A kapcsolatokban sérülünk és a kapcsolatokban gyógyulunk

Ma már erőszakmentes kommunikáció trénerként, családállítóként és coachként ismerik azok, akik hozzá fordulnak útmutatásért, hogy könnyebben eligazodjanak a társas lét rengetegében. A Dunaszerdahelyen dolgozó segítő szakemberrel az erőszakmentes kommunikációról beszélgettünk.


Valóban az a legtöbb hétköznapi problémánk okozója, hogy nem kommunikálunk egymással megfelelően?

A legtöbbünk számára az egyetlen ismert gondolkodási és kommunikációs mód, amelyet születésünktől fogva „tanulunk”, ítélkezésen alapul. Ebből eredően, ha gondunk van, valami nem tetszik a világban vagy konfliktusba kerülünk, gyakran a „hibást” keressük. Azt hangsúlyozzuk, kivel mi a baj. Közben mi magunk is félünk attól, hogy valami miatt minket is megítélnek, szégyelljük magunkat. Szerintem a szégyen és a bűntudat energiája az egyik legrombolóbb energia a világon. Ha az ítélkező gondolkodásban ragadunk, rengeteg életenergiánk megy el arra, hogy azt bizonygassuk magunknak és másoknak, hogy igenis, mi elég jók vagyunk. Ha nem értékeljük át ezt a lélekölő gondolkodási és kommunikációs mintát, ha nem tesszük fel magunknak a valóban lényeges kérdéseket – például: „Én hogy vagyok ebben a helyzetben és mi a fontos számomra?”, „Merre tartok?”, „Mit szeretnék valójában?”, „Melyek a számomra fontos értékek?” –, hanem csak belesimulunk a történésekbe, akkor azok elszenvedői maradunk. Nem szükségszerű, hogy ez így történjen, képesek vagyunk változtathatni anélkül, hogy bárkit is megítélnénk.

Milyen esetekben érdemes segítő szakemberhez fordulni?

Tapasztalataim szerint, általában azok keresik a megoldást, akik már érzékelik, hogy probléma van a kapcsolataikban, legyen az család, párkapcsolat, baráti kör vagy munkahelyi közösség. Nem tudnak kiállni magukért, alá- vagy fölérendelődnek a másiknak, közben vágynak arra, hogy egyenrangú kapcsolódásokat hozzanak létre. Felismerték, hogy valami nincs rendben, és ennek szeretnének hangot adni, kezelni a kapcsolati eltolódásokat. A magam területén ebben próbálok segíteni. A képzéseken azt tanuljuk meg és azt gyakoroljuk, hogyan tudjuk befolyásolni a kapcsolatot, konfliktust úgy, hogy közben minden érintett fél jóllétét figyelembe vesszük. Azoknak javaslom az erőszakmentes kommunikáció elsajátítását, akik felismerték, hogy „elcsúszások” vannak a kapcsolataikban, és konstruktív megoldást keresnek.

Az erőszakmentes kommunikáció egyfajta tanulható, pontról pontra elsajátítható módszer?

Ez egy szemléletmód, ahogy magunkra és a kapcsolatainkra tekintünk. A célja a legrövidebb úton visszaállítani a bizalmat a kapcsolatainkban és önmagunkban. Tehát sokkal inkább egy szemléletmód, mint módszer. Négylépéses modell támogatja a folyamatot: a megfigyelésünk, az érzésünk, a szükségletünk és a kérésünk megfogalmazása. Ezzel segítjük, hogy a konfliktusok a lehető leggyorsabban tisztázódjanak – minimum bennünk, és már ne a kritikus gondolataink uraljanak minket.

Mi kell ahhoz, hogy kiegyensúlyozott kapcsolódási viszonyt kezdeményezzünk? Hol végződik a saját felelősségünk és hol kezdődik a másik félé?

Egy kutatás szerint kommunikációnk 93 százalékát a belső kommunikációnk teszi ki, és csak 7 százalék az, amit verbálisan, a szavainkkal teszünk hozzá. Ez világosan mutatja, hogy nem tudunk mást közölni, mint ami eleve bennünk van. Ha például tele vagyok ítéletekkel, akkor kifelé is csak azt tudom kifejezni. Ha az ítéleteimet már előre, „odabent” le tudom fordítani megélésekre, érzésekre és igényekre, akkor nagyobb esélyem lesz arra, hogy megértsenek. Ez lényeges előfeltétele egy egyenrangú kapcsolódás megteremtésének. Így védem meg a határaimat. Azért, hogy a határokat megfogalmazom-e magamban, majd kimondom-e, egyedül én vagyok a felelős. Ha mindkettőnk számára fontos a kapcsolat, megtaláljuk a megoldást, ha azonban kiderül, hogy nem egyforma az értékrendünk, esetleg nem egyformán fontos a kapcsolat, szeretettel elengedhetjük a másikat. Az erőszakmentesség nem kedvességet, hanem őszinteséget, kapcsolódási szándékot és erőt jelent.

Ha mindezekre figyelünk, kevesebb konfliktusunk lesz?

