Disputa mint termékeny feszültségforrás

miután szemöldökét összevonva megállapította, hogy ezen a két oldalon két levelet és egy verset talál, pontosabban két jeles irodalmár levélváltása s egyikük verse fekszik itt kiteregetve, engedje meg, hogy a megszólításon túl is személyes maradjak. Erre egyébként minden okom megvan, ráadásul (s ez itt az én vallomásom) magamból kiindulva úgy képzelem: ha már akkora szerencse ért, hogy okos irodalomértők bevonnak, beavatnak a disputájukba, melyet ők maguk lezárhatatlannak és alkotóműhelyként is egyre valóságosabbnak tartanak, nem lehetek annyira önző, hogy ebből az élményből éppen az olvasót, a hivatkozások legtöbbjének alapját hagyjam, hagyjuk ki. Másrészt: hogy korántsem egy szűk szakmai csoport vagy netán néhány kiválasztott párbeszédéről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ennek a műhelymunkának az Új Szó már másodszor biztosít teret (lásd a Gondolat tavalyi utolsó számát!) – talán éppen azzal a jól megfontolt hátsó gondolattal, hogy a laptól elkanyarodott, a szüntelen változás folyamatában élő irodalmat időről időre a hasábjai közé terelve az Ön kedvét keresse. Mert valljuk be: nem mindennap olvashatunk e lapban irodalmat, nyílt és nyitott (lásd a verset!), szerteágazó, de végig az írott szóra, a nyelvre visszautaló disputát.

Tőzsér Árpád és H. Nagy Péter most közrebocsátott levélváltása a Márai Alapítvány által 2002 decemberében Somorján rendezett irodalmi tanácskozáson éppen csak feltett, de az előadások maratoni távja miatt (vesd össze a levelezők erre vonatkozó utalásaival) ki nem fejtett két kérdését járja körül: a személyesség és a korszerűség helyzetének tarthatóságát. S még egyet-mást, amit e kérdések közben az irodalmi tapasztalat felvet (lásd például H. Nagy Péter múltkori, Tőzsér Árpád mostani Vonnegut-idézetét!). Ha jól értem, mindketten másról beszélnek, de éppenséggel a másról beszélve keresik ugyanazt, tehát mégiscsak egyet keresnek, a jó mű ismérveit. Alkalmasint az egzisztenciáról való beszéd nyelvi tarthatóságát vizsgálják. A költő „az örök emberi”-ben a művészi állandót, abban a nyelvet s benne az alkotót faggatja-keresi, a kritikus nemkülönben, csak éppen – mivel elsősorban olvasó – nem a mester kivoltáról, hanem az alkotásról akar megtudni s elmondani minél többet, s az irodalom mögött (és előtt meg alatt és fölött) is inkább az irodalmat, a nyelvet találja-feltételezi.

Grendel Lajos azon a bizonyos, ezt mostani levélváltást is gerjesztő Somorjai dispután arról beszélt, hogy az író és az irodalomteoretikus eltérő elképzelése a mű aktualitásáról „jó esetben termékeny feszültség forrása” lehet. (A „jó esetben”-t zárójelbe tette, arra utalva, sőt nagyon is határozottan állítva, hogy az ilyesmi manapság nagyon ritka.) Mivel azonban ugyanott a Márai Alapítvány elnöke a hasonló találkozások sorozatának kezdetéről beszélt, a rendezvény szervezőjeként, e levelek kézbesítőjeként engedje meg, kedves Gondolat-olvasó, hogy a disputának ezt az utórezgését is a mi személyes jó esetünk folytatásának tartsam.

tisztelettel: Csanda Gábor

Kedves Péter,

„Alkotó és kritikus tehát ilyen vonatkozásban semmiképpen sem lehet egy véleményen” Ignotus állítólag úgy kezdte a hozzászólásait, hogy: nem osztom ugyan a véleményemet... Hát én osztom a véleményeimet, de szó szerint osztom, azaz felosztom. Van, amit vállalok belőlük, van, amit nem. A nyelv esendősége miatt ugyanis mindig csak részben tudom megfogalmazni azt, amit mondani akarok, illetve néha olyasmit is kénytelen vagyok mondani, amit tkp. nem akartam mondani, s így később azt már nem tudom vállalni.

