Van egy ördögi tervem!

Pártja nyolcadik születésnapján a népszerűségtől és a sikertől megmámorosodva Robert Fico miniszterelnök a Smer jövő évi négy prioritását (az energia- és élelmiszerárak emelkedésének megakadályozása, autópályák építése, felkészülés az euró bevezetésére, az Európai Unió alapjaiból érkező pénzek hatékony felhasználása) elemezve úgy fogalmazott, hogy „ez egy ördögi terv, de ha csak ennyit hagyunk az utókorra, már felemelt fejjel járhatunk”. Nos, valami nem stimmel, nincs ebben semmi ördögi. Azt hiszem, összekeveredhettek a papírok, az ördögi az egy másik terv lehetett, amelyről azonban a nagy nyilvánosság előtt nem kifizetődő beszélni.

Ez az igazán ördögi stratégia nagyjából így vázolható fel: fiatal politikusként nem vállalok semmilyen felelősséget. Amikor a pártom belép az első Dzurinda-kormányba, akkor én megérzem, hogy a Mečiar-korszak nyolc éve után hátrahagyott csődtömeg helyrehozatala felőrölheti a pártot. Ezért gyorsan lelépek a süllyedő hajóról, alapítok egy új pártot (Smer) és kívülről bírálom a kormányt. Ez sokkal kényelmesebb pozíció és hosszabb távon jókora népszerűséget hoz. Mikor a keserves átalakulási folyamat felemészti az engem korábban a parlamentbe juttató szalonszocialistákat, akkor én a pártommal kitöltöm a baloldalon keletkezett űrt. Gondosan ügyelek arra, hogy az egyszerű emberek szemében én legyek a megváltó, aki nem sározta be magát a hatalomgyakorlással, aki más, mint a többi tolvajnak tartott politikus, aki egy a népből. Közben folyamatosan és rendszeresen kritizálom a második Dzurinda-kabinetet, miközben az bejuttatja az országot a NATO-ba és az Európai Unióba, és a térség legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő gazdaságává teszi az országot. Engem ez egyáltalán nem hat meg, sőt mantraként ismételem, hogy a kisemberek helyzete semmit sem javult, hogy Dzurindáék éppen úgy lopnak, mint Mečiarék annak idején, és hogy az egyetlen megoldás minden problémára én vagyok. A választók többségének azt mondom, amit hallani akarnak. Közben nem vetem meg azt sem, hogy az emberek legalantasabb ellenséges érzelmeit kihasználva meglovagoljam zsigeri utálatukat a magyarok, a romák, a külföldiek, a nagyvállalatok, a politikai elit vagy bárki ellen, akinek az ostorozása szavazatot hozhat. Ez a stratégia a 2006-os választásokon a legtöbb szavazatot hozza.

Én alakítok kormányt. Méghozzá szociáldemokrata létemre egy szélsőjobboldali párttal, amiért átmenetileg kiebrudalnak az európai szocialistáktól, valamint Mečiar mozgalmával, akit azelőtt tolvajnak neveztem. Mindegy, a cél (pénz és a hatalom) szentesíti az eszközt (SNS, HZDS). A szocialista elvtársaim úgyis előbb-utóbb visszavesznek a számomra egyébként is jelentéktelen szervezetbe, Mečiar pártját meg fokozatosan felőrlöm, ha kell, szétverem és ellopom a képviselőit. Közben arcátlanul kihasználom az előző kormány reformjainak köszönhető gazdasági növekedést, learatom munkájuk minden gyümölcsét, s úgy adom el a dolgot, hogy a növekvő jólét az én érdemem. Közben persze szorgosan élesztgetem az ellenségképek tüzét, hogy fenntartsam választóim éberségét. Hordószónoki frázisokat pufogtatva övön aluli ütéseket és minden valóságtartalmat nélkülöző rágalmakat zúdítok az egészség- és nyugdíjbiztosítókra, a jegybank elnökére, a magyar köztársasági elnökre, egy szerencsétlen megvert diáklányra, az Európai Bizottság elnökére, az üzletláncokra, a külföldi beruházókra, mindenkire, akinek a megtámadása növelheti a népszerűségemet. Közben a legkevésbé sem érdekel, hogy országom ennek kárát láthatja. A cél nem Szlovákia jobbá tétele, hanem a következő választás megnyerése. Úgy, hogy akkor már egy koalíciós párt is elég legyen mellém, és a pártok sorban állva és térdre rogyva könyörögjenek, vegyem be őket a kormányba. Hát igen, a hiúság és a hatalomvágy sok minden ördögit kihoz az emberből. Bevallom, nekem is van egy sokkal kisebb ördögi tervem. Én is vennék egy nyolcáras pozsonyi telket 37 ezer koronáért. Az én szomszéd asszonyom miért nem árul ilyet?