Uganda szintjére „emelkedhet”

Persona non grata WashingtonbanReuters-fotóA második világháborút követően az Egyesült Államok volt a legnagyobb támogatója Németország gazdasági újjáépítésének – lásd a Marshall-tervet –, továbbá politikai és katonai integrálásának a nyugati világba. A hidegháború alatt Washington nagy jelentőséget tulajdonított a németekkel meglevő kapcsolatának (lásd például Kennedy elnök beszédét: „Ich bin ein Berliner...”), hiszen Nyugat-Németország volt a legfontosabb frontállama a Szovjetunióval folytatott globális küzdelemnek. A nyugati német állam számára pedig egyszerűen létfontosságúak voltak az USA-val fennálló kapcsolatok (a németek két legfontosabb szövetségese a második világháború után minden tekintetben az Egyesült Államok és Franciaország volt), mert a német földön állomásozó amerikai hadsereg volt a legfőbb garantálója az NSZK védelmének. A hidegháború lezárultával és Németország újraegyesítésével az egyesült Németország súlya Európában tovább nőtt. Bár már a 90-es évek legelején érezhető volt némi hangsúlyeltolódás az amerikai diplomáciában és stratégiai tervezésben Európa felől a csendes-óceáni térség javára, ezért Európa szerepének csökkenésével párhuzamosan Németország szerepe is apadni kezdett, ezt a jelenséget néhány évig még eltakarta a német egyesítést követő eufória. Ennek megfelelően az amerikai diplomácia nem volt híján optimizmusnak a Németországgal fennálló kapcsolatokban. Bush elnök (a jelenlegi elnök apja) még a kilencvenes évek legelején arról beszélt, hogy Washington azt szeretné, ha Németország az Egyesült Államok „partnere lenne a vezetésben”. Az amerikai koncepció alapja az volt, hogy az egyesült Németország képes és hajlandó lesz arra, hogy bizonyos terheket levegyen az USA válláról. Ennek alapján az USA mint az egyetlen globális hatalom megosztotta volna a felelősség (és természetesen a befolyás) egy részét Németországgal, amelynek az európai „ügyek” és problémák megoldásában kellett volna vezető szerepet játszani. Az amerikaiak terve azonban nem valósult meg, aminek több oka is volt. Az egyesítést követő néhány évben a németek energiái szinte teljesen le voltak kötve a keleti országrész „megemésztésével”. Ezenkívül szinte rögtön az egyesítés után megkezdődtek a tárgyalások a maastrichti szerződés előkészítéséről, amely nagymértékben változtatta meg az európai integráció menetét, ezért sokkal inkább Európa felé terelte a németek figyelmét az USA-val fennálló kapcsolatoktól. A harmadik és legfontosabb ok pedig, hogy a németek maguk sem akarták, hogy betöltsék az amerikaiak által felajánlott szerepet, és nem is lettek volna képesek erre. Ahhoz ugyanis, hogy képesek legyenek az európai problémák, konfliktusok legalább részleges megoldására – ilyen lett volna az elmúlt évtizedben Bosznia-Hercegovina vagy Koszovó –, szükség lenne valamilyen átfogó koncepcióra és eszközökre, amelyekkel azt a gyakorlatban is érvényesíteni lehet, a diplomáciai közbelépéstől egészen a széles körű katonai akcióig. Erre azonban Németország az elmúlt évtizedben képtelen volt és jelenleg is az (feltétlenül meg kell jegyezni azt is, hogy Nagy-Britannia és Franciaország sem nézte volna jó szemmel, ha Németország ilyen megkülönböztetett pozícióra tesz szert a washingtoni diplomáciában: a britek a „különleges kapcsolataikat” féltették Washingtonnal, a franciák európai befolyásukat). Emiatt természetesen Washingtonban is gyorsan „ejtették” id. Bush koncepcióját.

