Álom egy Seholszigetről

Papi hivatásról ábrándozott, de példás családapaként élt, gazdag családból származott, de nem kényeztette el bírói hivatást betöltő édesapja. Humanista volt, de nem az antikért rajongott, a romlatlan, ősi kereszténység bűvkörében élt és alkotott. „Ahol jog és igazságosság forog kockán, ott nem számít sem tekintély, sem személy. Ha az apám, akit igazán szeretek, egy pörben szembekerülne az ördöggel, akit mindennél jobban gyűlölök, bizony az ördög javára ítélnék, ha neki volna igaza” – mondta egyszer vejének Morus Tamás, amikor az számon kérte tőle, miért nem támogatja őt jobban anyagilag.

Az életrajzi lexikonok megemlékeznek róla, hogy apja bíró volt Londonban. Alig múlt tizenhárom éves, mikor egy érsek udvarába került apródnak. Az érsek szinte azonnal észrevette az ifjúban bujkáló talentumot, egyesek tudni vélik, hogy egy alkalommal állítólag kijelentette: „Ebből az ifjúból egyszer majd rendkívüli ember lesz. Aki megéri, látni fogja.” Nem sokkal később az oxfordi egyetemen látjuk viszont. Huszonegynéhány éves korában ügyvédi pályára lépett. Kabdebó Tamás írja egy helyütt: „Morus Tamás huszonöt éves volt, amikor beválasztották az alsóházba. Akkoriban azon vitáztak, hogy megszavazzák-e Margit hercegnőnek a 40.000 font sterlinges hozományát. Az alsóház többsége ellenezte a követelést. A királyi úrnak azonban senki sem merészelt ellentmondani. Csak Tamásnak volt bátorsága az egyébként is nyomasztóan megterhelt nép jogait megvédeni. Noha ő volt a parlament legfiatalabb tagja, szólásra emelkedett, és olyan erővel beszélt az önkényes adókivetés ellen, hogy a nép képviselői fölocsúdtak félelmükből, és elutasították a király javaslatát. A miniszter ezt jelentette az uralkodónak: »Egy tejfölösszájú okvetetlenkedő meghiúsította az ön tervét.«”

Szédületes karrierjét kimagasló tehetségének köszönhette, nem pedig nagy befolyásnak örvendő családjának. Tamás állítólag pályája elején nem dúskált anyagiakban, apjától egy pennyt is alig-alig kapott. Erről ő maga így emlékezett meg jóval később: „ĺgy aztán a bortól és az élvezetektől távol maradtam, óráimat nem tékozoltam el, a bujaságot és a kicsapongást sohasem tanultam meg, és sohasem értettem ahhoz, hogy a pénzt rosszul használjam föl.” Még fiatalon barátságot kötött Rotterdami Erazmusszal, a jeles humanistával. Politikusként is fel-felrémlett benne az ifjúkori álma, hogy pappá szentelteti magát. Különös vonzalmat érzett a karthauzi rend iránt. Ebbéli terve – házasságkötése miatt – csakhamar dugába dőlt, feleségében azonban megértő társra lelt. Házasságuk hat éven át, hitvese haláláig tartott, négy gyermekük született. Házuk gyakori vendége volt Erasmus és Hans Holbein, a kiváló festő. Felesége halála után alig pár héttel újra megnősült, ezért sokan megorroltak rá. Pénzügyi gondjai – már amennyire egy későbbi szentnek lehettek pénzügyi gondjai – csakhamar megszűntek. A piszkos anyagiaktól való függetlenségéről árulkodik egy levele is, melyben csűrje leégéséről ezt írja: „Bizonyos, hogy kár ennyi jó gabona elvesztése. De ha Isten jónak látta, hogy ezt a megpróbáltatást küldje ránk, akkor legyünk békességben, sőt örüljünk, hogy meglátogatott minket.”

