Globális vízhiány fenyeget?

MIKLÓSI PÉTER

Doktor úr, pusztán fáma vagy intő tényállás, hogy a népességrobbanás szigorúbb hatással lehet a földkerekség vízkészleteire, mint a rengeteget ragozott klímaváltozás?

Egyik sem félvállról vehető aggodalom, de éppen úgy hiba lenne általánosítani. Például Észak- és Nyugat-Európában, ezért hát tájainkon sem valószínű, hogy a közeli évtizedekben súlyosabb gondokat jelenthetne a vízhiány, mert többnyire elegendő a csapadék. Esetleg egyes régiókban – a szennyező anyagok révén – a vízminőség okozhat kisebb bonyodalmakat. Alapvetően más a helyzet a világ azon tájain, ahol ugrásszerűen emelkedik a népszaporulat, hiszen ott az ennek megfelelően emelkedő egyéni vízigény mellett, a többletélelmiszer előteremtéséért egyre több öntözővízre is szükség van. Már napjainkban figyelmeztető jel, hogy a bolygó lakosságának mintegy kétharmada hamarosan Ázsiában és a földnek azon részein él majd, ahol a népességrobbanás folytatódása várható. És ahol a jövőben a vízigény a jelenleginek akár négyszerese is lehet. Igaz ugyan, hogy a Föld hetvenöt százalékát víz borítja, de azt ritkán tudatosítjuk, hogy ennek mindössze bő két százaléka édesvíz. És bár a tengervízből ki lehet vonni a sót, ez azonban rendkívül drága és előnytelen megoldás, hiszen a desztillált víz önmagában fogyasztásra alkalmatlan. Az ilymód nyert vízbe költséges eljárással vissza kell juttatni az ásványokat, a különböző nyomelemeket. Nem véletlen hát, hogy a vízkészletek megőrzésének kérdésköre mára – a fenntartható fejlődésért – tulajdonképpen minden országot foglalkoztató politikai és diplomáciai téma lett.

Eszerint az sem légből kapott hír, hogy 2050-re a jelenlegi fogyasztáshoz viszonyítva 55 százalékkal emelkedik majd a vízigény! Jól okoskodom, ha azt mondom: Európában még van és akkor is lesz víz a pohárban, viszont világviszonylatban inkább gonddal teli az a jelképes pohár?

Ki kell mondani, hogy az emberiségnek határozottan változtatnia kell a gondolkodásmódján. A politikának pedig a hozzáállásán. Mert egyelőre számos lényegbevágó döntést a szakemberek megkérdezése, bevonása nélkül hoznak. Tőlünk jobbára legfeljebb ajánlásokat kérnek, azután pedig a saját szempontrendszerüknek megfelelően és általában a profit érdekeinek kedvezve határoznak.

És mi, egyszerű halandók? Nem vagyunk könnyelműek a vízhasználat dolgában?

Dehogyisnem! Nyilván minden háztartásban érdemes lenne mérsékelni a fogyasztást. Szlovákiát tekintve pedig kifejezetten luxus – bár ebben elsődlegesen a csatorna- és ivóvízhálózat még a múltból örökölt kiépítettsége a ludas –, hogy a WC-öblítéshez, az autómosáshoz, a takarításhoz, a városi parkok öntözéséhez és egyebekhez is ivóvizet használunk. Ellenpéldaként említem Londont, ahol párhuzamos vezeték szállítja az ivóvizet, illetve az ipari vizet. Nem csoda, hogy a hétmilliós angol főváros vízkútjai kisebbek, mint a félmilliós Pozsonyé... Természetesen kiépíteni egy ilyen dupla rendszert tetemes költség, ám még mindig jobb, mint egy szép napon szembenézni a vízhiánnyal, s annak szinte beláthatatlan társadalmi következményeivel.

Akár nálunk is? Vagy Szlovákia biztatóbban áll a vízkészletet érintő kihívásokkal szemben?

Noha szinte úgy pazarolunk a vízzel, mint akiket ez ügyben sohasem érhet baj, egyelőre tényleg nem kell tartanunk sem potenciális, sem közvetlen fenyegetéstől. Nálunk, szerencsénkre, a gátak szintén kitűnő víztározók; az ország legnagyobb kincse azonban a csallóközi vízbázis, amely hibátlan ivóvízként ötszázmillió ember vízkészletét garantálja. Több száz méter mélyen elhelyezkedő rétegekben, több ezer éves vízről van szó. Állandó megújulását a Duna biztosítja, és másodpercenként 22 köbmétert lehet/lehetne kitermelni belőle a mélyben nyugvó vízmennyiség megcsappanása nélkül. Nem túlzás azt állítani, hogy a kiváló ivóvíz tekintetében Szlovákia úgy nagyhatalom, ahogy kőolaj dolgában például a Perzsa-öböl partján Kuvait. Esetünkben a veszély abban rejlik, ha ezt a páratlan természeti kincset egy fölötte kígyózó kőolajvezetékkel kitesszük a szennyeződés kockázatának; vagy privatizálás címén – hiszen ahogy mondani szokás: itt már semmi sem szent – átjátsszuk profitéhes hazai vagy külföldi „vízbárók” kezébe.

