Gondolatok az Amerika-ellenességről

A küszöbön álló Irak elleni háború kapcsán számos, az Amerikai Egyesült Államokat ért vád kering a világsajtóban és a hazai médiákban. Ezen vádak jó része véleményünk szerint megalapozatlan, és figyelmen kívül hagy számos tényt. A „hallgattassék meg a másik fél is” elv alapján szeretnénk eloszlatni számos téveszmét, állításainkat megpróbáljuk érvekkel és tényekkel alátámasztani.

Szaddám rendszere és módszerei, avagy nincs elég bizonyíték Irak ellen

Azzal valószínűleg mindenki egyetért, hogy Szaddám Huszein rendszerének semmi köze nincs a demokráciához. Ami a térség stabilitása – illetve instabilitása – szempontjából még fontosabb, hogy az iraki vezető a háborúra mint hatalmi és külpolitikai céljainak megvalósítására szolgáló teljesen természetes eszközre tekint. Bizonyítékul szolgáljanak a puszta tények:

l Irak az elmúlt két évtizedben négy régióbéli országot támadott meg, mindezt azért, hogy biztosítsa dominanciáját a térségben, illetve hogy – taktikai okokból – leválassza az arab országokat az ellene irányuló koalícióból a második Öböl-háború idején. Konkrétan: 1980-ban megtámadta Iránt, amellyel nyolc évig tartó kimerítő háborút folytatott (egyébként ennek a következménye, hogy Irak viszonylag gazdag országból szegénnyé vált). A gyakorlatilag eredménytelen – és több mint egymillió áldozatot követelő – háborúfolyam után két év szünetet tartott, és 1990. augusztus 2-án lerohanta Kuvaitot. Mint ismeretes, a kis sejkséget az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció szabadította fel a következő év elején. Ez alatt a második öbölháború alatt Irak Scud típusú rakétáival támadást intézett Izrael és Szaúd-Arábia ellen. Az izraeli válaszcsapást csak az USA nyomásgyakorlására sikerült elhárítani, hiszen Washington szerette volna saját – és a nemzetközi koalíció – oldalán tudni a vezető arab országokat, így Egyiptomot és Szíriát.

l Szaddám Huszeintől nem idegen a tömegpusztító fegyverek bevetése sem. Nagyon fontos, hogy ezekkel a fegyverekkel nem mint utolsó lehetőséggel számolnak – mint például az amerikai, brit, francia vagy az orosz stratégiák –, hanem mint reális alternatívával egy hagyományos, konvencionális háború esetén. Irak már az Irán elleni háború alatt kidolgozta a vegyi fegyverek harctéri alkalmazásának módszereit, majd – „természetesen” – be is vetette ezeket a fegyvereket, elsősorban yperitet és tabunt. És ami még szörnyűbb, az iraki vezetés nem habozott vegyi fegyvereket bevetni saját, polgári lakossága ellen sem. Ez a tragikus eset 1988-ban és 1989-ben történt, mégpedig az észak-iraki kurd lakossággal szemben, amely nagyobb önállóságot követelve lázadt Szaddám Huszein rendszere ellen.

l 1995-ben, az ENSZ fegyverzetellenőreinek négyévi vizsgálódása után, Irak elismerte, hogy 8500 liter antraxszal rendelkezik (az ENSZ 20 ezer literre becsülte Irak antraxkészleteit). Ezzel az anyaggal Irak máig nem tudott elszámolni, nem tudni, hol van, és Bagdad csak annyit mond, hogy már nincsenek a birtokában.

l Annak ellenére, hogy Irak azt állítja, nincs tömegpusztító fegyvere, valójában semmit nem lehet tudni az elmúlt években zajlott iraki fejlesztésekről. Bagdad ugyanis 1998-ban kiutasította az ENSZ fegyverzetellenőreit, miután azok rájöttek, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Ezt követően mindennemű nemzetközi ellenőrzés nélkül folytak az iraki fegyverprogramok. Márpedig a tömegpusztító fegyverek hatásait laboratóriumi körülmények között is lehet tesztelni, nem kell hozzá olyan területigényes infrastruktúra, mint például a rakétatechnológiai fejlesztésekhez.

Amerikát csak az olaj érdekli, ezért minden áron háborút provokál

Ezen nézet szerint az Egyesült Államok csak azért szít háborút Irak ellen, hogy megszerezze a mesés iraki olajmezők feletti ellenőrzést, és így kielégíthesse túlméretezett hazai fogyasztását. Ráadásul George W. Bush elnök is jelentős olajérdekeltségekkel rendelkezik, így a háborúval két legyet üt egy csapásra: kielégítheti a hatalmas benzinfaló autókkal közlekedő lakosokat, és a saját olajcégeinek, illetve a választási kampányban őt támogató olajlobbinak is passzolhat valamit a nyereségből. Ez a leegyszerűsített nézőpont figyelmen kívül hagy néhány tényt:

1. Az Egyesült Államok még egy győztes háború után sem sajátíthatja ki az iraki olajmezőket.

2. Az USA olajbehozatalának csak egy részét fedezi a Közel-Kelet államaiból.

3. Az elmúlt 60 évben az amerikai részvétellel zajló számos háborús konfliktusban mindössze egyetlenegyszer játszott fontos szerepet a kőolaj.

