Dicséret, egyetértés, pozitív értékelés

„Te mindig nagyon ügyes vagy!” A negatív értékelések káros hatását könnyű belátni, de tisztában kell lennünk azzal, hogy a dicséret sem mindig hasznos a diákok számára. Sokszor kifejezetten káros hatásai vannak. A diákok ezeket a pozitív megállapításokat a manipulálásukra szolgáló kísérletként, finom befolyásolási módszerként értelmezhetik. A nyilvánosság előtti dicséret gyakran zavarba ejtő is lehet; a legtöbb diák nem szereti, ha „jó példának” állítják társai elé. Olyan osztályban, ahol hozzászoktak a dicsérethez, ennek elmaradása önmagában is kritika; a dicsérethez szoktatott diákok, elvárják, gyakran ki is kényszerítik a dicséretet.

A biztatás, a rokonszenv kifejezése, a vigasztalás és a támasznyújtás segítőnek tűnhetnek és segíthetnek is a problémával bajlódó diák számára. Előfordulhat azonban, hogy a tanárok csak azért biztatnak és vigasztalnak, mert kényelmetlennek érzik a gondban lévő diák erős negatív érzéseit. Ha ez a helyzet (és ezt a megkerülő tanári szándékot a diák is felfedezi), akkor a biztató és támogató mondatok csak azt hozzák a diák tudomására, hogy a tanár nem akar foglalkozni a diák által felvetett problémával. Az effajta biztatás, vigasztalás legtöbb formája tehát inkább azt érezteti a diákkal, hogy túloz, rosszul fogja fel a dolgokat. Éppen ezért nem meglepő, ha az esetek egy részében a diákok ellenségesen reagálnak a tanár ilyen hangvételű támogató, rokonszenvező megjegyzéseire.

A jutalmazással való viselkedésmódosításnak buktatói is vannak: a jutalmak elveszíthetik értéküket (általában akkor kell ezzel számolnunk, ha túl távolinak tűnik a jutalom, pl. „ha jó leszel, a Mikulás hoz neked sok ajándékot”, mondjuk már októberben). Vannak olyan esetek is, amikor a felnőttek számára el nem fogadható viselkedés a gyereknek beválik (pl. amikor a gyerek bohóckodik, amivel mindenki figyelmét magára tereli – az pedig, hogy a figyelem középpontjába került, jutalom lehet a számára). Aztán van olyan eset is, főleg akkor, amikor a gyerekek már nagyobbak, hogy saját maguk is meg tudják szerezni a jutalmat (pl. egyedül elmennek moziba). Előfordulhat az is, amikor az elfogadható viselkedést nem követi jutalom. A folytonos dicséret eredményeként a gyerek egy idő után csak a jutalomért hajlandó bármit is tenni, s ha elmarad a jutalom, a gyerek úgy érzi, hogy valamit mégsem tett helyesen. A jutalom megvonása büntetésként élhető át, míg a túl gyakori jutalom önmaga hatását gyengíti.

Nagyon sokszor előfordul az a szülői megoldás is, hogy az elismerő szavak mellé bírálat is kapcsolódik, vagyis „duplafenekű” a dicséret („látod, milyen ügyes voltál, miért nem tudsz mindig így viselkedni?”). Ezzel a szülő azt szeretné elérni, hogy gyermeke jobban teljesítsen, vagy jobban viselkedjen, azonban nem biztos, hogy ez a módszer eredményes. A gyerekek, már egészen kicsi korban „kihallják” a bíráló szavakat, tisztában vannak azzal, hogy az elhangzott dicséret valóbájan bírálat. Azok a szülők, akik túlságosan gyakran alkalmazzák ezt a módszert, hiteltelenné válnak gyermekeik előtt, az igazi dicséret is hatástalan marad.

Gyakran hangzanak el dicsérő szavak akkor is, amikor a gyerek teljesítménye vagy viselkedése a „nem az igazi, de valami alakul” szintjén van. A gyerek legtöbbször tudja, hogy az elismerés és a teljesítménye nem áll arányban egymással. Ebben az esetben a szülők két következménnyel számolhatnak: egyrészt csökkenhet a gyerek igyekezete, hogy legközelebb jobban megfeleljen az elvárásoknak, hiszen a jutalmat kisebb teljesítményre is megkapta, másrészt, – ez főleg a nagyobbaknál fordul elő – gondolhatják úgy is, hogy a szülők nem látják tisztán a helyzetet, nem tudnak reálisak lenni. Ez pedig a kommunikáció gátjává válhat szülő és gyermek között. A dicséret fokozhatja a testvérek közötti rivalizálást és versengést is. Amikor az egyik gyereket megdicsérik, a másikat pedig nem, az utóbbiban joggal keletkezhet harag, irigység, bosszúság a másik iránt. Amennyiben messzebbre tekintünk, a gyakran dicsért gyerek a későbbiekben „függővé” válhat a szüleitől, vagyis amikor már elvárnánk tőle, hogy önállóan cselekedjék, akkor sem lesz képes rá, mert mindig a szülői egyetértésre, jóváhagyásra várnak. (ervé, sz)