A szakértői aggodalom nyilván annak összes részletkérdésében indokolt. Tamáskodásképp esetleg az hozható föl, hogy 2012-ben hazai vízkészleteinknek csak 13,6 százalékát hasznosítottuk, azaz tavalyelőtt ennyi volt az ország vízigénye. Ennek tükrében mi az ön véleménye az esetleges vízexport tilalmát szorgalmazó alkotmánytörvény-javaslat parlamenti vitájának indokoltságáról?

Szerintem a csak egy szűkebb, profitérdekelt kör érdekeit szolgáló vízexport tilalmát valóban szigorú törvényben kell biztosítani. Ugyanis a víz közös vagyon, az ivóvízkészlet pedig különösképpen mindannyiunk kincse, a szó eredeti értelmében az ország közkincse. A természetnek ezzel a bőkezű ajándékával ezért mindenképpen államilag felügyelt feltételek mellett kell gazdálkodni. A jövőben azután, egy további lépésként, az állam szabta és mindenkor átlátható, bármikor törvényesen kontrollálható keretek között akár exportálni is lehetne Szlovákiából ivóvizet – természetesen, a kézen-közön üzletelő magáncégek befolyását kizárva, illetve csakis a készletek biztonságos újratermelődését nem veszélyeztető mértékben. És talán azt sem eretnekség fölvetni, hogy az állam az ebből származó bevételből az itt született, itt élő lakosságnak biztosíthatna alanyi jogon járó anyagi juttatást. Ahogy több arab ország segíti saját polgárait a kőolajkivitelből származó haszonból. Nekünk nem kiterjedt olajmezőink vannak, hanem józan gazdálkodás esetén rendre újratermelődő vízkészletünk, ami az élet szempontjából az olajnál meg az aranynál is értékesebb. Elvégre olaj híján igen, de víz nélkül három-négy napnál tovább nemigen bírja ki az ember.

Őszintén szólva, legalábbis laikus ésszel, nehezen elképzelhető exportcikként a vízkivitel: télen megfagy, agybuggyantó nyári kánikulában „fölforr”...

Adott időben és kielégítő szakértelemmel ez is megoldható, mint az életben minden. Csak addig tilos elkótyavetyélni ezt a felmérhetetlen kincset. Ezért nyugtalanít, ha bizarr ideákként egy-két csallóközi polgármestertől olyasmiket hallok, hogy a településeik határában ötletszerűen kitippelt mélyfuratokkal, az értékesítés szándékával, másodpercenként akár hét-nyolc köbméter ivóvizet hoznának a felszínre! És mert az életben egy bolond százat csinál, az ilyen orcátlanul kapzsi „gazdálkodás” nemcsak a félmilliárd ember ivóvizét biztosító bázist tenné gyorsan tönkre, hanem a mélyrétegek közötti vízmegújulás természetes rendszerét szintén egyhamar megbontaná. Gondolom, mindennek logikusan káros következményeit aligha szükséges tovább részletezni.

Eszerint tágabb összefüggésekben nyakunkon a politikai víz fogalma?

Igen. Sőt, a vízforrások, vízkészletek birtoklásáért már háborúk is zajlottak. Nem alaptalanul jósolják hát mind a vízügyi, mind a biztonságpolitikai szakértők, hogy a jövő fegyveres konfliktusait egyebek mellett a vízért vívhatják majd. Például a Nílus vizén tíz ország osztozik, közülük Egyiptom évek óta vitában áll az óriási erőműveket építő Etiópiával; vagy akár Törökország, Szíria és Irak között a Tigris és az Eufrátesz vizéért folyik barátságtalan versengés. Szlovákia ilyen szempontból megnyugtató helyzetben van, hiszen az ország tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak is. Bár ez egyetlen napig sem mentesít bennünket attól, hogy mind hazánk, mind egész Európa ésszerűen takarékoskodjon a vízzel.

Nyilván már csak azért is, mert tavaly az ENSZ védnöksége alatt rendezett Víz Világkonferencián aggasztó prognózisok hangzottak el.