Konfliktusmentes élet nem létezik! A különféle helyzetekben előforduló konfliktusok az életünk részei, a kérdés az, miként állunk hozzájuk. A másikat ellenségnek tekintjük-e és a saját igazunkat akarjuk-e bizonygatni, vagy tudunk-e találkozni az adott szituációban magunkkal, majd a másik féllel? Meg tudjuk-e mutatni emberi mivoltunkat, sebezhetőségünket, hogy érzéseink és igényeink vannak, és érzékeljük-e a másik emberi mivoltát? A cél az, hogy minél több pillanatban meg tudjuk élni az egyenrangúságunkat, a kapcsolódást, jelenlétet, tudatosítva, milyen fontos igényünk mellett szeretnénk kiállni. Fontos, hogy ne ítéljünk, és ne is a mintáink és sérelmeink alapján reagáljunk! Azt tapasztalom, hogy rengeteg fájdalom és sérelem van bennünk akkor is, ha ezt nem tudatosítjuk. 

Ha elegendő empátiát kapunk – eleinte kívülről, később egyre inkább megtanulunk saját magunk felé is empátiával fordulni –, akkor tudunk újra egymással is kapcsolódni. Az el nem ismert fájdalom, sérelem magányossá tesz, és eltávolít bennünket egymástól. Felnőttként a felelősségünk az, hogy átértékeljük a reakcióinkat, a kapcsolatainkat, hozzáférjünk és megkapjuk azt a szeretetet, amire szükségünk van. Kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk. Az életünkben szükségünk van olyan emberekre, akik megtartanak minket, ha baj van. Nem azért, mert egyetértenek velünk, hanem azért, mert ott és akkor teljes egészében el tudnak minket fogadni.

Mit tegyünk, ha olyan helyzetben találjuk magunkat, amelyre ösztönösen nincs jobb megoldásunk: kihátrálunk vagy elszenvedjük. Mi a jó megküzdési stratégia egy kényes szituációban?

Egy konfliktushelyzetben például elmondhatjuk a másiknak, hogy ez most fájdalmas számunkra, vagy hogy feszültséget, csalódottságot, tehetetlenséget érzünk, mert számunkra az adott pillanatban egy fontos érték – például a tisztelet, az elfogadás, az élet védelme – csorbát szenvedett. Ezzel lehetőséget kínálunk a másiknak arra, hogy empatikusan kapcsolódjon hozzánk, és közben tisztázzuk is a helyzetet. „Ha valami nem tetszik, mondd ki! De úgy mondd ki, hogy nem ítélsz vele!” – ahogy én a saját mentoromtól tanultam. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy egy-egy helyzet alakulásáért ugyanolyan felelősséggel tartozunk, mint a másik fél, egyenrangú kapcsolódó felekként vagyunk jelen a kapcsolatban.

Mindennapi, apró-cseprő helyzeteinkben hol érdemes elkezdeni az újfajta kommunikációt?

Az erőszakmentes kommunikáció is olyan tevékenység, amelyet gyakorolni érdemes, ugyanis teljesen más látásmód, mint amit megszoktunk. Az első javaslatom a nemet mondás. Ha már tudom, hogy mire szeretnék igent mondani – milyen igényemre –, akkor sokkal könnyebben tudok nemet mondani valamire, ami ezzel ellentétes. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, a másikra mondok nemet. De tovább: mivel a konfliktusokban az ítélkezés nyelvét tanultuk meg, ne ítéljük el magunkat, ha az első belső reakciónk ebben a formában érkezik. Fontos tudni, hogy a kritikus gondolatok valamilyen igényünkről szólnak, melyet meg kell keresnünk hogy egy konkrét, megcselekedhető kérést tudjunk kimondani, anélkül, hogy a másikat elítélnénk. Nem baj, ha a fejünkben megjelentek az ítélkező gondolataink – ez egyfajta irányjelző, hogy érdemes elindulnunk az adott úton, és megkeresnünk az ezen a területen meglévő kielégítetlen igényünket. Aztán ha ez megvan, jöhet a gondolataink lefordítása. Ahelyett például, hogy azt mondanánk otthon, „Elegem van abból, hogy rongyosra beszélem a szám, közben pedig senki nem figyel rám!”, azt mondom: „Amikor azt tapasztalom, hogy már harmadszor kérdezek valamit, és nem kapok rá választ, elkeseredem, mert visszajelzésre van szükségem. Megtennéd, hogy most megállítod a tévét és rám nézel, amikor hozzád beszélek?”

Minden ember más-más módon küzd meg a problémáival. Vannak olyan közös pontjaink, amelyre biztosan építhetünk az erőszakmentes kommunikáció során?

Mindannyiuknak egyformák az alapvető igényei. Mindannyiunk számára fontosak bizonyos általános értékek, például a tekintetbevétel, a szeretet, a gyengédség, az, hogy láthatók és hallhatók legyünk, a kölcsönös tisztelet, de ugyanígy a játék és az inspiráció, a pihenés, az élet gazdagításához való hozzájárulásunk, az életöröm, a barátság és még sorolhatnánk. Amiben mi, emberek, különbözünk, azok a megoldási stratégiáink. Néha úgy ráfeszülünk egy-egy ilyen megoldásra, a nekünk megfelelő stratégiára, hogy azt mindenki másra rá akarjuk kényszeríteni, s közben nem vesszük észre, hogy sérül a kapcsolat. Az emberek választotta stratégiáival nem kell egyetértenünk, de az embert a saját sebezhetőségével együtt meg kell tudnunk érteni. Emberként az a legerősebb motivációnk, hogy szeretnénk hozzájárulni a világ jobbításához, és biztosak szeretnénk lenni abban, hogy az életünknek értelme van. Szeretnénk mindannyiunk életéhez, jóllétéhez hozzájárulni, beleértve a sajátunkat is. Felnőttként a mi felelősségünk, hogy olyan dolgokat tegyünk, úgy szóljunk egymáshoz, hogy az ezzel a szándékunkkal összhangban legyen.