Kulisszák mögötti varázslat

Rossz időt fogtam ki. Esett az eső konokul, fagyosan és fájón. Szeretem az esőt, de ez dermesztő volt. Valahol tüntethettek a városban, mert lelassult a forgalom, torlódtak az autók, a taxisok káromkodtak. Nagy keservesen megérkeztünk a Belvárosba: az Aranytíz Kultúrházba. Kongott az ürességtől – ilyen időben nem csoda –, így aztán felballagtam az első emeleti kiállítótérbe, hátha ott vár már Hullan Zsuzsa, a Vígszínház sokoldalú színésznője, aki most Színház az egész... címmel állította ki a fotóit. Azokat, amelyek legutóbb, még márciusban Észtországot (Tallinnt és Pärnut) járták meg, hazai kiállítóterek után.

Nem volt ott. Helyette megérkezett Balogh Erika, az Aranytíz vezetője, aki bár másfél évtizednél hosszabb ideje irányítja a csodálatos kultúrházat (nekem is volt ott könyvbemutatóm, a Hátizsákomban a glóbuszom című kötetemhez, tehát első kézből tapasztalhattam meg, hogy milyen jól működik az intézet), maga is elismert színésznő. Meglepődött. Nem tudott róla, hogy interjút készítenék Hullan Zsuzsával. Később kiderült, hogy a Vígszínház társulati tagjával félrebeszéltünk: valahogy elértette a dátumot. Most akkor mi legyen?

Minden jó, ha jó a vége

Megérkezett Hatházi Tamás fotóriporter és felrázott a bénultságomból. Szakmai szemmel megvizsgálta a képeket és megnyugtatott: ezek mindennél többet mondanak. Feltápászkodtam. Hát, ha nincs ló, jó a szamár is – sóhajtottam, de tetszett az ötlet. Játszottunk, mint a gyerekek. Vagy a színészek. Végül is minden játék, meg színház az élet is. Bár néha inkább dráma... Mindannyian valamilyen szerepet játszunk – jól vagy rosszul.

Hullan Zsuzsa képei erről üzennek a nézőknek. Amit a közönség lát a színpadon, az a tökéletesre formált szerep, de kevesen pillanthatnak be az öltözőkbe, a kulisszák mögé. A tárlaton kiállított tucatnyi felvétel azt mutatja meg, ami a színház alapköve: a munkát. A kemény, fáradtságot nem kímélő, alázatos teljesítményt. Ebből lesz majd tomboló siker, vastaps, telt házas előadás. Mi is keményen dolgoztunk Tamással, aki segített elmélyíteni a telefonos képkészítésben és a szelfizésben nem túl mély alapismereteimet. Méghozzá a színes, érzékeny pillanatokat nagy figyelemmel rögzített képek alatt és előtt állva.

Az emlékek velünk élnek

Volt mit fotóznunk. Egyből megragadott egy idős hölgyről készített felvétel. Középpontban egy öreg arca – oldalnézetből – látható. Hullan Zsuzsa úgy komponált, hogy az idős asszony tekintetével a kép bal szélére nézzen, mintha valamire figyelne vagy gondolna. A háttérben egy hatalmas szem uralja a látványt, ami szinte beleolvad a portréba. Földes Gáborné Irmike, a Vígszínház kilencvennégy évesen is aktív fodrásza volt az alany, aki már hatvannál több éve szobrászkodik a körúti társulat férfi színészeinek frizuráival. Arca olyan kifejező, mintha színész lenne maga is. Sem öröm, sem szenvedés nincs rajta. A Vígszínház 2019 óta fotózó művésznője sokat köszönhet neki, a tavaly elhunyt Szatmári Liza színművészről és Irmikéről készült Barátnők című portréja I. helyezést nyert el a 40. Magyar Sajtófotó Pályázaton három évvel ezelőtt.

Két táncos alakja fonódik össze egy drámai felvételen. Nagyon erős, szenvedélyes mozzanat, akárcsak maga a kép, amelyet fény-árnyék sávok határoznak meg. Önálló szerepet töltenek be az árnyékok is: megkettőzik a táncosok számát itt, a Duda Éva Társulat vígszínházi gálaestjén rögzített jelenetben. Ebben a képben, de amúgy a legtöbbön van egy sötét árnyalat, ami hol erősebben, hol lágyabban felsejlik. A Vígszínház Kabaré című előadásából készült portré az egyik szereplőt mutatja, amint fáradtan megpróbál felsétálni egy emelvényre. Álomszerű, varázslatos pillanat, ami kiszolgáltatottnak mutatja a színészt. Emberfeletti meló lejátszani egy egész estés produkciót, néha akrobatikus mutatványokkal, tánccal, énekkel, prózai szöveggel. Nagyon tetszett A diktátor című előadás egyik meghatározó pillanatáról készített fotó is. A kis borbély és szerelme, összehajolva, egymást nézik. A humanizmus, amely Chaplin némafilmjét és Eszenyi Enikő rendezését is áthatja, átsüt a kettős portrén.

Hullan Zsuzsa fotóit nézve valami körvonalazódik bennem. Megjelennek előttem Keleti Éva, Dömölky Dániel vagy Éder Vera híres színházi felvételei. A Vígszínházban harminchárom éve játszó színésznő nem képzett fotós. Kamerával készített munkái azonban jól eltalált színekkel, fény-árnyék játékkal, precíz kompozícióval tárnak fel nagyon intim jeleneteket. Színésznőként az előadások alatt vagy a próbafolyamat során olyan szemszögből látja a művésztársait, amelyből kevesek szemlélődhetnek. Fotógráfusként szereti árnyaltan megmutatni a történéseket, a jeleneteket, az embereket. Neki és Várszegi Vera kurátornak is hálásak lehetünk, hogy most éppen, április 30-ig az Aranytízben láthattuk az anyagot, amely hamarosan tovább utazik. Szeretni fogják mindenütt, ahova elviszik a következő hónapokban!

(A szerző köszönetet mond Navarrai Mészáros Mártonnak a cikk létrejöttében nyújtott segítségéért.)