ĺgy voltam Somorján a „líra személyességével” is: nagyon jól tudom én, hogy a költő maximális személytelenségre tör, hisz amit magáról tud és személyesnek vélhetne, az puszta önzés; látod, az „önzés” szavunk is árulkodik: az alapja az „ő”, illetve az „ön”, azaz az ősidőkben valószínűleg beszélni is csak harmadik személyben tudtunk magunkról, mint az eszkimók még ma is: „ő”, az a valaki, akit „önmagunknak” gondolunk, holott „magunkról” igazában csak az a másik tudhat valamit, aki egzisztenciálisan tapasztal meg bennünket, s mi rajta keresztül ismerhetünk meg valami objektívet magunkból (vö. hermeneutika). S ezt az „önzést” semlegesítendő, azaz azt az ingoványt kikerülendő, hogy a magunknak vélt kreációnkról kelljen beszélnünk, objektív nyelvet próbálunk magunknak teremteni, le akarjuk magunkban törni az eleve elrendeltetett „önzést”.

Ez az örök lírai alapállás keveredik mostanában a fogyasztó-posztmodern „önzéssel” (a „posztmodern” kifejezés itt a „fogyasztó” irodalmi megfelelője akar lenni), amely viszont valódi önzés, idézőjel nélkül: a fogyasztó ember zavartalanul akar fogyasztani, s nem óhajtja vállalni a véleménye kinyilvánításával járó felelősséget. (Ez az utóbbi önzés számomra még az előbbinél, a koholt költői én „megvallásánál” is ellenszenvesebb, de hát most ugye nem erről van szó. Bár ez is megérne egy misét!, figyeld csak meg: a posztmodern-liberálisok, ha bele kell nyúlni a szendvicses tálba, mindig elsőnek nyúlnak bele, s a legnagyobb darabokat veszik ki belőle.)

Szóval, rövidre zárva a dolgot: az ember általában amíg él, pontosabban: ameddig élni akar, s ameddig bármilyen beszédre, bármilyen gesztusra képes (mert hisz ugye nemcsak verbális nyelv létezik), addig „önző”, azaz személyes, mert abból kifolyólag, hogy élni akar, nem lehet másmilyen, nem más helyett akar élni, hanem annak az „ő”-nek a helyén, akit „önmagának” gondol és a napi kommunikációban (hamisan, de pragmatikusan) „önmagává” verbalizál, s ezen lényegileg nemigen változtat a tény, hogy a jó költőknek sikerül a (vélt) személyüket úgy „szituálniuk”, hogy abból minél kevesebb (esetleg semmi sem) látszódjék, viszont az a munka, az a produkció, amelynek eredményeképpen a produktum, a vers megszületik, az minél markánsabban rávalljon a mesterre. S hogy e produktum alapján a másik (aki időnként lehet, egye fene!, nem bánom, akár a kritikus is) minél többet tudjon elmondani a mester kivoltáról. Nekem, s másoknak is.

S ezek után kérdezem: jelentheti mindez azt, hogy ez az „önző” személy, szubjektum tkp. nem létezik? (Mikor a 19. század elején Fichte valami hasonlót állított, lépten-nyomon azt kérdezték tőle, hogy jó, jó, de ha nem létezel, mit szól hozzá a feleséged? Én meg azt kérdezem: mit szólna vajon mondjuk Marno Jancsi, ha az ő honoráriumait Gyurkovics Tibornak küldenék, mondván, hogy a költő Marno nem létezik, s ennélfogva a pénzét küldhetik akár egy másik nem létező költőnek is?) S ha létezik ez a szubjektum (márpedig, amint láttuk, létezik, csak nem ismerjük-ismerhetjük, illetve csak sejthetünk róla ezt-azt), akkor vajon nem sok hűhó semmiért az egész disszemináció? Hisz mióta a líra líra, mindig is ez folyik benne: a személy személytelenítése. De ezt a „személytelenítést” valóságosan elvégezni csak a szenteknek: egy Gandhinak, s talán Weöres Sándornak sikerült, csakhogy az utóbbi esetében nem vagyok róla meggyőződve, hogy a böhöm buddhista személytelensége a versei hasznára vált.

