Újkori rabszolgaság?

Az utóbbi években megtanultunk egy új fogalmat, a „VPP”-t, vagyis a közhasznú munkák hivatalos elnevezését. Talán kevesen tudják, hogy ez a bajbajutottakon segítő intézmény nem is annyira humánus, mint amilyennek látszhat azok számára, akik még nem kóstolták meg a VPP kesernyés ízű kenyerét. A kenyérkeresés fogalma, mint tudvalévő, már régebbi keletű. Először talán a Biblián keresztül ismerkedtünk meg vele. Azon keresztül tanították velünk, hogy a kenyérért dolgozni kell és azt, hogy ez a szorgalom jelképe is. A politikai fordulat előtt is ismeretes volt a dolgozók jelszava, a „Munkát, kenyeret!”. Akkor ezt nem is vettük túl komolyan, hiszen mindenkinek volt lehetősége munkát vállalni. Mikor végre megtörtént a szinte mindenki által várt fordulat, azt reméltük, eljött a paradicsomi időszak mindenki számára. Aki nem rest és dolgozni, vagy vállalkozni akar, egyszer, nem túl sokára, majd jómódú lesz. Sajnos, egyik álomból a másik után ábrándultunk ki. Rádöbbentünk, hogy a jelen rendszer sem mondható ideálisnak, inkább csak a régi vicc szerint „klasszikusnak”. Ez alatt régen is azt értettük, hogy egyeseknek a rendszer „klassz”, másiknak pedig „kuss”. Sajnos, jelenleg sem csupán a kezdeti gazdasági nehézségek hátrányait kell elviselnünk. Bírnunk kell azt is, hogy szinte emberi méltóságunkat semmibe véve, sok esetben még a segítség is büntetéssé válik. Mi, akik igazán dolgozni szeretnénk, és hisszük, hogy sok mindent képesek lennénk elvégezni, helytállni, a munkahelyeken többnyire csupán eszközként, ha úgy tetszik, haszonélőlényként vagyunk kezelve. Valószínűleg sokan nem ismerik ezt az érzést, hiszen nem voltak munkanélküliek, vagy ha igen, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy munkalehetőséghez jussanak. Sajnos sokan vagyunk, akik maradian gondolkozunk, mert azt hisszük, hogy az embert a munkáján keresztül is lehet becsülni. Ezt az önbizalmat már akkor megnyirbálták nálunk, amikor először vesztettük el állásunkat. Furcsa otthon lenni, mikor nem vagyunk betegek. Szörnyű érzés naponta kikísérni családtagjainkat az iskolákba, vagy a munkába úgy, hogy mi maradunk. Szorongás fog el akkor is, ha újra ugyanott fogadjuk őket, mintha mi már közben hazajöttünk volna, a saját napi munkánk elvégzése után. Közben többnyire el sem mozdulunk otthonról, mert mintha készakarva, mindenki azt kérdezni tőlünk „Már találtál munkát?”. Ilyen szörnyű lelkiállapot után szinte mentőövnek számít, ha a munkahivatal értesít bennünket, hogy valamirevaló munkát ugyan nem talált számunkra, habár elvégeztünk mindenféle tanfolyamot, továbbképzést, de el tudnak helyezni bennünket közhasznú munkára. Valaki ilyenkor a boldogságtól annyira megrészegül, hogy nem is tudatosítja a felajánlott lehetőség szörnyű csapdáját. Mi is az, ami ezt a nemes gesztust végül elkeseredéssé változtatja? Az talán nem is fontos számunkra, munkanélkülieknek, hogy a felajánlott munkáért csupán szimbolikus összeget kapunk, amelyből bizony nálunk, Európa közepén nem lehet megélni. A „22-es csapdájának” szörnyűsége abban rejlik, hogy az ember érző lény és sajnos nem lehet csupán leltári eszközként kezelni. A munkahivatalok a szerződéseket legfeljebb fél évre kötik. Ez alatt valaki megismerkedik a munkatársaival, a többnyire számára addig vadidegen helyen, hiszen sosem tudhatja, hogy az illető járás melyik területére helyezik. Mikor közeledik a szerződésben meghatározott ideiglenes munkaviszony vége, az ember már számlálja a napjait, és a múló napokkal arányosan növekszik újra elkeseredése. Most már nem csupán azt látja, hogy újra visszazuhan a munkanélküliek reménytelen társaságába. Bármennyire is jól végezte munkáját, elérkezik a pillanat, amikor el kell válnia új ismerőseitől, és újra át kell élnie a felmondás tortúráit. A munkahivatalok, a munkáltatók, a politikusok tényleg ezt akarják? Tud valaki megnyugtató választ adni a naponta feltett kérdéseinkre? Esetleg tényleg ennyire hanyatlásnak indult a társadalmunk, hogy szüksége lett egy alacsonyabb rendű, rabszolgasorsú emberre? Átéljük azt, amit régen, a Római Birodalomban, amikor a szolga arra is szolgált, hogy a tulajdonosa akár rajta vezesse le dühét, és ha megunja, akkor tovább is adhatja szolgáját, aki nem is lehet ember? Ha így van, akkor miért hívják országunkat demokratikusnak, és miért nem használjuk az eddig bevált megnevezéseket, amelyek sokkal kifejezőbbek! Lehet, arról lesz híres országunk, hogy megírhatjuk az itt történt események alapján a „Tamás bátya kunyhója” folytatását? Ki olyan bátor, aki – ha nem is segít – legalább reményt ad a kiútra ebből a válságból? Ki lesz az, aki az emberek érdekeiért síkraszáll? Mi az ilyen képviselő mögé szívesen és meggyő-ződéssel állunk. Létezik nálunk még ilyen személy?

Egy a sok közül, aki megjárta a munkanélküliség és a VPP kálváriáit

(Név és cím a szerkesztő-

ségben)