A kutatók becslései alapján egy nemzedéken belül világszerte számos régióban minden harmadik ember csak feleannyi vízhez jut majd hozzá, mint amennyi alapszükségleteihez elegendő lenne. És éppen az ENSZ adatai szerint már ma közel 1,8 milliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, illetve 2,5 milliárd azok száma, akik már jelenleg alapvető higiéniai problémákkal küszködnek.

Kerülendő a riogatást, ám sarkítva a kérdést: egy globális vízhiány fenyegetésének 24. órájában vagyunk?

Bizonyos szempontból igen, mert számos helyen a kis változások is súlyos gondokat okozhatnak. Különösen ott, ahol nagy a népsűrűség. Nehezíti a vízkrízis kezelését, hogy a mezőgazdaság és az energiaszektor fokozódó igényeinek következtében mutatkozó vízhiánnyal egy időben, várhatóan nőni fog az árvízi katasztrófák gyakorisága. Ez a rizikóterületeken korábban „évszázados” eseményként besorolt, előre megjósolhatatlan árvizek megszaporodását jelenti; ami következményként nemcsak azzal jár, hogy egyes helyeken túl sok, másutt túl kevés a víz, hanem a felszíni és a talajvizek szennyezettségét is jelentékenyen fokozza.

Egy ilyen globális vízszűkét előrejelző helyzetben a vízzel kapcsolatos tevékenységek prioritásai szintén megváltoznak?

Azok mindenkor egyformán sokrétűek. Elsősorban a vízlelőhelyek felderítése fontos, de nem kevésbé intenzív a vízkezelés, a szűrés, a fertőtlenítés, a talajnedvesség folyamatos mérése, az infrastruktúra és az elosztás javítása, az árvízkárok enyhítése, és persze a tudatos megtakarítások szorgalmazása a háztartásokban, az iparban, a mezőgazdaságban.

A vízdeficit kezelésében, a józan ész forszírozásán kívül, mi segítheti a fogyasztók gondolkodásmódjának változását?

Nyilván rengeteg „apróság”. Egyebek mellett a kutatók az úgynevezett virtuális víz feltüntetésének bevezetésétől várnak eredményeket. Ez egy olyan adat, amely kimutatja egy termék előállítási-fogyasztási-hulladékkezelési körforgása során elhasznált vizet. Ezeknek az értékeknek tükrében a tudósok és a gyakorlatban tevékenykedő kutatók joggal hangsúlyozzák, hogy mielőbb világméretű vízetikára van szükség. Nem kivétel ez alól a csapvíznél sokszorosan drágább ásványvíz sem, amelynek fejenkénti fogyasztása az elmúlt egy-másfél évtizedben szintén rohamosan megnőtt.

Az égető vízkrízis tényét szem előtt tartva kézenfekvő a kulcskérdés: melyek az édesvízhiány okai?

A vízmennyiséget elsősorban az eltérő földrajzi tényezők határozzák meg. Főként a különböző éghajlati rendszerek és övek elhelyezkedése, a felszíni és a felszín alatti vizek térbeli alakulása, vízmegújulási képessége. Például a Föld szárazabb területén kétmillió négyzetkilométeren elterülő núbiai homokkő vízadórendszerének térfogata 75 ezer köbméter, a becsült megújulási ideje pedig ugyanennyi esztendő... Valószínűleg arra is kevesen gondolnak, hogy az arányaiban nézve csekély édesvízkészlet nagyobb része a sarkvidék jégtömegeiben, hótakaróiban található. Ezért számos tényező játszik fontos szerepet abban, hogy egy-egy terület mennyi édesvízkészlettel gazdálkodhat. Általában akkor beszélünk tényleges vízhiányról, ha az adott területen élő emberek a vízfolyások legalább 75 százalékát hasznosítják; problémamentességről pedig akkor, ha a készlet vízfelhasználása 25 százalék alatt marad.

Ön támogatja a víztározók, duzzasztógátak építését?

Igen, hiszen jelentősen hozzájárulnak egyes régiók vízellátásához, öntözésre fordítható vízmennyiségéhez, a duzzasztógátak erőműjéhez tartozó turbinák – miként Bősön is – a legtisztábban termelt energia szolgáltatásához. A vízhasználat hatékonyságának kialakításában Izrael jár a legmesszebb, ahol elterjedt találmány a mezőgazdaságban alkalmazott, számítógép vezérelte és hasznosíthatóságában 90-95 százalékosra növelhető csöpögtető öntözés. Nincs ennél jobb példája annak, hogy a vízről, pazarlás helyett, gondolkodni is kell!