Felfelé ívelő karrierjét furcsamód egy szerelem törte derékba, méghozzá egy királyi szerelem. Egyébként ez a szerelem képezte aztán alapját az anglikán egyház megalakulásának, de ne szaladjunk annyira előre…

Történt hát, hogy az 1509-ben trónra lépett király, Henrik néven nyolcadik az angliai koronás fők sorában, belezúgott Boleyn Anna udvarhölgybe. Akkori feleségét, egyébként spanyol hercegnőt, Aragóniai Katalinnak hívták. VIII. Henrik minden követ megmozgatott, hogy érvénytelenítse fennálló házasságát. A római pápa persze hallani sem akart a frigy felbontásáról. Ekkor a király, más kiút nem lévén, megpróbálta országát elszakítani a Szentszéktől. A nép körében meglehetősen népszerűtlen lépésének elfogadtatását egy szónoki tehetséggel megáldott személyre – egyszóval afféle PR-főnökre – kellett bíznia. Választása a köztiszteletnek örvendő Morus Tamásra esett. A képletes PR-főnöki szerep mellé lordkancellári kinevezés is járt. Mindez 1529-ben történt, pár évvel a mi mohácsi csatavesztésünk után. VIII. Henrik – mi tagadás – nagyon bízott diplomatájában, de csakhamar szembesülnie kellett a ténnyel, hogy az ábránd rossz csaló. Csalódnia kellett emberében, de kenyértörésre még nem ekkor került sor, csak három évvel később. A király arra kényszeríttette alattvalóit, elsősorban a papságot, hogy őt ismerjék el az angol egyház oltalmazójának és fejének. Ezt elégelte meg a mélyen vallásos Morus, és benyújtotta lemondását. „Ha három dolog jól elrendeződne az Egyházban, fiam, Roper, szívesen engedném, hogy zsákba varrva a Themzébe dobjanak. Az első az általános béke a keresztény fejedelmek között. A második a tökéletes hitegység a keresztény Egyházban. És a harmadik? Bárcsak rendeződne a király házasságának ügye Isten dicsőségére és az érdekeltek megnyugvására. Ez a kérdés még sok bajt fog okozni a kereszténységnek” – panaszkodott vejének ez idő tájt.

VIII. Henrik végül feleségül vette az udvarhölgyet, Morus azonban nem ment el a királyi palotában megrendezett lakodalomra, ahova pedig ő is hivatalos volt. Ez megbocsáthatatlan volt az udvar szemében. Egy afféle koncepciós pert akasztottak a nyakába, amelyből valahogyan még sikerült magát kimosnia, a végzet ez egyszer még elkerülte. Mikor a pápa érvénytelennek nyilvánította Boleyn Annával kötött házasságát, döntő lépésre szánta el magát a király: a parlamenttel az angol egyház egyetlen fejévé nyilváníttatta magát. Minden alattvalójától esküt követelt. ĺgy jött létre az anglikán egyház. Ennek az eskünek a letételét tagadta meg Morus Tamás. Bűnéért a Towerbe zárták. A vád ellene felségsértés volt, méltó büntetése pedig a halál. Kabdebó Tamás szerint: „Amikor Tamást beszállították a Tower börtönébe, azt mondta barátságosan a kapitánynak: »Uram, megígérem Önnek, hogy nem fogok panaszkodni ellátásra, lakásra és elhelyezésre. Ha mégis megszegném ígéretemet, vagy bármiben is terhére lennék önnek, akkor megengedem, hogy kíméletlenül tegye ki a szűrömet.«” A vesztőhelyen vejét állítólag arra kérte, adjon egy aranyat a hóhérnak. Kivégzőjének pedig csak annyit mondott: „Te ma velem a legnagyobb jótettet fogod tenni, amit halandó ember a testvérével tehet. Ne tétovázz tehát, és ne félj megtenni kötelességedet. Az én nyakam azonban meglehetősen rövid. Szedd hát össze magadat, nehogy mellé üss, és árts a hírnevednek.” 1935-ben, halálának négyszázadik évfordulóján emelték a katolikus szentek sorába.

