Unalom és bizalom

Mivel a térséget illetően Chrudinák Alajos riportjain nevelkedtem, meglepett, hogy a vendégfogadó szobák vitrinjeiben nem Arafat berámázott fényképe van, hanem poharak, csészék és csecsebecsék, s a falakon nem palesztin zászló lengedez, hanem házi készítésű szőnyegek lógnak, hasonlók a hetvenes években nálunk oly divatos Chemlon-szőnyegekhez. Különben Arafat nevét mindenki ismerte, még az írástudatlan beduin is, aki az első felesége mellé épp akkor készült elvenni a másodikat, amiért a palesztinok primitívnek tartották. Gyakran emlegették Arafatot, de nem is annyira politikai vonatkozásban, mint inkább állítólagos hímteljesítményei miatt, amiből arra következtettem, hogy tisztelik, mert úgy tűnt, az ottani férfiak szemében ez nagyon számít. Persze azért politizálgattak is, de a hangzavart – mert nagy volt a család, és sok volt a vendég, akik egyébként is jártak, de akkor speciálisan azt jöttek el megnézni, hogy én milyen fehér vagyok – mindig azzal zárta le valaki, hogy unja már a politikát, elég a háborúzásból. Békében akarunk élni és dolgozni, látni a gyerekeink gyarapodását és boldogulását. Bár ezektől az óhajoktól három évtized és több ezer kilométer választ el bennünket, ugyanezek a gondolatok köszönnek vissza (nemcsak) a szlovákiai magyarok körében készült közvélemény-kutatásokból és egyéb felmérésekből. A többség unja a politikát, nem hisz a politikusoknak, úgy gondolja, hogy az egész csak az emberek butítását szolgáló színház, miközben a lényeges dolgok, amelyek mind a pénz körül forognak, a háttérben, titokban zajlanak. Az emberek fütyülnek rá, hogy egy adott időben mekkora a pártok preferenciája, nem érdekli őket, ki miért megy el és ki jön a helyébe, hogy a politikai szereplők miket üzengetnek egymásnak a média segítségével. Nem is értik, miért kellene, hogy mindez érdekelje őket, amikor nekik elsősorban a saját életüket kell megoldaniuk, s azt tapasztalták, hogy e téren a politikusok általában inkább nehezítik, mint könnyítik a dolgukat. S mivel a saját életüket kell sínen tudni, elsősorban az érdekli őket, hogy legyen munkájuk, pénzük, ennivalójuk, vagyis anyagi és szociális biztonságuk, most és amíg élnek. Hagyják őket békén, legyen nyugalmuk, nekik is, az utódaiknak is. Most és amíg vannak. S nem értik, miért nehéz mindezt megérteni. De az is tény, hogy mindemellett sokan még mindig bíznak benne – hiszen elmennek szavazni –, hogy ha egy mostani vagy leendő politikus mindezt megérti, akkor jóra fordulnak a dolgok. Úgy tűnik, valakik nagy szerencséjére sokan javíthatatlanul bizakodók vagyunk. Vagy inkább naivak(?)