Zsolnáé a pénz, miénk a jövő?

Végleg eldőlt tehát, hogy az autógyárak országa leszünk. A politikusok széles jókedve nem teljesen érthető, hiszen az már az iparág felfutásának hajnalán, Henry Ford idején bebizonyosodott, hogy a futószalag mellé állított autógyári munkás még az esetleges különjuttatások hatására sem fogja szeretni munkáját. Ez persze jobb, mint az általános munkanélküliség és inkább kisautót gyártsanak Zsolna környékén, mint harckocsikat. Mindenesetre érdekes volt látni a nagy eufória másnapján beálló általános vakarózást, hogy vajon miből is teljesítjük a koreaiaknak tett rengeteg ígéretet. Az már nyilvánvaló, hogy ha tavaly a nagyszombati autógyár szívott el minden mozdítható költségvetési pénzt, akkor idén ez Zsolna lesz. Vagyis keresztet vethetünk a Pozsony–Dunaszerdahely tehermentesítő útra és sok minden másra, amivel kapcsolatban úgy gondoltuk, hogy azért tájainkra is jut valami. Még jó, hogy vannak olyan rugalmas tételek, mint a mezőgazdasági dotációk, amelyek elosztását szintén ezen a héten kezdte firtatni a sajtó. Igaz, abból is csak egy szűk rétegnek jut, de egy honi keblet ez is duzzaszthat. Egyébként a mostaniak az elődjeikhez képest legalább úgy osztják maguknak a javakat, hogy közben azért a rendszert is javítgatják, vagyis idővel a kisembernek is jobb lehet. Ez sem egy nagy boldogság, de többre úgysem számíthatunk.

A gazdaságban a Hyundai-sikert hamar elhomályosította a parlament kezdődő ülésszaka. Eleinte úgy tűnt, hogy a véglegesen egységbe forrt Mečiar-Fico-Šimko hármas most már valóban mosogatórongyként bánik a kormánykoalícióval, ennek jele volt, hogy a kormány – a reformok megkezdése óta először – villámgyorsan levette a napirendről a soron következő fontos törvényt. Az együttműködés demonstrációja a reformok atyjának, Ivan Miklošnak a kilövése lenne. Nem mintha Dzurindának nem járna már régen egy ekkora pofon, sőt Mikloš is megtapasztalhatná, hogy a fák nem nőnek az égig, a leváltása ebben a helyzetben mégis annyira rossz jelzés lenne, hogy még Ficónak és Mečiarnak sem igazán érdeke. A parlamenti ülésen azután kiderült, hogy az ellenzéki harmónia csak délibáb. Šimko mindjárt az elején nagyot csalódott, amikor nem szavazták meg az államigazgatási helyek politikai osztogatását megakadályozó – egyébként nagyon szimpatikus – javaslatát. A pofont a politikában is vissza szokás adni, ezt pedig csak úgy teheti meg, hogy nem támogatja Mikloš leváltását. Vagyis a kormánykoalíció ilyen megrázkódtatás nélkül húzza ki májusig, a csatlakozás után pedig mégiscsak más lesz a helyzet.

ĺgy azután Mikloš tovább vitatkozhat Ficóval, vajon mennyivel növekedtek a háztartások kiadásai a januári emelések után. Az ifjú titán kedvét egyáltalán nem vette el, hogy a visegrádi országok élelmiszerárainak összehasonlításánál az újságírók komoly turpisságokra derítettek fényt a részéről; most az említett kiadásokat számolgatja. Hiába, a politikai marketing kemény dolog, az esetleges csapások ellenére zokszó nélkül kell teljesíteni az előírt penzumot. Pedig Fico már kilépett a hőzöngő ellenzéki hálás szerepéből, amióta felsejlett, hogy a népszavazás akár eredményes is lehet, cselekedeteit és állításait már úgy kell figyelnünk, hogy vajon mit várhatunk ettől az embertől, ha egyszer hatalmat kap a kezébe.