, később köveket, legvégül pedig macsetéket – a szélsőségesek nem csupán a tutszikat jelölték meg célpontként, hanem azokat a mérsékelt hutukat is, akik a megbékélés politikáját szorgalmazták.

Bozótvágó kések

A népirtás végül 1994. április 7-én kezdődött, egy nappal azután, hogy ismeretlenek lelőtték a ruandai elnök (Juvenal Habyarimana) repülőgépét. A hutuk a tutszi RPF-t vádolták a merénylettel, míg a tutszik szerint éppen a hutu szélsőségesek lőtték le saját elnöküket, hogy elégséges indokuk legyen a genocídium megindításához (egyik verzióra sincsenek bizonyítékok). A hutuk a civil lakosságból verbuváltak polgári milíciákat, amelyeket interahamwénak (jelentése: „egység”, „egységben támadó”) neveztek.

A bozótvágó késekkel felfegyverzett interahamwék azt az utasítást kapták, hogy likvidáljanak minden tutszit és mérsékelt hutut; ezért módszeresen átkutatták a házakat, és átfésülték az ingoványos területek papiruszcserjés részeit is, menekülők után kutatva. A hutuk pontos listák alapján „vadásztak”, s mindenki pontosan tudta, hogy az ismeretségi körében ki milyen etnikumú. A vegyes házasságokban élőknek megparancsolták, hogy gyilkolják meg tutszi házastársukat – ha erre nem voltak hajlandók, árulónak bélyegezték és felkoncolták őket. A városokból és falvakból kivezető utakon sorompós torlaszokat emeltek, s mindenkit igazoltattak – a személyi igazolványban ugyanis ott szerepel a nemzetiség. Aki tutszi volt, azt kirángatták kocsijából, és macsetéikkel elvágták a nyaki ütőerét (ez volt a legbiztosabb és leggyorsabb módszer). Az ismertebb tutszikat megkínozták, ami általában úgy zajlott, hogy az áldozat végtagjait levágták, csontjait pedig doronggal széttörték.

Corrine Dufka, a Reuters fotóriportere 1994 áprilisában Tanzánia felől érkezett Ruandába, s mint írja, az Akagera határfolyóban megcsonkított hullákat pillantott meg. A felpuffadt tetemek karjait hutu módra, a csuklójuknál kötözték össze – így úsztak kifelé Ruandából százával, ezrével.

„Elvégzendő munka”

Jean Hatzfeld francia újságíró és haditudósító 2003-ban jelentette meg könyvét, amelyben a népirtásban részt vett, majd börtönbe került és ítéletre váró gyilkosokat faggatta (A bozótvágó kések évszaka. A ruandai gyilkosok vallanak). A vallomások szenvtelen hangvétele, naiv őszintesége (lásd az idézeteket a 13. oldalon) megdöbbentő: a gyilkosokat mintha nem is viselték volna meg az események.

Ezek a fiatalemberek (több mint százezer hutu gyilkos került börtönbe a népirtás után) lelkifurdalás nélkül mesélnek az általuk elkövetett genocídiumról, arról, hogy egészen addig „becsületes keresztény földművesek” voltak, akik munka után sört iszogattak, focimeccsre jártak, vasárnap pedig ájtatosan végighallgatták a szentmisét. S bár úgy nőttek föl, hogy a történelemleckékből azt tanulták, a fennhéjázó, ravasz és pénzsóvár tutszikban nem szabad megbízni, s a rádió is azt harsogta naponta, hogy a hutuk és a tutszik között súlyos problémák vannak, ők mégsem tudtak megnevezni egyetlen fennhéjázó, ravasz vagy pénzsóvár tutszit az ismerőseik közül, mint ahogy egyetlen tutszi szomszédukkal sem volt problémájuk soha. Ennek ellenére öltek, gondolkodás nélkül megölték barátjukat is, ha a másik etnikumhoz tartozott.

Az öldöklést „melónak”, „munkának” („volt egy elvégzendő munkánk”), a tutszivadászatot „expedíciónak”, a macsetét pedig „munkaeszköznek” nevezik vallomásaikban. A „meló” közbeni „csatolt programok” része a kínzáson kívül a nők megerőszakolása és a fosztogatás volt – a gyilkosok gyakran szentképeket zsákmányoltak áldozataik házából. „Ha az uram este hazajött, nem kérdeztem tőle semmit. Otthon semmiféle gonoszság nem látszott rajta, a jóistenről beszélt” – emlékszik vissza az egyik gyilkos felesége.

A világ közönye

„Minden fontos személyiség elfordította tekintetét az öldökléseinkről. A kéksisakosok, a belgák, a fehér igazgatók, a fekete elnökök, a humanitárius szervezetek és a nemzetközi operatőrök, érsekek és tiszteletesek, és végül maga az Isten is” – meséli az egyik gyilkos Hatzfeld könyvében. Az ENSZ, csakúgy, mint az Egyesült Államok vagy Franciaország hírszerzése, már 1994 januárjában értesült arról, hogy Ruandában népirtás készül. Mégsem avatkozott közbe egyetlen nagyhatalom sem. Ráadásul amikor a népirtás ténye egyértelművé vált, a vérfürdő mértéke láttán az ENSZ visszarendelte békefenntartó erőinek nagy részét (2700 kéksisakost), sorsára hagyva Ruandát – a civilizált világ felelőssége alighanem sokkal nagyobb, mint amennyit a Hotel Ruanda című Oscar-díjas film sugallt.