4. Az USA által vezetett háborúk nem arról szólnak, hogy az Egyesült Államok az általa elfoglalt országokat kirabolta vagy gazdaságilag kizsigerelte volna, a történelem épp ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

5. Épp az arab országok azok, amelyek mesterségesen a reális ár kétszeresén tartják a kőolaj világpiaci árát, miközben a mesés bevételeket gyakran fegyverkezésre, radikális szervezetek, sokszor terroristák támogatására költik.

6. Bush elnök a háborúval óriásit kockáztat, egyebek között egy amerikai gazdasági válság és saját újraválasztása forog kockán.

1. Egyszerűen elképzelhetetlen az, hogy az USA Irak elfoglalása után kisajátítsa az olajmezőket, és szétossza őket saját vállalatai között. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a majdani új iraki kormány esetleg privatizálja az olajmezők/olajvállalatok egy részét, és azt pénzért megveszik az amerikai cégek. A másik lehetőség az, hogy az amerikai vállalatok az olajfúrásoknál, kutatásoknál stb. kapnának állami megrendeléseket Iraktól. Meg kell jegyezni, hogy ebből a folyamatból valószínűleg aligha lehetne teljesen kizárni a többi olajtársaságot, például az oroszokat, a franciákat. Ráadásul Irak épp e két országnak tartozik tetemes összegekkel, több milliárd dollárral. Ezért lehetséges az is, hogy az új iraki kormány (amely valószínűleg kénytelen lesz átvállalni Irak jelenlegi államadósságát) csak úgy tudja kifizetni tartozásait, hogy cserébe olajérdekeltségeket ad át a francia vagy az orosz államnak. Azt is fontos leszögezni, hogy az iraki olajvezetékek és fúrótornyok nagy része mára elöregedett, műszaki állapotuk gyenge. Éppen ezért a jövőben nagy beruházásokat igényelnek. Az amerikai vállalatoknak tehát vállalniuk kellene e nagy befektetéseket, és emellett jelentős politikai kockázatokat is. A Szaddám utáni Irak jövője ugyanis fölöttébb bizonytalan, márpedig a tapasztalatok azt igazolják, hogy a befektetők nem tolakodnak a kiszámíthatatlan jövőjű országokba. (Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy amennyiben Szaddám az 1991-es kuvaiti háborúhoz hasonlóan felrobbantatja az olajkutakat, akkor rövid távon egyből befellegzett az amerikai olajbiznisznek, hisz csak a lángoló kutak eloltása hónapokat vehet igénybe, nem beszélve költséges helyreállításukról.) Az sem elhanyagolható tényező, hogy az „amerikai” olajvállalatok részvényeinek jó része az USA tőzsdéin forog, ahol bárki megveheti őket. Ezért az amerikaiaknak tulajdonított haszon egy része (ami a részvények árnövekedéséből és az osztalékokból adódhat) valószínűleg e részvények japán, arab vagy európai tulajdonosainál landolna... És végül az arab olajállamokban a kőolajtermelés túlnyomó részét hazai, sokszor állami tulajdonú cégek végzik, és nem a nagy nyugati (köztük az „amerikai”) olajtársaságok.

