Másnapos ország – Etűdök botkaszára és talicskára

A fejfájós másnaposság kora. Nem ismeretlen korszak ez azoknak a tapasztalt közmunkásoknak – akik már néhány évtizede ezt a szakmát gyakorolják az atyaúristennek jóvoltából helyben uralkodó éppen aktuális munkaosztó urambátyájuk kegyéből, mint igen fontos hivatásukat – hiszen pályafutásuk alatt nem ez volt az első nemzeti, állami, egyházi ünnep, amelyet félig szolgálatban, félig ünnepelve töltöttek. A fejfájást érezve azt kellett megállapítaniuk, lám, a másnaposság érzete semmit sem változott, az ember révül bele a világba, lassú, szögletes mozdulatokkal szedi le a nemzeti trikolórt a falu hangosbemondó hangszóróit tartó vasoszlopokról, ízületei csikorognak, üresség, tompaság, sivárság uralkodik benne és mérhetetlen szomjúság. Homályos emlékek zagyva hordaléka görög az emlékezetben, evés és ivás, megint ivás és aztán valami táncolásra halványan hajazó mozdulatok szilánkossága, képek nappali, majd alkonyati, később pedig halvány közvilágítás fényében. Hej, Héliosz lovait ellopták, vagy ki tudja, mi lett, de a homály, az nagyon leborult! Rémlik, hogy beszélték, a sör minősége gyengébb, a szeszes ital vacakabb ízű, s egyre mócsingosabb már az ünnepi alkalmakkor a fél falunak kiadagolt étel, egyre csípősebb, egyre ragacsosabb a hozzá adott kenyér, amelyben már lassan több a légbuborék, mint a tészta. A helyi tótumfaktum, meghallva ezt, megrótta őket fennen, hogy kutya közmunkása, még van pofája panaszkodni a potyára, ezeknek ne adjatok semmit! S míg ott forgott, morgott a plebsz közt, a kimérők nem is mertek nekik semmit se adni, se ételt, se italt, mert aki isten hatalmából…

Haj, új kenyér, haj, bizony, nagy és komoly dolog is az! Mégis, valahogy abban az átkosban tovább tartott, a keresethez képest olcsóbb is volt, meg jobb is. De minek panaszkodni, fő, hogy most is volt mivel kitunkolni a faggyúval, zsírral jó vastagon meglöttyintett, paprikával alaposan, már-már kesernyés ízbe hajlóan megszínezett lisztes gulyást, sok hagymás pörköltet. Amúgy meg tiszta szerencse, hogy a halászlébe se főztek bele gumicsizmát, netán konyharuhát, mint néhány évvel ezelőtt! Ilyen nagy alkalmakkor – lásd sátoros nemzeti, állami, egyházi ünnep, mely munkaszüneti nappal jár együtt, s ilyenkor a faluközösségnek építésén kell fáradozni – az ilyesmi bizonyos mennyiségű ital szakácsok általi elfogyasztásakor akár elő is fordulhatna, miképpen elő is fordult. Ja, a halászlé! Bizony patkója a pontynak idén se került bele, de az a jó glutamát íze, az megvolt neki, és csípett, mint a fene! Szóval ilyen emlékképek mocorognak elő most a trikolórok leszedésekor. Igen nem jó létrára mászni! A drót makacs és rakoncátlan, nem engedi a botját a zászlónak, nocsak, ez meg is repedt. Ezt ki fogják fizettetni, ha észreveszi a munkafelügyelő, pedig az meg végképp nem hiányzik, de szerencsére éppen nem errefelé néz, hanem káromkodva tép le egy ellenzéki plakátot a nyilvános hirdetőtábláról. Ezt akkor valahogy meg lehet úszni! Fejfájós a másnap. Az a legrosszabb az egészben, hiába fogadja meg az ember, nem fog inni, azt nem lehet. Egyszer van szabadnap, egyszer van egy évben potyaital, ingyenkaja nyakhajlásig, ezt nem lehet elmulasztani. Aki az egyik fél faluhoz tartozik, annak nem lehet mulasztani! A közmunka meg kell, nagyon is kell! Villanyszámla, tányéros tévészolgáltató, víz, szemétdíj, meg ilyen egyebek járnak havonta, ki kell fizetni, élni is kell, nem lehet marháskodni kérem! Az ember vigyáz a szájára, nem szid gulyást, pörköltet, habos oldalról mesélő sört, guggolásra kényszerítő szeszes italt, tablettás bort, az ember nem szid semmit, ha ünnep van. Az ember ünnepelni igyekszik! Meghallgat papot, megyei, járási, körzeti, helyi kisistent, igaz, egy büdös szóra nem emlékszik, ki mit is, de meghallgatja. Ha visszakérdezik, na, milyen volt, akkor okosan bólogat, hogy igen jó! Igen nagyon jó, meg olyan szép! Csak így tovább, így kell ezt! Az ember nem fog kritizálni, mert nincs olyan helyzetben. Másnapos. Fáj a feje, megszúrta az ujját a drót, ami a zászlót tartotta a lármafa csövén. A pillepalackokat lepréseli, a rájuk dermedt faggyútól és zsírtól undorító érintésű műanyag tányérokat seprővel és lapáttal igyekszik betuszkolni a konténerbe, a sörpadokat slaggal lemossa, nagy nyomással, aztán ha kiszáradtak, mennek le a kultúrház pincéjébe, uniós pénzen vették azokat, még pár évig ki kell nekik tartani, ahogy a hatalmas rendezvénysátraknak is. Legalább az idő kedvez, nincs túl meleg már nyár végén, így alkotmány napja, meg egyéb ünnepek után legalább ez kedvez a közmunkásnak. A fejfájás nem ereszt. Másnapos az ország, bánatos és szigorú módban üzemel az élet. Másnapos minden valamirevaló férfi itt, de a holnap ugyanilyen reménytelen lenne akkor is, ha nem lenne másnapos. Így legalább a tegnapról mondható el, hogy akkor jó volt. Mi legyen, ha nem másnapos? Itt küzdeni kell, itt aki nem bír berúgni vagy legalább az ittasság állapotába jutni  délig, az nem érdemeli meg, hogy estig igyon! Itt születtem én, ezen a tájon, rémlik fel valami iskolai vers, de szétfoszlik azonnal. Egy botkasza felsikító hangja kezdi az agyat tépni, a temetőnél kezdenek kaszálni, lassan annak lesz időszakja megint. Dúl a delta, dúl, jó szezon ígérkezik temetésekből. Még itt a nyár íze, még csak most múltak el nagy események, sátoros ünnepek. Ezek a talicskák itt és most megadóan csikorognak a szemét, az ünnep maradványainak eltakarítása közben. Belehasogatva a fejekbe, itt élned, halnod kell…