Történelmi grimasz

Tíz éve nem volt olyan súlyos az izraeli–palesztin konfliktus, mint most. Vagyis az oslói béke-megállapodás aláírása – 1993. szeptember 13. – óta. Nem volt lap, amely ne közölte volna többször is a Jicchak Rabin és Jasszer Arafat emlékezetes kézfogásáról a Fehér Ház rózsakertjében készült felvételeket. Oslóért 1994-ben mindketten Nobel-békedíjat kaptak. Oslóért 1995-ben Rabint egy zsidó szélsőséges megölte. Oslóról mindenki szuperlatívuszokban beszélt: feledhetetlen történelmi pillanat volt; megtörtént a lehetetlen; beköszöntött a közel-keleti béke időszaka és így tovább. Most, hogy a megállapodás-párti Mahmud Abbászt kigolyózta a játékból és a palesztin politika szálait ismét Arafat tartja szilárdan a kezében, egy dolog majdnem biztosnak tűnik: a nemzetközi útiterv célkitűzései illuzórikussá váltak, s ha a hivatalos nyilatkozatok kötelező optimizmusától eltekintünk, az érintettek közül valójában senki sem hiszi, hogy 2005-ben lesz palesztin állam. Az öngyilkos palesztin terroristák felrobbantották a (palesztin) reményt. Ez a mondat jól hangzik, csak félrevezető, mert nem utal azokra, akik a merénylőket mozgatják. Bár lehet, hogy az útiterv is csak félig halott. Azok, akik teljesen annak tekintik, azt mondják, Oslót is el kell temetni, hiszen az útitervbe az oslói alapelveket építették be. Bár sok minden szól mellette, ez az elmélet is egyoldalúnak látszik. Ha a napi történések kiváltotta emóciókat félretesszük, a közel-keleti politika alapvető dilemmájaként merül fel a kérdés: hibásak voltak-e az alapelvek is, vagy csak a végrehajtásban történtek katasztrofális hibák? A válasz valószínűleg „középutas” lehet: olcsó hasonlattal élve Oslo olyan, mint a demokrácia, nem tökéletes, de jobbat még nem találtak ki. Oslo alapelve ugyanis az volt, hogy a palesztinok lemondanak Izrael állam megsemmisítéséről, „tengerbe szorításáról”, cserébe önálló államot kapnak, s élhetnek egymás mellett békében. Ezért ebben az egy dologban tévednek a konzervatív szlovák elemzők, bár a részletkérdésekben lehet igazuk. Mert ha ez az alapelv nem érvényes, akkor a megoldás – vulgárisan fogalmazva – végső soron csak az egyik fél kiirtása árán lenne elérhető.

Oslo eredményeként jött létre fokozatosan a mostani palesztin autonómia, alakultak meg a palesztin önigazgatási szervek. Oslo nagy hibája, hogy nem tudta rendezni Jeruzsálem kérdését. De nem Oslo hibája, hogy a béke és biztonság helyett tíz év után nem két szomszédállam kapcsolatait építik, hanem a kerítést, mert már minimális biztonság sincs. Ez mindannak a következménye, ami a második palesztin intifáda gyűjtőfogalom keretében történt. Az intifádát Oslo ellenében robbantották ki. Ma már senki sem hiszi, hogy azt Saron emlékezetes Templom hegyi látogatása provokálta ki, ez túl primitív ok lenne. A második intifáda nem sokkal azután következett, hogy Arafat, súlyos történelmi hibát vétve, 2000-ben Camp Davidben nem volt hajlandó megállapodni Ehud Barakkal, a meggyilkolt Jicchak Rabin művének folytatójával. Barak kompromisszumkészségét a zsidó állam gyengeségének tulajdonítva inkább a harc, az intifáda mellett döntött, ettől remélve a palesztin álmok megvalósulását. A kődobálásos intifáda pedig 2001. szeptember 11. hatására is „magasabb minőségbe” csapott át, „al-Kaidásodott”: hihetetlenül embertelen lett. Ha Oslo és most az útiterv kudarcáról beszélünk, akkor az ok egyértelműen nevesíthető – anélkül, hogy az alapelveket feladnánk.

És ezzel eljutottunk a pillanatnyi helyzet legnagyobb dilemmájához, ahhoz, hogy mi legyen Arafattal. Csak két megoldás van, az egyik rossz, a másik rosszabb. Ezért is nevezhető a legújabb kori közel-keleti történelem második fura fintorának, hogy pont Arafat védelmében tartott rendkívüli ülést a világszervezet. Az első fintor a Nobel-díja volt. Nehogy a kis fintorok szörnyű grimasszá merevedjenek.