2. A fentieken kívül még fontos megemlíteni néhány tényt. Először is, igaz, hogy Irak rendelkezik – Szaúd-Arábia után – a világ második legnagyobb kőolajkészletével, de az Egyesült Államok koránt sincs olyan mértékben ráutalva a térségbeli kőolajra, mint azt sokszor az „Amerika csak az iraki olajért háborúzik” kezdetű és témájú írásokból sejteni lehet. Jelenleg az USA teljes kőolajkészletének körülbelül a felét importálja, másik felét saját belső forrásokból, tehát amerikai olajmezőkről fedezi. Ezenkívül az amerikai olajimport összetétele sem utal egyértelműen a Közel-Kelet dominanciájára, hiszen az USA-ba behozott kőolajnak csak kb. a 40-45 százaléka származik ebből a régióból (érdekes megemlíteni, hogy jelenleg az Egyesült Államok több kőolajat importál például Angolából, mint a szövetséges és „csak az olaj miatt felszabadított” Kuvaitból). Összesen tehát az amerikai kőolajfogyasztásnak nem egészen a negyede származik az egész Közel-Keletről. Legalább olyan fontos kőolajexportáló országok, illetve régiók az USA szempontjából Kanada, Mexikó, Venezuela és a Guineai-öböl mentén fekvő kőolajatermelő afrikai országok, például Nigéria, Angola és Gabon. Igaz, az előrejelzések szerint hosszabb távon növekedni fog a Közel-Keletről az USA-ba importált kőolaj mennyisége és aránya is, ezt azonban nagymértékben ki lehet egyensúlyozni más forrásokból. Ide tartoznak elsősorban azok a régiók, amelyek kőolaj- és földgázlelőhelyekben rendkívül gazdagok, de eddig nem tartoztak az Egyesült Államok fontos kőolajforrásai közé. Ide sorolhatók például a Kaszpi-tenger melléki és a közép-ázsiai kőolaj- és földgázlelőhelyek, amelyeknek feltárása nagyrészt még csak most folyik, de az már biztos, hogy az egyik legnagyobb forrással állunk szemben – egyes becslések szerint a régió a világ összes ilyen jellegű lelőhelyének majdnem egyötödét, esetleg 16 százalékát rejti. A másik forrás, amely szinte még újabbnak számít, Oroszország. Az elmúlt években számos olyan fejlesztés történt, amely lehetővé teszi, illetve a jövőben lehetővé fogja tenni, hogy kőolajszükségletének egy részét az USA Oroszországból fedezze. Ide tartozik például az orosz területről jövő kőolajvezetékek „rákötése” az Adria kőolajvezetékre, amelynek segítségével Oroszországból Közép-Európán és Horvátországon keresztül az adriai kikötőkbe lehet szállítani a kőolajat, majd onnan aztán tengeri úton tankerek segítségével akár amerikai kikötőkbe is. Továbbá ide tartozik még az Északi-tenger felé vezető kőolajvezeték kérdése vagy egy potenciális szibériai vezeték is.

3. Annak, hogy az USA háborúit az olaj feletti ellenőrzés megszerzése motiválná, nem sok nyoma van az ország elmúlt hat évtizednyi történetében. Az Egyesült Államok a II. világháborúban (1941 és 1945 között) 15 millió katonával vett részt, és közülük 260 ezret vesztett el, hogy megtörje a tengelyhatalmak világuralmi törekvéseit. Olaszország, Németország és Japán legyőzésével és elfoglalásával nem jutott olajhoz, sem más ásványi nyersanyaghoz. A hidegháború idején (1947–1989) a fő cél a világméretű kommunista terjeszkedés feltartóztatása volt. A koreai háborúban (1950–1953) az amerikai csapatok alkották az ENSZ-erők gerincét, amelyek felszabadították az észak-koreai kommunista rendszer által elfoglalt Dél-Koreát. Az USA egymaga több mint 50 ezer katonát vesztett. Dél-Vietnam, Laosz és Kambodzsa kommunista kézre kerülését (1975) már nem sikerült megakadályozni, pedig 1964 és 1973 között 57 ezer amerikai katona esett el az indokínai harcokban. Sem Koreában, sem Vietnamban nem voltak jelentősebb kőolajlelőhelyek, vagy más számottevő nyersanyagbázisok. Az 1990-es években számos humanitárius jellegű béketeremtő és békefenntartó akciókban újra az amerikai csapatok vállalták magukra a feladatok oroszlánrészét. A háború azonban megint nem az olajért folyt, sem Szomáliában, sem Boszniában, sem pedig Koszovóban. Az afganisztáni tálib rendszer megbuktatása a terrorellenes háború keretében (2001–2002) sem az olajlelőhelyek miatt történt (ezek természetesen ott sem találhatók). Bár Afganisztánban sok ásványi nyersanyag van, és távlatilag az amerikaiaknak érdeke lehet egy, az országon átvezető kőolajvezeték megépítése, eddig a nyugati multik nem tolakodnak befektetni a rendkívül bizonytalan jövőjű országba. (Ez valószínűleg a közeljövőben is így marad.) Az egyetlen, olajjal kapcsolatba hozható jelentős konfliktus így a második öbölháború (1990–1991) marad. Jellemző, hogy épp Szaddám Huszein robbantotta ki, akinek a csapatai elfoglalták, majd egyoldalúan Irakhoz csatolták Kuvaitot. Az Irak elleni fellépést az ENSZ határozta el, és Kuvait felszabadításában az amerikaiakon kívül (akik 532 ezer katonával álltak a hadművelet élére) részt vettek a nyugati országok (Nagy-Britannia, Franciaország) és az arab államok (Szaúd-Arábia, Szíria, Jordánia, Egyiptom, Egyesült Arab Emírségek, Katar, Omán, Marokkó) csapatai is. (Még Csehszlovákia is küldött 520 katonát, és Magyarország is beszállt egy 50 fős egészségügyi alakulattal.)

