Merjünk nemet mondani, ha kell!

Kalácska József, a komáromi Selye János Gimnázium ma?tematika–fizika szakos tanára a Nemzeti kapcsolatok fejlesztéséért vehette át a Katedra-díjat. A megjelölés arra az áldozatkész munkára utal, amelyet a tanár úr a testvériskolákkal, azaz a budapesti Szent István Gimnáziummal, valamint a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziummal való együttműködés, kapcsolattartás terén kifejt. A díj azonban természetesen nem csak e tevékenység elismerése: sokkal inkább azé a több mint 35 éves pedagógiai munkáé, amelyet immár 26 éve a komáromi gimnázium falai között fejt ki Kalácska József.

„Nem szeretem, ha matematikusnak titulálnak, ahogyan azt sem, ha kollégáimat például történésznek, nyelvésznek nevezik – mondta a díjazott. – Mi középiskolai tanárok vagyunk, akik egy konkrét tantárgyat oktatnak, de szakmánk a pedagógia, a gyerekek nevelése. Gyakran szoktam emlegetni Rékai László bíboros jelmondatát, hogy a megnyesett fa kizöldül. Nekünk is, mint a jó kertészeknek, nyesegetnünk kell a vadhajtásokat, hogy aztán nemes anyag, nemes termés kerüljön ki kezeink alól. Amikor új osztályt kapok, a tanévnyitót követően általában István király Imre herceghez intézett intelmeiből szoktam nekik idézni, ami így hangzik: semmi sem emel fel, csakis az alázat, és semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. Ilyen szellemben próbálom őket négy éven keresztül irányítani, nevelni.” A komáromi gimnáziumban mindig is nagy hangsúlyt fektettek a tehetséggondozásra, amiből Kalácska tanár úr is kiveszi a részét. Kollégájával, Keszegh Istvánnal országos szinten szervezői a Kenguru, a Gordiusz és a Zrínyi matematikaversenyeknek. A gimnázium diákjai minden évben nagy sikerrel kapcsolódnak be többek között a matematika olimpiai feladatok megoldásába, nem túlzás, ha azt mondjuk: évtizedek óta „kibérelt” helyük van az országos fordulón is. „Szerencsések vagyunk, mert olyan nagy elődök megalapozott munkájára építkezhetünk, mint Czókoly Béla, Oláh Imre, Oláh Ilona, Lovász Gabriella – sorolja a tanár úr. – Az olyan osztályokban, ahol van egy-egy kimagasló tehetségű diák, aki példakép tud lenni, tisztelik tudását, tenni akarását, ott nekünk, tanároknak is sokkal könnyebb dolgunk van.”

A Katedra-díj az első szakmai elismerése volt Kalácska Józsefnek, de mint mondta, legalább ilyen fontos a diákok részéről érkező visszajelzések. „Általában jó viszonyban válunk el egymástól diákjaimmal, és ha évek múlva találkozunk, nem mennek át az utca túloldalára – mondja nevetve. – Elismerem, kell egy-két év, míg összecsiszolódunk, de aztán jó közösségé formálódunk.

A rendszeressé vált győri színházlátogatások alkalmával például előadás előtt sétálunk a belvárosban, utána elfogyasztunk egy közös vacsorát, beszélgetünk. Negyedikben aztán Jókai És mégis mozog a föld című regényéből vett idézettel búcsúzok tőlük, amely ezúttal nem szó szerint idézve valahogy így hangzik: s ha megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok állani. Én ehhez még hozzá szoktam tenni: és merek szemközt állni. Azt kívánom, hogy a felvidéki magyar pedagógustársadalom mindig merjen szemközt állani a szülőkkel, diákokkal, kollégákkal és egész közösségünkkel, ebben a világban, amely sajnos továbbra sem értékeli kellő módon a pedagógusok munkáját.”