Valószínű, hogy a szociáldemokrata győzelem után ez a helyzet illetve állapot nem fog lényegesen megváltozni. Ezzel kapcsolatban rendkívül találó volt a The Times megjegyzése Schröder győzelme után, hogy bár Németországot jelenleg gyakran emlegetik úgy, mint gazdasági óriást, de katonai törpét, ha az új kormány folytatja eddigi külpolitikai és biztonságpolitikai irányvonalát, a jövőben Németország nemzetközi helyzetének, és befolyásának meghatározására még a „törpe” szó is rendkívül túlértékeltnek fog tűnni (gazdasági ereje pedig hamarosan kifullad). Schröder kancellár gyakorlatilag feláldozta az amerikai–német kapcsolatokat annak érdekében, hogy megnyerje a választásokat. Természetesen nem az a probléma, hogy eltérő véleményen volt, mint Washington. Az azonban már elvárható lett volna egy olyan országtól, amely az Egyesült Államokat tartja legfőbb biztonságpolitikai szövetségesének, hogy legalább minimális szolidaritást vállaljon az USA-val és az ország vezetőjétől, hogy választási kampányát ne az antiamerikanizmusra építse. Itt elsősorban az Amerika-ellenes retorika módosításáról, illetve ha az ENSZ hozzájárul (bár sok amerikai szövetségesnek ez sem szükséges), legalább légtérhasználatról és a német földön levő amerikai katonai támaszpontok használatáról lenne szó (enyhe iróniával azt is lehetne mondani, hogy Németország sokkal többre úgy sem képes). A Németországtól elvárható lépések sorában pedig már megemlíteni is fölösleges, hogy azért nem helyénvaló Adolf Hitlert és az amerikai elnököt egy szinten emlegetni (mint azt a német igazságügy-miniszter tette), attól függetlenül, hogy ki ül az elnöki székben és egyetértenek-e a külpolitikájával. Az amerikai külpolitika széles körű német kritizálása azért sem a legtaktikusabb lépés, mert szeptember 11-e óta az amerikaiak minden szövetségesüket, baráti vagy ellenséges országot aszerint ítélnek meg, hogyan viszonyulnak az új globális amerikai külpolitikai irányvonalhoz, a terroristaellenes lépésekhez. Ezenkívül természetes, hogy az exponáltabb régiókban fekvő országoknak mindig megnő a súlyuk, Európa pedig nem tartozik ezek közé a régiók közé (ami kétségkívül óriási szerencse). Ezért az öreg kontinens szerepe jelenleg az amerikai külpolitikában amúgy is drámaian csökken, így az lenne a legcélszerűbb, ha az európai hatalmak saját képességeik és lehetőségeik növelésével igyekeznének ellensúlyozni ezt a folyamatot és így megakadályozni a még nagyobb arányú súly- és befolyásvesztést. Jelenleg így jár el főleg Nagy-Britannia, de Franciaország is, igaz, mindketten a saját elképzeléseik alapján, más-más módszerekkel. Németország esetében viszont semmi nyoma nincs annak, hogy szeretnék megállítani az ország befolyásának és szerepének gyors csökkenését. Ezenkívül azzal, hogy ennyire eltérő álláspontot foglaltak el nemcsak az Egyesült Államoktól, hanem a többi európai tagországtól is, lerombolták még azt a kevés eredményt is, amelyet az európaiak eddig elértek a közös európai kül- és biztonságpolitika felépítésében, s nagyon világosan rámutattak annak drámai hiányosságaira (vagyis hogy de facto nem létezik). Ennek következtében pedig Németország nemcsak az Egyesült Államoktól szigetelődik el, hanem legfőbb európai szövetségeseitől is. Nyilvánvaló, hogy egy gazdaságilag ennyire nyitott, Európa közepében fekvő, demográfiailag és gazdaságilag erős ország legalapvetőbb nemzeti érdekeivel ellentétes lenne, ha a jelenlegi külpolitikai irányvonal folytatódna, mert ez az út a teljes elszigetelődéshez és a befolyás radikális elvesztéséhez vezet. Ez pedig egész Európa számára rossz hír lenne. A terrorizmus elleni harc földrajzi realitásainak és Németország szerény képességeinek „köszönhetően” Berlin már most is kevésbé fontos az Egyesült Államoknak, mint például Pakisztán. Ha Berlin nem módosít radikálisan álláspontján, hamarosan megcélozhatja – természetesen túlzással élve – Uganda befolyását a washingtoni külpolitikára.