4. A történelem azt bizonyítja, hogy az amerikaiak az általuk felszabadított vagy megszállt országokban a piacgazdaság és a demokrácia kiépítésére törekedtek. A legyőzött Olaszországot, Németországot és Japánt nem rabolták ki, ellenkezőleg, gazdasági segítséget nyújtottak nekik a talpra álláshoz. Nem véletlen, hogy ezek az országok rövidesen gyors fejlődésnek indultak, ezért beszélhetünk ma német, olasz vagy japán gazdasági csodáról. A második világháború és a hidegháború alatt az Egyesült Államok megmentette Nyugat-Európát Hitler Németországának és Sztálin Szovjetuniójának a rémuralmától. Az amerikai katonai jelenlét, a Marshall-segély, a NATO létrehozása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy Nyugat-Európa államai soha nem látott békés fejlődésnek indultak. Hasonló a helyzet Ázsiában is. A kontinens öt legfejlettebb országa a következő: Japán, Tajvan, Dél-Korea, Hongkong (1997-től Kína része), Szingapúr. Japánt az USA győzte le és szállta meg 1945-ben. A megszálló csapatok vezére, Douglas McArthur tábornok szó szerint tollba mondta a japán alkotmányt a helyi politikusoknak. A halódó japán ipart a koreai háború idején az amerikai megrendelések húzták ki a csávából. A Toyota például már majdnem csődbe ment, az amerikai hadsereg teherautó-megrendelései mentették meg. (Félreértés ne essék, arról a Toyotáról van szó, amely időközben a világ harmadik legnagyobb autógyárává vált.) Japán az amerikai katonai védőernyő árnyékában lett gazdag és demokratikus ország, a világ második, és Ázsia első számú gazdasági hatalma. Dél-Koreát (amely egyébként a Koreai-félsziget elmaradottabb része volt) jórészt az amerikai csapatok mentették meg az északi kommunista rendszer támadásától. Dél-Korea azóta Ázsia harmadik gazdasági hatalma, jómódú demokratikus állam. (Eközben a legalább tízszer szegényebb, kommunista Észak-Koreában éheznek az emberek. Ez persze nem zavarja Kim Dzsong Il rezsimjét abban, hogy atomfegyverek és hordozórakéták kifejlesztésével foglalkozzon...) Tajvan szintén az amerikai biztonsági garanciáknak köszönhetően kerülte el, hogy a kommunista Kína elfoglalja. Mondani sem kell, hogy ma gazdag és demokratikus ország. (Jellemző, hogy az 1 milliárdnál is népesebb Kína gazdasági termelése csak az 1990-es évek elején haladta meg a kis, 20 milliós Tajvanét. Ez egyben jól jelzi a különbséget a kapitalista és a kommunista gazdaságpolitika eredményessége között.) Hongkong 1997-ig angol gyarmat volt. A mindössze 1077 négyzetkilométeres (ez kb. két Budapestnek felel meg) városállam területén 5,5 millió ember zsúfolódott össze (ebből 3 millió nincstelen bevándorlóként érkezett a kínai kommunizmusból menekülve). Ennek ellenére pár évtized alatt a világ egyik legfejlettebb területévé küzdötte fel magát. (Biztosan azért, mert a gonosz, imperialista brit gyarmatosítók kizsákmányolták...) A mérleg tehát a következő: Ázsia 5 legfejlettebb országából 4 amerikai vagy brit katonai jelenlét, illetve megszállás alatt fejlődött (legtöbbször nagyon gyorsan) gazdag és demokratikus állammá. Ehhez nem szükséges kommentár. (A legszegényebb 5-10 ország kategóriájában nagy a tülekedés a kommunista és a „harmadik úton” járó diktatúrák között.)

