Ügynök itt, ügynök ott

Sokan sokféle módon, akár itt, az Új Szó hasábjain is kritizálták már a csehszlovák kommunista titkosrendőrség ügynökei névsorának olyan formájú nyilvánosságra hozatalát, ahogy ezt a Nemzeti Emlékezet Hivatala teszi.

Gyakran felmerülő vád, hogy a lista pontatlan vagy hamis adatokat is tartalmaz, több olyan személy is besúgóként van feltüntetve, aki soha nem dolgozott együtt az előző rezsimmel. Bár nálunk – mint arról a héten már ezen az oldalon írtunk – bíróság még a hamis bejegyzések alapján sem töröl senkit az ügynökök listájáról, mégis az igazság kiderítéséhez nem kell komoly fáradság. Ha az illető neve szerepel valamilyen formában a listán, kikéri a saját aktáját, s ezzel tisztázhatja magát.

Mondhatni, egyszerű a helyzet. Mivel a rendszerváltás óta már tizenöt év telt el, nem túl célravezető törvénnyel szabályozni a volt ügynökök, besúgók szerepvállalását a közéletben. A szükséges helyeken megteszi ezt a nyilvánosság, a környezet nyomása, esetleg az illető. ĺgy akár pontot is tehetünk az egész ügy végére.

A szlovák helyzettel érdekes összehasonlítani a magyarországit, ahol sokkal komolyabbnak tűnik a probléma, hiszen az elmúlt 15 évben egy helyben topogás volt. Az egész még 1990-ben kezdődött, amikor a leköszönő kommunista miniszterelnök, Németh Miklós átadott egy listát utódjának, Antall Józsefnek, s ezen a listán elvileg ott szerepeltek a magyar III/III-as belügyi osztály besúgói. A néhai kormányfő egyes anekdoták szerint ezt a helyzetét, ha nem is gyakran, de kihasználta.

Azóta a négy magyar parlament egyike sem volt képes használható törvényt hozni, s ciklusonként változik, melyik párt rukkol éppen elő a legradikálisabb javaslattal. Mára a helyzet ott tart, hogy a radikális, teljes névsorok és adatok nyilvánosságra hozatalát már előre alkotmányellenesnek ítéli az adatvédelmi biztos, s újra nagyon nagy az esélye annak, hogy a magyar kormány- és ellenzéki pártok nem képesek megegyezni a törvény elfogadásában, mely alkotmányos többséget kíván. ĺgy válik lassan az egész kínossá, amikor különböző, szakmai vagy magukat annak tartó csoportok, esetleg történészek nevetséges, 10-20 fős listákkal állnak elő, s havonta „lepleződik” le egy-két volt ügynök a politikai, kulturális vagy bármilyen más szférából.

Az itteni helyzettel összehasonlítva az is komikus, hogy a politikai tévéműsorokban hetente lehet fő téma az, hogy az aktuálisan leleplezett volt ügynök hogy is élte meg az egész történetet. Talán Magyarországon is jól jött volna a ’90-es évek elején egy nem hivatalos „Cibulka-féle” lista.