Tetszett, ahogy Somorján, a szlovákiai magyar sajtóról szólva, az igazadat védted. (Ami a tárgyat, a sajtónkat illeti, az én véleményem még a tiédnél is lesújtóbb!) Csak hát: úgy gondolod, hogy közben nem voltál személyes? Bizony, személyes voltál, hál’ istennek, érvelés közben kipirultál, elszűkült a szemed, s nekem éppen ez tetszett a hozzászólásodban a legjobban. Megvallom, az érvelésedet nem is igen tudtam követni (már este volt, fáradt voltam), de az, hogy valaki még képes szenvedélyekre, nagyon imponált.

Amíg élünk, addig bizony többnyire „önzünk”, azaz szenvedélyeink is vannak, többek között éppen az, megismétlem, hogy nemcsak élünk, hanem akarunk is élni. S ez az élni akarásunk maximálisan személyes, sőt ez az élni akarásunk maga a „személyünk”: az egzisztenciám én vagyok. S ha ezt valaki érzi is, nemcsak érti, akkor az éppen az alkotó. S valószínűleg ebből az „érzésből” eredt a másik tegnapi nézeteltérésünk (amely, jólesően tapasztaltam, valóban csak nézeteink eltérése volt, s nem személyes viszály). A „korszerűség” problémájáról van szó.

Az alkotó mindig „korszerűtlen”, azaz „örök-emberi”, a művében pusztán az egzisztenciára szorítkozik, mert hisz ha bármilyen külső, „korszerű” elvárásoknak akarna megfelelni s felelne meg, akkor egy másik kor már bajosan ismerhetne magára az alkotásában. Gongora, Lautréamont azért lehet korszerű ma is, mert a maga korában mindkettő „korszerűtlen” volt.

Az alkotó örök harcban áll a korszerűvel. A kritikus, a műértelmező viszont mindig a kor reprezentánsa, mindig a korszerűség képviseletében lép föl. Régen rossz annak a szerzőnek (mint ahogy a mai költészet nagyobb részének valóban régen rossz, mert elviselhetetlenül unalmas, fűrészpor ízű, azaz egyszerűen rossz, az olvasó úgy érzi: minél többet olvas belőle, annál kevesebbet kap), szóval régen rossz annak a szerzőnek, aki a szubjektum- és centrumnélküliség, a szöveginstabilitás, a jelentésdisszemináció, a történetnélküliség stb., szóval a posztmodern kánon elvárásai szerint írja a művét. Alkotó és kritikus tehát ilyen vonatkozásban semmiképpen sem lehet egy véleményen.

Bevallom, ezt az antinómiát a saját bőrömön is érzem, hiszen időnként magam is írok kritikát, s kicsit a mai irodalomtudományos irányzatokat is érteni vélem. Sőt azt is bevallom, hogy néha úgy érzem, talán éppen ennek a kettős létemnek az ütköztetésével és szintézisbe oldásával tudnék valami mást csinálni, mint a legtöbb pályatársam. De azt is bevallhatom, hogy éppen az ilyenfajta törekvéseim során ért a legtöbb kudarc.

S hadd „valljak be” még valamit: éppen a fenti kondícióim miatt figyelem rokonszenvvel néhány pályatársad (N. Tóth Anikó, Benyovszky Krisztián stb.) abbéli törekvését, hogy a tudományt is szépirodalomként, bizonyos sajátos regiszterkeverésként gondolják el. (Vö. Benyovszky: „irodalommá válni”, Kalligram, 2002/5. Igaz, Odorics már B. előtt így gondolta, de ő valóban csak gondolta és gondolja, erőszakolt nyelvi kedélyeskedései, bele-jópofáskodásai a tudományos fejtegetéseibe kínosak. N. Tóthnak az egész beszédmódját átjárja ez a törekvés: értelmezés közben újra mondja-meséli az értelmezett alkotást, s ezzel az újramondással saját tudományos nyelvét belletrizálja. Benyovszky pedig ezt az eljárást mintegy teoretizálja.)