5. Egy hordó olaj kitermelésének a költsége az arab olajállamokban 8-12 amerikai dollár között mozog. Akkor hogyan lehetséges az, hogy a világpiacon a kőolaj ára évek óta 20-35 dollár között ingázik? A válasz egyszerű: az arab olajállamok eldöntötték, hogy a kőolaj árát mesterségesen magasra tornásszák fel, visszafogva olajtermelésüket. Az „olajfegyvert” – a Szovjetunió sugallatára – 1973-ban, a IV. arab–izraeli háború után vetették be. Ekkor egyoldalúan a négyszeresére emelték a kőolaj árát. (Az 1979-es iráni iszlám forradalom után az ár újra megduplázódott.) A kőolajár-robbanás súlyos gazdasági válságot okozott a nyugati demokráciákban, a kapitalista világrendszer azonban nem omlott össze (a moszkvai elvtársak és arab szövetségeseik nagy bánatára). Az Olajexportáló Államok Szervezete (OPEC) jelenleg is mesterségesen magasan tartja a kőolaj árát. Az OPEC tagállamainak (Algéria, Ecuador, Gabon, Indonézia, Irak, Irán, Katar, Kuvait, Líbia, Nigéria, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Venezuela) deklarált célja, hogy az olaj hordónkénti világpiaci ára 22-28 dollár között – tehát minimum a reális ár kétszeresén – mozogjon. Ezt úgy érik el, hogy termelési kvótákat állapítanak meg a tagállamok számára – tehát visszafogják a termelést, hogy felverjék az árakat. Az efféle piaci magatartás természetesen törvényellenes bármely piacgazdaságban. Ha vállalatok egy csoportja valamely kapitalista államban (Szlovákiában is) az OPEC-hez hasonló árkartellbe tömörülne, akkor nem kerülné el a gazdasági versenyt felügyelő állami szervek súlyos büntetéseit. Csakhogy nem létezik világméretű nemzetközi versenyhivatal, amely az egész világgazdaságot felügyelné. (Ha létezne, első feladata az OPEC szétverése lenne.) Jogosan merül fel a kérdés, hogy az OPEC – ha megteheti – miért nem veri fel még jobban az olaj árát. Nos, ez nem az OPEC tagállamainak jóindulatától függ. Először is az Egyesült Államokban számos olyan olajkút található, amely 25-26 dollár hordónkénti olajár felett már nyereségesen termel. Amenynyiben az olaj ára tartósan magas, ezeket a kutakat beindítják, és így több olaj kerül a piacra. Másodszor a fejlett országok tanultak az 1973-as olajárrobbanás okozta sokkból, és jelentős (az Egyesült Államokban például három hónapra elegendő) stratégiai olajtartalékot halmoztak fel, így kevésbé vannak kitéve az olajtermelő államok szeszélyeinek. Harmadszor, számos olajatermelő állam (például Oroszország), amely nem tagja az OPEC-nek, nem mindig játszik össze a szervezettel, sőt az is gyakran megesik, hogy maguk az OPEC-tagok lépik túl azokat a termelési kvótákat, amelyekben korábban megegyeztek. ĺgy több olaj kerülhet a piacra, ami lefelé nyomja az árakat. Negyedszer, ha az olajárak tartósan 30-35 dollár felett vannak, akkor a nyugati országok gazdasági teljesítménye gyengülhet, sőt visszaeshet, így csökkenhet az olaj iránti kereslet, s így végső soron az olajatermelő államok kevesebb olajat adnak el és kisebb hasznot zsebelnek be. ĺgy a túlságosan magas olajár az OPEC-nak sem érdeke. Az OPEC-tagállamok tehát mesterségesen magasan tartják az olaj árát, és extra profitot zsebelnek be. Nem árt elgondolkodni azon, hogy mire költik a csillagászati öszszegű jövedelmeket. Tipikus példa a legnagyobb olajexportáló állam, Szaúd-Arábia esete. Jellemző, hogy a szaúdi költségvetés tartósan deficites, magyarán az állam többet költ, mint amennyi a bevétele, és így sikerült egy jókora adóssághegyet felhalmoznia. Tehát a fekete arany jóvoltából elért óriási bevételek sem elegendőek, és a szaúdi vezetés (ez gyakorlatilag egyet jelent a királyi családdal) adósságokba veri magát. Mire megy el a rengeteg pénz? Először is a szaúdi állampolgárok jó része számunkra elképzelhetetlen fényűzésben él. Sokan teszik ezt munka nélkül, hisz a becslések szerint a férfiak 30-40 százaléka munkanélküli (a nők túlnyomó többsége a hagyománynak megfelelően otthon neveli a gyerekeket) – ennek ellenére havonta több ezer dollárnak megfelel# összeget kapnak az államtól! Helyettük a több millió külföldi vendégmunkás dolgozik, természetesen jóval kisebb bért kapnak, mint a szaúdiak segélye... Emellett jut az olajdollárokból egy hatalmas bürokratikus gépezetre, a legkorszerűbb fegyverekkel (egyebek mellett F-15-ös amerikai vadászgépekkel) felszerelt hadseregre. Az iszlámon belül is radikálisnak számító vahábita szektához tartozó szaúdi vezetés emellett több milliárd dollárral támogatja világszerte eszméinek terjesztését. Pakisztánban például több száz madrasza, iszlám iskola működik, többek közt szaúdi támogatással. Ezen iskolák tanulóiból kerültek ki az Afganisztánban szélsőséges vallási önkényuralmat bevezető tálibok. Nem túlzás azt állítani, hogy a szaúdiak által támogatott iskolák jó részében fanatikus vallási tanokat terjesztenek. Emellett gyaníthatóan szaúdi pénzek is áramlanak számos közel-keleti terrorista szervezethez. Ennek ellenére a szaúdiak egy része elégedetlen a kormányával. Nézetük szerint a szaúdi vezetés túlságosan Amerika-barát (!). Ezen csoportok eszmei vezére a szintén szaúdi származású Oszama bin Láden. (Egyébként az Amerika-ellenes, 2001. szeptember 11-i merényletek 19 elkövet#je közül 15 szintén szaúdi állampolgár volt...) Tény továbbá, hogy az arab államok között nincs egyetlen demokratikus ország sem, hogy sehol nem létezik sajtószabadság (talán részben kivétel a katari Al-Dzsazíra műholdas hírtelevízió, amelyet arab CNN-ként is emlegetnek), és hogy a térség sajtója és médiái tele vannak zsidó- és keresztényellenes (főleg Amerika-ellenes) cikkekkel és hírműsorokkal.