A külföldi telefonvonalak nem működtek („Ruanda pillanatnyilag nem kapcsolható”), s a kéksisakosokkal együtt a kamerák is távoztak. Pedig a vérszomjas interahamwe a fehéreket is „levadászta”, elsősorban a belga papokat, akik segítséget nyújtottak a tutsziknak – erről (és a ruandai népirtás borzalmairól) szól Huguette de Broqueville felkavaró könyve, az Uraho? Élet és halál Ruandában. „Kiásták a termeszvárat, körülfogták az atyát, levetkőztették, kiabált, bedobták, küzdeni próbált, leütötték és befedték földdel. A földkupac nem mozdult. Néhány porszem bukfencezett csak le rajta. Végül kinyúlt egy segélykérő kéz. Egy macsete levágta.”

Az apácákkal könyörületesebben bántak, őket – tiszteletük jeléül – puskával lőtték agyon.

Isten szeme

A népirtás áprilisban kezdődött és július elején ért véget, amikor az Ugandából benyomuló tutszi hadsereg, az RPF elfoglalta a fővárost, Kigalit. Az erőszak tombolása azonban folytatódott: az RPF civileket kínzott meg, hogy vallomásokat csikarjon ki a hutukból, az interahamwék tagjait karóba húzták vagy megcsonkították, az ilyen vérengzések színhelyeit pedig – írja Huguette de Broqueville – „katonai övezetté” nyilvánították, ahová külső megfigyelőknek tilos volt a belépés (becslések szerint az RPF ötvenezer hutut végzett ki).

A genocídium azonban ezzel még nem ért véget. Utólag derült ki, hogy a hutu milíciák bandái sorra megerőszakolták a tutszi nőket, s aki túlélte is a borzalmakat, az HIV-fertőzött lett (a tutszi nők kétharmada), ezért mára több ezer tutszi gyerek maradt árván: apjukat meggyilkolták, anyjuk pedig AIDS-ben meghalt.

Ruandáról az Isten 1994 áprilisában fordította el a szemét.

RUANDAI KRONOLÓGIA

1931 Bevezetik az etnikai hovatartozást (hutu, tutszi vagy twa) feltüntető személyi igazolványt

1959 Hutu parasztlázadás megdönti a tutszi arisztokrácia uralmát

1962 Kikiáltják az addig belga fennhatóság alá tartozó Ruanda függetlenségét

1978 Elnökké választják a hutu Juvenal Habyarimanát

1990 Habyarimana elnöksége alatt mintegy egymillió tutszi menekült el Ugandába; a tutszik ott szervezték meg gerilla-hadseregüket (RPF – Rwandan Patriotic Front), amely 1990-ben offenzívába lendült

1993 Békekötés a hutuk és az RPF között

1994. április 6. Habyarimana elnök repülőgépét ismeretlenek lelövik, kezdetét veszi a népirtás, amely a fővárosból, Kigaliból azonnal átterjedt a többi tartományra is: a hutu milíciák közel száz nap alatt mintegy 800 ezer tutszit és mérsékelt hutut mészároltak le

1994. július 4. Az RPF elfoglalja Kigalit, a háborúnak vége. Kétmillió hutu menekül át a szomszédos Kongóba

1996 Az RPF benyomul Kongóba, több tízezer hutut gyilkol meg

2002 Kikiáltják a Harmadik Köztársaságot, a ruandai elnök ekkortól Paul Kagame, az RPF első embere

Egy népirtás képei

A ruandai népirtásról nem készült annyi fénykép és dokumentáció, mint a zsidó holokausztról vagy a Vörös Khmerek rémtetteiről, pedig a ruandai genocídium 1994-ben történt, a műholdas televíziózás korában, amikor a CNN akár egyenes adásban is beszámolhatott volna a történtekről.

Corrine Dufka, a Reuters brit hírügynökség fotóriportere egyike volt azon kevés újságírónak, aki jelen volt Ruandában a népirtás ideje alatt. Dufka 1989 és 1999 között állt a Reuters alkalmazásában, előbb Latin-Amerikában, majd Boszniában dolgozott. Munkaadója 1994-ben bízta meg azzal, hogy az afrikai konfliktusokról készítsen képriportokat. „Kineveztek a fotósok kelet-, közép- és nyugat-afrikai főnökévé, vagyis mindössze 35 ország tartozott a működési területemhez. Értik ezt? Mintha valaki Kelet-, Közép- és Nyugat-Európa fotóriportere lenne.”

A ruandai népirtás 1994. április 6-án kezdődött. Dufka szerint többezer nemzetközi újságíró volt akkor az afrikai kontinensen, csak éppen mindenki a Dél-Afrikai Köztársaságban zajló választásokról tudósított. A ruandai genocídiumról a Nyugat nem akart tudomást venni, a Reuters is csak olyan képeket közölt, amelyek a menekültáradatot ábrázolták. Az öldöklésről készült felvételeket nem publikálta a nyugati sajtó. „Azt mondták: ezt senki sem akarja látni. Pedig kontextualizálni kellett volna a képeket. Megmutatni azt is, mi elől menekülnek ezek az emberek.”

Dufka azonban tovább dolgozott, előbb a Vöröskereszttel, majd a tutszi hadsereggel (RPF) járta be az országot. Dufka üzenete: „Szerezz információkat, légy aktív, ne hagyatkozz mások elbeszéléseire, hanem magad fedezd fel, mi történik. Ne hiányozzon belőled a szenvedély. ĺrd meg tapasztalataidat, hívd fel mások figyelmét arra, amit láttál. Hallasd a hangod!” (gj)

Forrás: Remembering Rwanda. Ten Years after the Massacres. (UCLA International Institutes).

Ajánlott weboldal: www.hrw.org (Human Rights Watch)

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?