Vérbeli humanista volt, de északi lévén más vágyak és elképzelések vezérelték, mint a humanizmus déli megszállottjait. Míg az itáliai humanista a tiszta latin nyelv feltámasztására törekszik, az északi, mint amilyen Morus és Erazmus volt, a kereszténység gyökereihez való visszatérést követeli (vagy inkább – mint afféle értelmiségi – csak ábrándozik róla). Ahogy Szerb Antal írja róla egy helyütt: „a kor elitjének lelkében mint legfőbb vágy élt: szép, ápolt kertben sétálni, ízes és nem pazar lakomán együtt ülni humanista társakkal, és a klasszikus művek szépségéről elmélkedni… Álma a serenitas, a szellem őszi ragyogású derűje, a béke…” Morus és Erasmus bizakodó hite az ember eredendő jó voltában, békeszeretete csak jóval később, a 18. században válik majd általánossá és kormeghatározó gondolattá. Morus nem kételkedik az emberi jóságban, úgy gondolta, ha az embert békén hagyják, nem tesz semmi olyat, amivel árthatna, amivel kárára lehetne társainak. Abból az elképzelésből indul ki, hogy az evés és az olvasás okozta élvezet bőven elegendő a boldoguláshoz.

Főművének az 1515–16-ban írt Utópiát tartják. Hythlodaeus Raphael – a magyar fordításokban Csupatűz Rafael vagy Délibáb János, az eredetileg görög szó bolondságokért hevülőt jelent –, a regény hőse elvetődik egy szigetre, ahol egy tökéletes államban találja magát. Nem sokkal kellemesebb hely – mondja róla Szerb Antal –, mint Platón eszményi állama. Teljes a rend és a fegyelem, az állam az élet valamennyi megnyilvánulását szigorú ellenőrzés alatt tartja. Az Utópia voltaképpen politikai, társadalomfilozófiai mű, az utópisztikus szocializmus első okmánya. Maga az utópia szó görög eredetű: ou toposz, annyit tesz, hogy nem-hely, seholhely. Erről az alkotásról kapta az elnevezését az egész gondolkodásmód, valamint maga az ideális társadalomról értekező műfaj is. Tóth J. Zoltán szerint „Morus az antik görög irodalom egyes szerzőihez és az őskeresztények közösségi életformájához nyúlt vissza, és ezeket véve mintának alkotta meg Utópia kommunisztikus jellegű társadalmi, gazdasági és politikai életét.” Többen úgy vélik, az Utópia nem is igazán utópia, sokkal inkább antiutópia, mivel egy elnyomó, betegesen beszabályozott, hierarchikus társadalmat ír le, nem pedig egy demokratikus és mindenki boldogságát szolgáló társadalmat.