Röviden összefoglalva: a föld könnyen kitermelhető olajkészletének felét birtokló arab olajállamok (és Irán) az OPEC-en keresztül, mesterségesen a reális ár minimum kétszeresén tartják az olaj árát, miközben a hatalmas bevételeket az elmaradott társadalmi rendszer és az uralkodó elit hatalmának, önkényuralmának bebetonozására használják fel. Eközben aktívan támogatják vagy legalábbis eltűrik a Nyugat-ellenes propagandát és a terrorista szervezetek pénzelését.

6. Bush elnök óriási kockázatot vállal a háborúval. Emlékezetes, hogy az apja Kuvait felszabadítása után (1991-ben) valóságos nemzeti hős volt, bő egy év múlva mégis elvesztette az elnökválasztásokat. A kőolaj világpiaci ára ugyanis a II. öbölháború miatt nagyot ugrott, s ez recesszióba taszította az amerikai gazdaságot. Bill Clinton a választási kampányban folyton a nehéz gazdasági helyzettel hozakodott elő, és nyert. Nos, ez a helyzet könnyen megismétlődhet az ifjabb Bush esetében is. Bush érdeke tehát az, hogy egy viszonylag gyors háború után (amely alatt elkerülhetetlenül felszöknek az olajárak) a kőolaj világpiaci értéke gyorsan egy elfogadható szintre süllyedjen. Ellenkező esetben az amerikai gazdaság teljesítménye visszaeshet, ő pedig elvesztheti a választásokat. (Egyébként, ha Bush-t tényleg csak saját olajcégei érdekelnék – ahogy azt sokan állítják, akkor az lenne az érdeke, hogy az olaj ára tartósan magas legyen, hisz így több profitot zsebelhetne be.)

AMERIKA A SAJÁT TÁRSADALMI RENDSZERÉT AKARJA RÁKÉNYSZERĺTENI IRAKRA, S EBBŐL OTT SENKI SEM KÉR

Ezen gyakran hangoztatott érv több feltételezést is takar:

1. Az irakiak elégedettek a jelenlegi vezetéssel.

2. Irak lakosai nem akarnak nyugati típusú demokráciában élni.

1. Irakban gyakran látni hatalmas tüntetéseket Szaddám Huszein mellett, amelyeket az ottani rezsim előszeretettel mutogat világszerte. Ráadásul nemrég Irak lakossága újra megválasztotta Szaddámot egy következő ötéves periódusra az ország elnökének. Sokatmondó, hogy a szavazáson minden voksolásra jogosult állampolgár megjelent, és 100% választotta újra a szeretett nagy vezért. Ilyen választási eredményt csak egy totális diktatúrában sínylődő, rettegő lakossággal lehet produkálni. Magyarán, aki nem ment volna el szavazni, vagy nemmel szavaz, az életét kockáztatja, akárcsak az iraki állambiztonságnak az a tisztje, aki egyetlenegy „nem” szavazatot is mert volna találni. A totális diktatúráknak sohasem okozott problémát, hogy tömegfelvonulásokat rendezzenek. A kommunizmusban sem volt probléma, hogy százezer ember vonuljon Marx, Lenin és Sztálin képei alatt, hogy „a párt” fölényesen nyerje a választásokat (igaz, ők „csak” 99,9%-os eredményt tudtak produkálni), és még az éhező Romániában is éljenző és virágokat dobáló tömeg fogadta Nicolae Ceausescut. Ezek közül az emberek közül vajon hányan értettek egyet a kommunista tanokkal? Vajon hányan szavaztak volna a kommunistákra egy szabad választáson, ahol más pártot is lehet választani? És vajon a virágokat dobáló tömegből hányan imádták Ceausescut? És vajon most az Irakban tüntető emberek közül hányan szeretik Szaddámot, és a híres száz százalékból mennyien szavaznának rá egy valóban szabad választáson? Ezekre a kérdésekre aligha kapunk pontos választ, hisz Irakban se szabad választás, se szabad sajtó, se szabad közvélemény-kutatás nincs. Sejteni azért lehet a választ. Irak lakosságának nagy része az iszlám síita ágához tartozó arab vagy szunnita kurd. Ennek ellenére Szaddám vezetésével egy, az iszlám szunnita ágához tartozó arab klikk uralkodik az országban. Ráadásul Huszein előszeretettel ültet minden vezető pozícióba a szülővárosából, Takritból származó embereket. Emellett Szaddám az arab szocialista Baath párt vezetőjeként ragadta magához a hatalmat Irakban. (A marxista-szocialista eszméknek nem sok közük van a helyi moszlim hagyományhoz, bár az is igaz, hogy mióta a szocialista világrendszernek leáldozott, Huszein egyre többször jelenik meg a mecsetekben, hadd lássa a nép és a világ, milyen hithű moszlim.) Tény, hogy mind a síiták, mind a kurdok fellázadtak már Szaddám ellen, és ő mindkét felkelést brutálisan – vegyi fegyverek bevetésével – leverte. Irak lakosságának a túlnyomó többsége ezért valószínűleg a pokolba kívánja az őt három évtizede sanyargató diktátort.