Nos, Somorján, mikor visszakérdeztem, hogy no és mi az a korszerű, azt vártam, az „irodalommá váló” irodalomtudomány talán valami újat tud mondani nekem a korszerű kritika és a „korszerűtlen” költészet (irodalom) viszonyáról, hogy közelebb juthatok a saját dilemmám megoldásához, de azt kellett tapasztalnom, hogy a különbség köztünk a hasonló rokonszenveink ellenére is jelentős: a tudós-kritikus, ha még annyira irodalommá akar is válni, megmarad a „korszerű” tudományosság dominanciájánál, a költő-kritikus meg a „korszerűtlen” líra elemeinek a meghatározó arányánál.

S erre persze, józan belátás mellett, csak annyit lehet mondani (Vonnegut után szabadon), hogy hát így megy ez.

Főleg akkor, ha tulajdonképpen kitűnően éreztem magamat köztetek. Élveztem, hogy az irodalomtudomány és kritika mázsás súlyait játszva, felszabadultan, de nagy szakmai tudással, s így felelős (bár rejtett) komolysággal emelgettétek, élveztem azt az emancipált, a kis Somorját a magyar irodalomról való gondolkodás egyéb komoly fórumaihoz emelő nyelvet, amelyet beszéltetek, s igen, élveztem a „korszerűségeteket”.

S annál intenzívebben élveztem, mivel vagy két hete Pozsonyban is volt egy hasonló tudományos értekezlet (mi több, a témája is az volt, ami a „Somorjai disputáé”, A szlovákiai magyar irodalom, csak ott a két háború közötti periódust tárgyalták). A találkozót a Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága szervezte, s hát mit mondjak: a jelenlevő neves írók, irodalomtörténészek, újságírók ott folytatták, ahol húsz-harminc évvel ezelőtt abbahagytuk, az alacsonyan repülő pozitivizmusnál és a szociologizáló-historizáló irodalomszemléletnél. A szintén jelenlevő Zeman tanár úr meg is jegyezte a hozzászólásában: ideje lenne már az SZMĺT-ben is paradigmát váltani. Én meg – unatkoztam.

Somorján nem unatkoztam.

Thomka Beáta anno, ha jól emlékszem, Németh Zoltán Talamon-monográfiáját méltatva nevezte nemrég (az Élet és Irodalomban) a fiatal, alakuló szlovákiai magyar kritikai iskolát virtuális pozsonyi műhelynek. Ha Csanda Gabinak valóban sikerül minden évben megrendeznie a Somorjai irodalmi disputát, akkor pozsonyi műhely helyett hamarosan somorjai műhelyről kell beszélnünk.

De az a műhely nem virtuális lesz, hanem valóságos.

barátsággal köszönt és válaszodat várja: Tőzsér Árpád

Kedves Árpád,

„A kritikának sok típusa van, amondó vagyok, az Általad kiemelt pusztán az egyik” nemcsak azért olvastam örömmel megtisztelő leveledet, mert a Somorjai dispután kibontakozó „vitánk” újrafogalmazására épül, hanem azért is, mert – ezek szerint – nézetkülönbségünk példája lehet a lezárhatatlan párbeszédeknek. Valószínűnek tartom, e termékeny disszenzus elsősorban abból fakad, hogy gondolatmeneted a produkció oldaláról közelít azokhoz a dilemmákhoz, melyeket a magam részéről a történetiség felől értelmeznék. Néhány kiragadott idézettel körvonalaznám, miről is van szó. A következőt mondtad Somorján: „Valóban a kukába való a lírai én, a lírai személyesség? Hisz a líra specifikuma az egyéb műnemekkel s főleg a tudománnyal szemben mindig is a személyesség volt.” Leveledben pedig – többek között – az alábbi állítások szerepelnek: „a költő maximális személytelenségre tör”, „Ez az örök lírai alapállás keveredik mostanában a fogyasztó-posztmodern »önzéssel«”, „Hisz mióta a líra líra, mindig is ez folyik benne: a személy személytelenítése.”

