Zöldet jelez-e a „Zöld sziget”?

Ennek oka, hogy október 19-én ĺrországban népszavazást tartanak a nizzai szerződés elfogadásáról. A referendum kimenetele pedig egyáltalán nem egyértelmű. Mint ismeretes, az október végi népszavazás már a második a sorban, hiszen az írek egyszer már elutasították a nizzai szerződést – ugyanilyen módon. Akkor egész Európa megdöbbent. Az elutasító eredmény meglepte az ír kormányt is, amely a népszavazás előtt nem sok energiát fektetett az információ- és meggyőző kampányba, hogy a lakosságnak elmagyarázza, mit is jelent valójában a szerződés hatályba lépése. A sokk hatásos volt, ezért jelenleg éppen ennek az ellenkezője zajlik: szinte mindenki – belföldről és külföldről egyaránt – arról próbálja meggyőzni az íreket, hogy menjenek el szavazni, és szavazzanak igennel (Szlovákiában valószínűleg nem kell sokat magyarázni azt a helyzetet, elég csak a választások előtti hónapokra gondolni). Egész Európa – EU-tagok és -tagjelöltek egyaránt – ĺrországra figyel, és feszülten várja, hogy dönt a sziget lakossága. Ha ugyanis az írek nemmel szavaznak, azaz elutasítják a nizzai szerződést, az nagyon komoly problémát jelent az Európai Unió jövőbeli fejlődése szempontjából. A szerződés életbelépése nélkül ugyanis egyelőre senki sem tudja, hogyan tovább – beleértve a bővítést is.

Ha megvizsgáljuk az összefüggéseket, első látásra szinte teljesen érthetetlennek tűnik, miért éppen az írek vonakodnak. Hiszen az ír területek a történelem során mindig is Európa-orientáltak voltak (a kereszténység és az „európai” kultúra már az 5. században kezdett terjedni a szigeten), és országuk számára az európai integrációba való bekapcsolódás pedig szinte hihetetlen mértékű előnyökkel járt. Az uniós források (a belépést követő húsz év alatt az ország nagyjából 28 milliárd dollárnyi összeget kapott különféle alapokból) rendkívül hatékony felhasználásával mérsékelték az ország gazdasági elmaradottságát, gyors fejlődésnek indult az infrastruktúra. ĺrország gazdasági fejlődése messze meghaladta az európai átlagot, a növekedési ütemet csak a kelet-ázsiai „kistigrisekhez” lehet hasonlítani (évi 7-8 százalék). ĺrország egy főre eső nemzeti terméke 1973-ban mindössze 58 százaléka volt az európai szervezet átlagának, ez a mutató napjainkra körülbelül eléri az Európai Unió átlagát. Elmondható, hogy elsősorban az európai integrációban való részvételnek, de természetesen a nagyon hatékony ír lépéseknek is, amelyekkel felhasználták a lehetőségeket (ez azért fontos, mert azért akad „elrettentő” példa is, például Görögország), ĺrország mára viszonylag modern országgá vált, amelynek gazdasága a legkorszerűbb ágazatokra összpontosít (informatika, gyógyszeripar), és minden jel szerint a jövőben is versenyképes lesz. A gazdasági előnyökön kívül az európai integrációból adódó pozitív következmények közé kell számítani az írek nemzeti identitásának megerősödését s a Nagy-Britanniától való egyoldalú gazdasági és politikai függőség radikális mérséklését (1973-ban az ír export 66 százaléka irányult Nagy-Britanniába, mára ez az arány 24 százalékra csökkent). Mindezek ellenére mégis miért jelent ekkora problémát az Európai Unió jövőjét szabályozó szerződés írországi elfogadása? Először is feltétlenül meg kell említeni, hogy az első, sikertelen népszavazáson elsősorban abból a csoportból vettek részt nagyobb arányban, amely elutasítja a szerződést. A lakosságnak az a része, amely egyetértett volna, nagyobb arányban maradt távol a szavazástól. Ezzel összefüggésben „ludas” a dublini (az ír főváros neve írül Baile Átha Cliath) kormány is, hiszen nem folytatott igazán hatékony mobilizáló kampányt a szavazási kedv növelésére – mondhatni alábecsülte a kockázatokat. Persze ez még nem magyarázza meg, miért olyan népes az elutasítók tábora. Ennek természetesen több oka van. Az egyik az írek egy nagy részének félelme, hogy az európai integrációban elveszthetik nemzeti sajátosságaikat (az ír lakosság hagyományosan nagyon konzervatív, lásd például az abortusz kérdését), és olyan lépéseket kell tenniük, amelyek ellentétesek tradícióikkal és amelyek fokozatosan az ír identitás újbóli meggyengüléséhez vezetnek. Ezen a ponton nem szabad elfelejteni az ír sziget feletti sok évszázados angol uralmat, amely csaknem az írek teljes asszimilációjához vezetett (az ír-gael nyelvet jelenleg is mindössze csak a lakosság negyede beszéli-érti). Feltétlenül szólni kell még egy nagyon fontos tényezőről, az ír semlegességről. ĺrország függetlenségének elnyerése óta, tehát 1922-től semleges, nem vett részt a második világháborúban, de semmilyen más katonai konfliktusban sem. Az európai integráció fejlődési iránya viszont az elmúlt évtizedben egyre inkább egy – az eddigi gazdasági és részben politikai „Európát” kiegészítő – szorosabb biztonságpolitikai együttműködés felé mutat. Igaz, ez az együttműködés egyelőre sokkal inkább papíron és szándéknyilatkozatokban létezik, mint reálisan, azonban a tendencia nem tagadható le: az Európai Unió a jövőben egyértelműen a közös európai biztonságpolitikai és védelmi együttműködés felé fog fejlődni. Márpedig az írek, hangsúlyozva saját hagyományos semlegességüket, ebben a folyamatban nem kívánnak részt venni. Ezt az álláspontot az EU-tagállamok tudomásul vették és elfogadták, sőt egy, Dublin különutas politikájáról szóló utalás belekerült az EU spanyol elnökségét (2002 első fele) lezáró sevillai csúcstalálkozó záródokumentumába is. Persze ezt a dokumentumot az egyszerű ír választópolgár általában nem olvassa, ezért annak ellenére, hogy a dublini kormány nem győzi hangsúlyozni az ír különállást elismerő álláspontot, az írek jelentős része mégis úgy érzi, az EU ez irányú fejlődése ellentétes ĺrország semlegességével és érdekeivel. Az ír vezetésre tehát még igen komoly feladat hárul: meg kell győznie a kétkedők legalább egy részét, hogy az európai integráció sokkal több pozitívummal jár ĺrország számára, mint negatívummal, s nem fenyeget az a veszély, hogy a kis sziget érdekei elvesznek a nagy „európai tengerben”. Paradox módon mindez egy olyan országban történik, amely jólétét és prosperitását az európai integrációban való részvételének köszönheti, azonban figyelmeztet arra a problémára is, hogy „valamit tenni kell”, hogy a jövőben az európai emberek sokkal inkább sajátjuknak érezzék az Európai Uniót, mint napjainkban.