2. Sokan állítják, hogy a nyugati típusú demokrácia nem összeegyeztethető az iraki moszlim hagyományokkal, az irakiak nem akarnak demokráciát, illetve hogy az amerikaiak által rájuk erőltetett rendszer nem lesz életképes. Nos, hányan fogadtak volna arra mondjuk 1944-ben, hogy a 6 millió zsidót kiirtó hitleri Németországban vagy a fél Ázsiát lerohanó militarista Japánban valaha stabil demokrácia lesz? Való igaz, hogy sok időt vett igénybe ezekben az országokban a stabil demokrácia kialakulása (és a kezdetekkor a helyi lakosság aligha szerette a megszálló amerikai csapatokat), a japán és a német példa mégis sikersztori lett. (Akárcsak Tajvan, Hongkong, Dél-Korea és Olaszország példája.) Egy esetleges iraki háború után valóban számos probléma fenyeget: etnikai konfliktusok törhetnek ki a különböző nemzetiségű lakosok közt, megerősödhet az Irán által is szított síita fundamentalizmus, egyszóval a helyzet könnyen kicsúszhat az amerikai megszálló erők vagy az általuk átmenetileg hatalomba ültetett iraki ellenzékiek kezéből. A kérdés azonban az, hogy kaphat-e Irak népe legalább egy lehetőséget, hogy hosszabb távon egy demokratikus rendszert építhessen ki és maga dönthessen sorsáról? Ehhez ugyanis nélkülözhetetlen Szaddám diktatúrájának a megbuktatása, a sajtószabadság valamilyen szintű bevezetése és az emigráns ellenzékiek hazatérése.

AZ IRAKI NÉP AZ AMERIKAI GAZDASÁGI EMBARGÓ MIATT ÉHEZIK ÉS NYOMOROG

Az elmúlt évtizedben Bagdad utcáin gyakran vonultak fel meghalt gyermekeik koporsóival iraki aszszonyok, és a gazdasági szankciókat átkozó férjeik és rokonaik. Szaddám Huszein bizonyára nagy megelégedéssel konstatálta, hogy a nyugati hírtelevíziók világgá röpítik a hírt: Irakban nincs elegendő gyógyszer és élelmiszer a gazdasági embargó miatt. ĺme a bizonyíték: az iraki gyerekek az amerikai embargó miatt halnak meg. Nos, nem árt tisztázni néhány dolgot. A gazdasági embargót az ENSZ vezette be, hogy nyomást gyakoroljon Irakra, miután az sorozatosan megsértette az ENSZ Biztonsági Tanácsa 687-es számú határozatának leszerelésre vonatkozó részeit, és folyamatosan akadályozta az ENSZ-fegyverzetellenőrök munkáját. 1996-ban (három hónappal azután, hogy Szaddám csapatai népirtást rendeztek a kurdok között) az ENSZ az ún. „olajat az élelmiszerért” program keretében megengedte Iraknak, hogy 2 milliárd dollár értékben olajat adjon el, amelyért gyógyszert és élelmiszert vásárolhatott. Később ezt az összeget 6 milliárd dollárra emelték, majd nem szabtak felső határt. 2000-ben Irak már 16 milliárd dollár értékben exportált olajat. (Ez a program elégséges pénzt biztosított a gyógyszerek és élelmiszerek beszerzésére.) Történ mindez annak ellenére, hogy Szaddám továbbra is sorozatosan megsértette az ENSZ-határozatokat, és 1998-ban végleg eltávolította az országból a fegyverzetellenőröket! Ha Szaddám Huszeint valaha is érdekelte volna népe sorsa, akkor Irak (olajkincse révén) jelenleg a térség egyik leggazdagabb országa lehetne. Ha nem robbantott volna ki két háborút, ha nem pazarolta volna a pénzét fegyverkezésre és hatalmas hadseregére, ha... Szaddám tipikus paranoiás diktátor, aki senkiben sem bízik, állandóan merénylettől retteg, legalább három hasonmást tart fenn, folyton vándorol hatalmas palotái közt, úgy, hogy még legközelebbi munkatársai sem tudják, aznap hol alszik az igazi Szaddám. Képes Irak népét tömegesen legyilkoltatni, de megöletteti saját hivatalnokait, katonáit, sőt családtagjait is, ha úgy érzi, veszélyt jelenthetnek a hatalmára. Egy ilyen őrült diktátort a legkevésbé sem érdekel az, hogy mi történik a néppel. (Jellemző, hogy Szaddám hatalmas – több hektáros – palotakomplexumok egész sorát birtokolja, miközben népe állítólag az embargótól szenved.)