E példákhoz társítható látásmód számomra azért kérdéses, mert – nyilván kitaláltad már – teljes mértékben eltekint a történetiségtől. Nem pusztán azt hagyod figyelmen kívül, hogy a líraiságnak, a versszerűségnek stb. változtak/változnak a kritériumai, hanem azt is, hogy ezekről rendkívül egyoldalú képet tud csak festeni a produkcióesztétika. Somorján éppen ezért utaltam arra (Csehy Zolival karöltve), az ilyen kijelentések nehezen tarthatók, különben arra a belátásra jutnánk, hogy létezik időn kívüli beszéd. Ugyanakkor az irodalmi jelenségek időnek való kitettsége elgondolhatatlan a szövegek értelmezéstörténete nélkül, ami nem egyszer arra is példát szolgáltatott már, hogy maguk az időindexek is – melyeket a szövegek olvasásuk során „nyernek el” – változékonyak. Innen nézve válik az is világosabbá, hogy a korszerűség inkább horizontot, mintsem pozitív értéktípust jelöl, hiszen – éppen leveled a példa rá – lehet negatív kategória is. Amikor viszont az alkotók „korszerűtlensége” mellett érvelsz, kimarad a játékból annak mérlegelése, vajon mindezt elégséges-e pusztán a szerzői intenció alapján megközelítenünk. A korszerűség fogalma általában valamilyen értelmezőközösség jelenorientált, de formálódó és alakítható tapasztalatára utal. Sok esetben ez valóban elvárásként stabilizálódik, ám például korszakváltások alkalmával viszszamenőlegesen átminősül. Ezért elgondolható olyan virtuális előrenyúlásként is, mely a jövő horizontját feltételezi. (No nem a jóslás értelmében, lásd Nietzsche példáját.) Ráadásul a korszerűségnek szintén változnak a komponensei, ezért kell(ene) időnként újraírni az irodalom történetét.

De térjünk inkább vissza a költészeti dilemmához. Mivel a líraolvasás tapasztalatát nem keverném össze valamilyen állandó instancia felmutatásával, a szerzőt mint polgári személyt pedig semmiképpen sem azonosítanám a szöveg szubjektumával, nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy bizonyos versek szerep nélküli beszédként vagy éppen az én multiplikációjaként értelmezhetők, függetlenül attól, a költő mit is akart valójában. Hogy ne tűnjön úgy, a levegőbe beszélek, hoznék egy találomra kiválasztott példát erre. Tőzsér Árpád Finnegan halála című kötetének első darabja a Sebastianus (miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták). A vers mindvégig egyes szám második személyű alanyt konstruál, grammatikailag egyetlen kijelentésben sem helyettesíthető a te az énnel, ezért nem önmegszólítással van dolgunk. A felszólítások és a kérdések („Ne panaszkodj!”, „Börtön?”, „S hallgass!”) előfeltételeznek egy másik hangot, tehát a költemény párbeszéd-szituációt körvonalaz. Méghozzá olyat, amelynek nem a kezdetén tartunk. A vers ilyen értelemben azt vinné színre, hogy amit olvasunk, annak egy másik szöveg megy elébe, azaz maga a vers valamire adott válaszként értelmezhető. A beszédhelyzetet azonban bonyolítja, hogy az indító strófa sorai nem identikusan megismétlődnek a többi strófa végén (a másodikban az első sor, a harmadikban a második sor, a negyedikben a harmadik sor, az ötödikben a negyedik sor), míg a záró versszak az első – szintén nem identikus – megfordítása. Ebből következően a beszélő önmaga szólamából is építkezik, úgy azonban, hogy azt folyamatosan újrarendezi. Ebből a szempontból a szöveg funkciója megkettőződik: olyan válaszként működik, mely egyben önreferenciális természetű. Ezt a dinamikát ugyanakkor leképezi a költemény talán legfontosabb mozzanata: a börtönablak a „vers ablakával” képez párhuzamot. Innen már csak egyetlen lépés azt észrevenni, hogy a beszélő bizonyos kijelentései visszavonatkoztathatók magára a szövegre. Vagyis a te börtöne a hozzá és róla íródó vers lenne, amely azonban nem jöhetne létre a te nélkül, mint ahogyan a te is a szöveg által kerül újabb szituációkba. Itt érdemes utalni a Sebastianus alcímére. A „miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták” a fentiek fényében azt is jelentheti, hogy „versbe zárták”. Ők. Harmadik személyben. A szöveg beszélője tehát idézett énként olvasható.

