A tanító néni csak a látványos bántalmazást akadályozhatja meg

Az óvodás, de még inkább a kisiskolás évek elmaradhatatlan gondja, gyerekek és szülők számára egyaránt a csúfolódás és a kiközösítés. Bármennyire szeretnénk is, hogy a mi Bandikánkra vagy Julcsinkra mindenki csak mosolyogva, segítőkészen, a hibáival szemben megértően nézzen, sajnos ezt garantálni nem tudjuk. Már akkor is szerencsénk van, ha a legtöbb tanára kedves és jóindulatú, ha legalább a nevelői türelmesek és toleránsak azokkal a tulajdonságaival szemben, amiben egy kicsit eltér a többiektől. A kisgyerekek, az osztálytársak azonban maguktól ritkán ennyire jól neveltek és nemes lelkűek. Őket szüleiknek és tanáraiknak még sokáig irányítani kell, amíg megtanulják, hogy nem nevetünk hangosan, inkább felsegítjük, ha valaki a szemünk láttára orra esik, és nem kiabálunk a buszon, hogy „Nézd, anyu, ott van egy féllábú bácsi!”

A „nem vagyok a barátod” és az „aki mondja másra, az mondja magára” kezdetű összeszólalkozások a kisgyermekkor velejárói, egy bizonyos fokig talán még szükség is van rájuk. Az efféle apróbb szociális súrlódások ugyanis kellenek ahhoz, hogy a közösségen belül kialakulhasson az informális társas szerkezet, és a személyes barátságok. A „mi ilyenek vagyunk, ti olyanok”, a „ki tartozik a bandába, és ki nem” önmagában még nem negatív jelenség, feltéve persze, hogy egy közösségben mindenki megtalálhatja a helyét, mindenki talál magának barátot, egy kisebb csoportot, ahol szeretik.

A BAJ NEM OTT KEZDŐDIK,

ha valakit csak a tanárai kedvelnek, a többiek viszont tudomást sem vesznek róla, vagy ami még roszszabb, folyton vele foglalkoznak: csúfolják, cukkolják, és amikor végül sírva fakad, kinevetik. A szülő egyrészt felháborodik, másrészt a szíve szakad az otthon sérelmeit elzokogó gyerek miatt. Mégis tehetetlennek érzi magát: nem szólhat rá az osztálytársakra, hogy az ő csemetéjével is játsszanak, nem adhatja parancsba, hogy szeressék a gyerekét. A felnőttek csak nagyon korlátozottan tudnak beavatkozni a kicsik közötti csoportfolyamatokba, a tanító néni is csak a látványos bántalmazást vagy kiközösítést akadályozhatja meg, igazi megbecsülést és elfogadottságot nem szerezhet a gyereknek. Ezért mindenkinek magának kell megküzdenie. A szülői beavatkozással éppen ezért kellene csínján bánnunk, hiszen, ha egy gyereket a társai annyira ki tudnak borítani, hogy „anyucihoz szalad segítségért”, azzal továbbra is csak gyengeségéről és sebezhetőségéről ad tanúbizonyságot. Vannak azonban esetek, amikor erre mégis szükség lehet. Ha gyermekünk arról panaszkodik, vagy ami még rosszabb, nem is szól, de mi észrevesszük, hogy az iskolában fizikailag bántalmazzák, (valahogy mindig az ő fejére esik a labda, focizás közben őt szokták felrúgni, vagy nemes egyszerűséggel megütik, ha nem azt teszi, amit mások parancsolnak), akkor közbe kell avatkoznunk, a történteknek utána kell járnunk. Nem hagyhatjuk, hogy az erőszakkal és az igazságtalansággal szemben védtelenül maradjon. A gyereknek egy percig sem szabad azt hinnie, hogy amit meg lehet vele tenni, azt meg is érdemli. Ki kell derítenünk, hogy az iskola tud-e a problémáról, minek tulajdonítja azt, és tesz-e valamit a helyzet kezelése érdekében.

Ha azonban „csupán” undokoskodásról,

CUKKOLÁSRÓL VAN SZÓ,

szerencsésebb valamilyen módon a gyermeket ellenállóbbá tennünk, ahelyett, hogy fokozott védelmet kérnénk a számára. A defenzív megoldások általában csak rontanak a helyzeten. Hiába szedjük fel a kicsit iskola után, nehogy az utcán belékössenek, mert akkor majd az udvaron fogják kergetni. Hiába biztatjuk arra, hogy maradjon mindig a tanító néni közelében, akkor majd a mosdóba mennek utána kicsúfolni. Ugyanakkor a „Ne légy mulya, üss vissza fiam!” jellegű jó tanácsok sem igazán hasznosak. Nemcsak azért, mert az erőszak mindig újabb erőszakot szül, hanem azért sem, mert ha nem lenne gyengébb és félénkebb, akkor már nyilván régen viszszaütött volna. A probléma éppen az, hogy a többiek sikeresen hitetik el vele, hogy ő kevesebbet ér.

Mindenkinek vannak gyenge pontjai, az egyik gyerek szemüveges, a másik duci, a harmadik pedig iszonyú hamisan énekel. Mégis, van, akit érdemes csúfolni, hiszen kiborul tőle, és van, aki nem hagyja magát. Szülőként abban kell segítenünk, hogy gyermekünk tisztába jöhessen a hibáival, elfogadja azokat, és tanulja meg más erényekkel, más területen nyújtott jó teljesítménynyel ellensúlyozni őket.

A CSÚFOLÓDÁSSAL NEM ÉRDEMES TÖRŐDNI

A kicsiknek még sokáig kívülről kell mintát nyújtani ahhoz, hogyan nyugtassák és védjék meg magukat. Ha pl. gyermekünk elpanaszolja, hogy kinevették, bár együtt érzünk vele, ne vegyük át teljesen a haragját és a sértettségét. Többet segítünk, ha valami ilyesmit mondunk: „Hát ez tényleg undok dolog volt. Az ilyen buta csúfolódással nem is érdemes törődni.” Ha valamely nyilvánvaló tulajdonsága miatt cukkolják a kicsit, legjobb, ha mi is tudatosítjuk benne, hogy ez a jellemzője valóban létezik, de szerintünk ez nem ok arra, hogy kevesebbnek érezze magát. Pl. nyugodtan válaszolhatja azt, hogy „Igen, én tényleg rövidlátó vagyok.”, vagy azt, hogy „Tudom, hogy te magasabb vagy nálam, de engem ez nem zavar.” Ha még karakánabbak akarunk lenni, felehetünk valami ilyesmit is: „Én szeplős vagyok és hamisan énekelek, te viszont rosszindulatú és neveletlen vagy, mert másokat csúfolsz. Szerinted melyik nagyobb hiba?” Mivel a csúfolódó többnyire saját labilis énképét próbálja a másik lenézésével helyrebillenteni, ha nem talál minket elég gyengének, többnyire megszeppen és odébb áll. Az önbecsülés, saját magunk ismerete és szeretete a legjobb védőpajzs az agresszió ellen.

Vannak azonban gyerekek, akik valamiért nem képesek megvédeni magukat. Nemcsak egyszer-egyszer csúfolják ki őket, vagy fognak ki véletlenül egy ellenszenvesebb osztályt, hanem már óvódás koruktól fogva mindig ők azok, akik magányosak, sírósak, a többi gyerek közt boldogtalanok. Ha ilyen tartós beilleszkedési nehézségről van szó, annak mélyebb, esetleg régóta folyamatosan ható okai lehetnek, ezért érdemes pszichológustól segítséget kérnünk. (ú)