A elkövetkező másfél hónapban az Egyesült Államok és szövetségesei valószínűleg támadást indítanak Irak ellen. E támadás kapcsán a világ lakosai és a kedves olvasó lényegében három álláspontra helyezkedhet:

1. Támogatja az USA és szövetségesei hadjáratát, Szaddám rezsimjének megdöntését (miközben számol azzal, hogy mindkét oldalon lesznek áldozatok, és Irakban sok civil is meghalhat, akiket Szaddám megpróbál majd élő pajzsként felhasználni).

2. Ellenzi az USA és szövetségesei hadjáratát, mivel véleménye szerint nincs elég bizonyíték Irak ellen, illetve/vagy az USA-nak és támogatóinak (esetleg a nemzetközi közösségnek) nincs joga arra, hogy megtámadja Irakot, és Szaddám Huszeint elmozdítsa a hatalmából.

3. Szívesen látná Szaddám Huszein bukását, de úgy véli, a háború nem lehet megoldás (esetleg csak a legvégső esetben, megdönthetetlen bizonyítékok esetén lehet az), ezért folytatni kell a tárgyalásokat, a fegyverzetellenőrök munkáját, és politikai rendezésre kell törekedni, illetve Irakra nem háborús eszközökkel kell nyomást gyakorolni.

A szerzők nem tagadják, hogy az első pontban vázolt nézetet vallják.

Azzal is tisztában vagyunk, hogy az európai közvélemény többsége, és valószínűleg számos olvasó is inkább a harmadik változathoz húz. Ezen választásukat teljes mértékben respektáljuk, csak arra akarjuk felhívni a figyelmüket, hogy a háború ellenzése révén akarva-akaratlanul is hozzájárulnak ahhoz, hogy fennmaradjon egy paranoiás, őrült és tömeggyilkos diktátor rémuralma Irakban. (Szaddámmal nem lehet tárgyalni, éppúgy, ahogy Hitlerrel vagy Sztálinnal sem lehetett. Az ilyen diktátorok csak az erőszak nyelvén értenek. Szaddám aligha fog „tárgyalásos folyamat” eredményeként lemondani, sőt, a hazai ellenzék is gyenge ahhoz, hogy egyedül megbuktassa. Egyetlen szerződést sem fog betartani, ha az nem áll érdekében – kivéve, ha azt erőszakkal nem kényszerítik ki.) A háborúellenes álláspont azt is kockáztatja, hogy Szaddám tömegpusztító fegyverekkel (5-10 éven belül akár atombombával is), illetve ezek célba juttatására alkalmas nagy hatótávolságú rakétákkal zsarolhatja majd a világ közvéleményét (amennyiben atombombához jut, gyakorlatilag már lehetetlen lesz megtámadni), illetve ezeket a fegyvereket átadhatja terrorista szervezeteknek. Egyben, ha nem sikerül megdönteni Szaddám uralmát, akkor ez egy újabb precedens lesz a világ többi diktatúrája számára, akik azt a következtetést fogják levonni, hogy büntetlenül lehet tömegpusztító fegyvereket előállítani és használni, háborús bűnöket elkövetni, fittyet hányni a nemzetközi közösségre és az ENSZ határozataira, és terroristákat támogatni.

A háborúellenesség az európai demokráciák szép hagyománya. A túlzott pacifizmus azonban könnyen megbosszulhatja magát. Az angol háborúellenes közvélemény nagy megkönnyebbüléssel és örömujjongással fogadta Chamberlain brit miniszterelnököt, aki a müncheni szerződést (1938. szeptember 30.) meglobogtatva hangoztatta, ez az a papír, amely egy emberöltőre garantálja a békét Európában. (Winston Churchillt ekkor sokan háborús uszítónak tekintették.) Állítólag Chamberlain halkan csak ennyit jegyzett meg az ünneplő tömeg láttán: „nem tudják a hülyék, hogy minek örülnek”. Kevesebb mint egy évvel ezután a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot, kitört a második világháború...