Tegyük fel tehát, hogy a vers szerzője az alcímmel egy olyan többes számra utal, mely elsődlegesen a mártír rosszakaróira vonatkozik. A szöveg azonban oly módon helyezi ezt más távlatba, hogy az alcímnek kölcsönzött értelem kivonja az állítást a szerzői intenció uralma alól. Ez utóbbi viszont nem jöhetne létre az olvasó tevékenysége nélkül, mely feledve az elsődleges jelentést a nyelv teljesítményére hagyatkozik. Ha tovább megyünk ezen a nyomvonalon, valószínűsíthető, hogy az értelmező nem fogja a költemény tapasztalatát sem a szerző szubjektumára, sem az én szólamára redukálni. Sokkal inkább a költői beszéd dialogikusságával és a nyelv megkerülhetetlen dinamikájával szembesül. Ez a jelenség akkor válik történeti tapasztalattá, ha a befogadó azt is érzékeli, milyen kontextusban olvas, milyen hagyományhoz utalja a mű irodalomfelfogása. A párbeszéd-szituáció köztessége, a lírai te kitüntetett szerepe, a börtönmetaforika alkalmazása, az önreflexivitás, a nyelv retorikai dimenziójának kiaknázása a tematika ellenében stb. mind-mind olyan sajátossága a versszerűségnek, melyek az utómodernségben tesznek szert különös fontosságra, gondoljunk például Szabó Lőrinc Te meg a világ című kötetére vagy József Attila 30-as évekbeli költeményeinek legjavára. A Tőzsér-vers történeti kontextusát innen tekintve természetesen nem a Szent Sebestyén-mítosz feldolgozásai alkotják, hanem a magyar utómodern líra poétikái. Felmerülhet azonban egy fontos különbség, méghozzá az idézetjelleg kapcsán. A 80-as/90-es évek költészetében megfigyelhető, hogy bizonyos szövegek az idézettechnikát kiterjesztik a beszédszituációra, illetve az idézést nem szemantikai, hanem pragmatikai eljárásként hozzák játékba, háttérbe szorítva ezáltal a szerzői innováció elvét. Ez persze azzal az irodalom-felfogással találkozik, hogy semmi sem garantálja az íródó szöveg eredetiségét, semmi sem garantálja, hogy ami elhangzik, nem hangzott már el valahol. (A szubjektum halála típusú kijelentéseknek pontosan ez az egyik ismérvük: ha a szövegnek pusztán egy másik szöveg megy elébe, az „Isten halott” állítás után kimondhatóvá válik pl. a szubjektum halála is, ami persze úgy is értelmezhető, hogy a régebbi értelemben felfogott szubjektum halott, vagyis változik a szubjektumfelfogás. Vagy: régi értelemben vett írás nem lehetséges, csak újraírás stb., stb.) Szóval az idézettechnikák, a költői szerepkonstrukciók módosulása fontos tényezője az ezredforduló lírájának, és a Sebastianus feltétlenül ebbe a kontextusba is beilleszthető. Ha egyetlen mondattal kellene jellemezni e költeményt, azt mondanám róla, hogy Tőzsér alkotása az utómodern hagyomány domináns szövegszervező képleteit eleveníti fel, ám azok idézhetőségét egy onnan nézve idegen beszédhelyzet közbeiktatásával teszi reflektálttá. (Függetlenül attól, hogy Te, Árpád „hova” szántad a Sebastianust és milyen személyes érzésből fakadóan.) Mivel azonban az iménti „gyors” interpretáció egyelőre csak e sorok írójának véleménye, a vers további értelmezései fogják majd megmutatni (ha lesznek), hogy valóban helytálló-e.