Az idézett szerző úgy véli: „Ami az Utópiában a szemünk elé tárul, az valójában egy egysíkú, unalmas, uniformizált világ. A sziget minden városa egyforma alaprajzú, egyformák az utcák, sőt még a házak is. Mindenki ugyanolyan ruhában köteles járni, akár tél van, akár nyár, sőt ennek a ruhának nemcsak a fazonja, de még a színe és az anyaga sem lehet más, mint a többieké. Az élet minden perce szabályozva van, önálló elképzelése a tevékenységére vonatkozólag gyakorlatilag senkinek sem lehet. Meg van határozva, hogy mikor kell kelni, dolgozni, enni, tanulni vagy játszani, és ettől eltérni nem lehet. És nemcsak az van előírva, hogy ezeket a tevékenységeket mikor kell végezni, hanem az is a legrészletesebben szabályozva van, hogy hogyan. Enni például naponta kétszer lehet (vagyis inkább: kell), mégpedig harminc családonként közös csarnokokban, mindenkinek ugyanazt az ételt. És nemcsak a szedési sorrend van részletesen szabályozva, hanem az is, hogy ki hol ehet. A férfiak például a fal mellett ülnek, az asztal belső részén, a nők pedig velük szemben, a külső részen. De még így sem ülhet bárki oda, ahova akar (például a családtagja vagy a legjobb barátja mellé), hanem egy fiatal mellett egy öregnek, megint egy fiatalnak, majd ismét egy öregnek kell ülnie, és így tovább. Sőt az is elő van írva, hogy a szoptatós anyák és az ötévesnél fiatalabb gyermekek egy külön csarnokban kötelesek étkezni, az ötévesnél idősebb, de még serdületlen gyermekek pedig egyáltalán nem ülhetnek le, mert az ő feladatuk az, hogy kiszolgálják a felnőtteket. Ez utóbbiak ráadásul még nem is ehetnek rendesen, csak azt fogyaszthatják el állva, amit a felnőttek nyújtanak nekik. Még azok is, akik épp csak elmúltak ötévesek, és még nem bírnak felszolgálni, még ők sem ülhetnek le az asztalhoz, hanem csendben kell állniuk, és várniuk, hogy kapjanak valami ételt a felnőttektől. Nyilvánvalóan kevéssé utópisztikus, hogy egy gyerek úgy serdüljön fel, hogy éveken át nem ehet annyit, amennyire fejlődő szervezetének szüksége van (jóllehet étel van bőven), és még csak le se ülhessen akár csak egy külön asztalhoz is, hogy normálisan, nyugodtan étkezhessen. (…) Utópiában azonban szabályozva van nemcsak az, hogy mikor (estebéd után), mennyi ideig (egy órát), hol (közös játszóházakban), hanem az is, hogy mit lehet játszani. Sehol-szigeten ugyanis csak kétféle, ún. »hasznos játék« megengedett, melyek közül az egyik a gondolkodást, a másik az erkölcsöket fejleszti; »haszontalan játékot nem szabad játszani«. Ha valaki tehát csupán az örömszerzés vagy a kikapcsolódás kedvéért kíván játszani, azt nem teheti meg. És ami a legmegdöbbentőbb: az estebéd utáni egy órában nem csupán lehet, hanem kötelező játszani. Valószínűleg egyikünk sem élne olyan államban, ahol még a játékot is kötelezővé teszik, és központilag szabályozzák. Ugyanilyen részletes előírások vonatkoznak a munkára és a tanulásra is. Mindenkinek két munkája kell, hogy legyen, az egyik mindenkinek a földművelés (ugyanis meghatározott időközönként minden család köteles két éven át mezőgazdasági munkát végezni), a másik pedig egy szabadon választott munka. Azonban ez a »szabad« választás is korlátozott, hiszen a férfiak csak négyféle, a nők pedig csak kétféle munka közül választhatnak, továbbá ha valamelyik fiúgyermek más szakmát akar tanulni, mint ami az apja mestersége, megteheti ugyan, de akkor átteszik egy olyan mesterember családjába, aki azt a foglalkozást űzi, amit ő is meg szeretne tanulni. Vagyis a fiú vagy elszakad a családjától, vagy olyan foglalkozást kell egész életében űznie, amihez semmi kedve. Azt az időt pedig, amit az emberek nem munkával, evéssel, alvással vagy játékkal töltenek, tanulásra kötelesek fordítani. Reggeli előtt tudományos előadásokra kell járniuk, az étkezések előtt felolvasások vannak, és az összes »szabad« időt otthoni tanulásra, művelődésre kell felhasználniuk. Vagyis a nap minden perce úgy telik el, hogy önálló, kötetlen tevékenységre semmiféle lehetőség nincs; olyan az élet, mint egy kolostorban.”

Szerb Antal szerint Utópia éppoly rideg, kaszárnyaszerű világ, mint a későbbi utópista írók elképzelései vagy Madách falansztere. Ezektől legfőképp abban különbözik, hogy „innen lévén a reformáción, még nem ismeri a munka öncélú kultuszát. Utópiában a nehéz munkát jobbágyok végzik (az egyenlőség gondolata még nem merült fel), a szabad emberek csak annyit dolgoznak, amennyi okvetlenül szükséges, életük lényegesebb része a szabad idő. Az egész tökéletes és mindenható államszervezet csak arra való, hogy biztosítsa polgárai számára a nyugodt szabad időt, amikor teljesen a klasszikus tanulmányoknak szentelhetik magukat. A derék humanista bizonyos benne, hogy az igazi boldogság mindenki számára a görög és latin szerzők olvasásából áll.”

Az igazság, a társadalmi igazságosság – mondják – a megnyomorított lelkek álma. Az emberiség éppen ezért időnként eljátszik a gondolattal, vajon mifélének is kellene lennie a világnak, létezhet-e másmilyen formában a valóság, másmilyen elveknek alárendelve. Mert mindannyiunkban ott rejlik egy Hythlodeus, ugye emlékeznek, egy bolondságokért hevülő. Szeretjük megkísérteni a lehetetlent, az ember már csak ilyen. ĺgy volt ez minden időben.