A továbbiakban néhány pihentetőbb észrevételt fogalmaznék meg leveleddel kapcsolatban. Árpád, Te valamilyen oknál fogva idegenkedsz a kortárs kritikától. Távol álljon tőlem, hogy mentegetőzzem mások nevében, mégis meg kell említenem, hogy csak részben osztom véleményed. A kritikának sok típusa van, amondó vagyok, az Általad kiemelt pusztán az egyik és véleményem szerint nem mindig a legproduktívabb. Lehetséges, hogy jó néhány kritikát, tudományos esszét pár évtized múlva szépirodalomként olvasnak majd, ez azonban még nem jelenti azt, hogy ezek az értelmezések irányadóak és a többinél értékesebbek lennének. Szerintem a kritikák, tanulmányok stb. produktivitásáról inkább az fog dönteni, hogy használhatóak-e szóban forgó dolog (az értelmezett szöveg, jelenség stb.) megértésére avagy nem. A tudományos beszéd fikcionalitása számomra is szimpatikus elgondolás, mégsem hinném, hogy pusztán a szépirodalmi igényű, a tárgyalandó művészi alkotással versenyre kelő interpretációk sajátossága. Derrida nyelve például nem fogalmi, mégsem állítható róla, hogy nem tudományos.

Somorjai disputa, 2002. december 14. Somogyi Tibor felvételeiVégezetül én is „megvallok” valamit: „Somorján nem unatkoztam.” Örülök, hogy a szlovákiai magyar sajtóviszonyokról szóló néhány mondatom elnyerte tetszésedet. (Ha a Te véleményed még az enyémnél is lesújtóbb, akkor megsemmisítő lehet.) Egyáltalán nem csodálkozom, hogy az érvelésemet nem tudtad követni, utolsó előadásként valószínűleg nem is volt túl összeszedett. A gondolatmenetet, hidd el, szívesen rekonstruálnám itt, ettől azonban el kell tekintenem, mert ha megtenném, nem közölnék e válaszlevelet. (A Tóth Lajos – Köbölkúti Varga József – Oriskó Norbert háromszög demagóg ideológiája pedig nem ér annyit, hogy kiszorítson egy-két, irodalomértésről szóló gondolatot. Az majd egy másik opus tárgya lehet.) A Somorjai disputáról persze nem a saját szövegem ugrik be elsőnek, hanem inkább az a fejlemény, amit Kulcsár Szabó Ernő egyszer így fogalmazott meg: „Alighanem akkor járunk el helyesen, ha feladjuk az önkisebbítő és sértett nemzeti defetizmus kultúrafelfogását, és egyetlen »igaz« hagyomány helyett a sokféle másság tapasztalatában mérjük fel szellemi hovatartozásunk lehetőségeit.” Hogy ez nem puszta vágyálom a Felvidéken sem, arra megfelelő példát szolgáltatott Csanda Gábor azzal, hogy megszervezte e találkozót. Az előadások és a hozzászólások ugyanakkor nemcsak abban a tapasztalatban részesíthettek, hogy a szlovákiai magyar kritikában paradigmaváltás zajlott le, hanem abban is, hogy ennek egyik hozadéka éppen abban állna: be kell azt is látnunk, sok még a teendőnk. Az irodalomtörténészt ugyanis a soron következő feladat ösztönzi, még akkor is, ha annak beláthatatlan végkimenetele eddigi előfeltevéseinek újragondolására készteti majd. Legyen szó akár egy vers tanulmányozásáról, vagy a „személyes” kérdések megvitatásáról.

barátsággal: H. Nagy Péter