Történelem, politikai felelősség és büntetőjog – hol a határ?

Nyilvánvaló, hogy mindez régi s közismert igazság, amelyről az illetékesek azonban sajnos újra és újra megfeledkeznek, s ráadásul aztán még csodálkoznak is, ha a dolgok másképpen sülnek el, mint ahogy azt ők elképzelték.

Legújabb példája ennek – tehát a történelem, a politika, a törvénysértés és a büntetőjog összekeverésének – az egykori csehszlovák szocialista rendszer két volt magas rangú képviselője, Miloš Jakeš és Jozef Lenárt elleni per, akiket a Varsói Szerződés hadseregeinek 1968. augusztusi bevonulása kapcsán hazaárulással vádoltak meg. Még a per folyamán az államügyész kissé visszakozott, s a vádat a hazaárulásban való segédkezésre módosította. Mindkét politikus a vád szerint 1968. augusztus 22-én Prágában a szovjet nagykövetségen részt vett egy tanácskozáson, amelyen szovjet javaslatra szó volt egy munkás-paraszt kormány felállításáról, amely legalizálta volna a megszállást. Tekintettel arra, hogy az adott pillanatban Csehszlovákiának törvényes kormánya volt, a vád szerint a próbálkozás kimerítette a hazaárulás fogalmát.

Történelmi és politikai szempontból szemlélve az eseményeket ez az értékelés számomra kétségtelenül elfogadható és helytálló, büntetőjogi szempontból azonban nem. Egyrészt már csak azért sem, mert mint tudjuk, semmiféle munkás-paraszt kormány megalakulására valójában nem került sor. Arra vannak ugyan bizonyítékok, hogy az elképzelést megvitatták, de megvalósítására nem került sor, s maga Ludvík Svoboda akkori köztársasági elnök is lesöpörte az asztalról, amikor a dolgot neki előadták. Egyértelmű és nyilvánvaló, hogy elsősorban hatalmi harcról, politikáról volt szó, amelynek értékelése szintén a politika, s nem a büntetőjog körébe tartozik. Nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy akkoriban egy szocialista alkotmány volt érvényben, amely egyebek között a kommunista párt vezető szerepét és a Szovjetunióhoz fűződő viszony védelmének kötelességét is rögzítette. Ezért nehéz elképzelni, hogy amikor alkotmányosan a Szovjetunió volt a példakép, a korabeli büntetőjog tartalmazhat valamiféle olyan szabályt, amely büntethetne valakit, vagy olyasvalamit, ami látszólagosan éppen a csehszlovák–szovjet viszony megszilárdulására irányul. Tudom, hogy ezek mai szemmel nézve abszurd dolgok, de ilyen volt akkor a világ, s a bíróságnak az akkori tényeket az akkori törvények alapján kell megítélnie. Ezen nem változtat az sem, hogy Csehszlovákia lakosságának döntő többsége 1968-at a korábbi kommunista diktatúra elemi erejű „demokratizálódásaként” és „olvadásaként” élte át, s augusztusban szinte egy emberként elítélte „az orosz megszállást”. Ezek azonban már az emberi szempontok.

A per folyamán egyébként az is kiderült, hogy sem Jakeš, sem Lenárt (az első abban az időben a kommunista párt központi ellenőrző bizottságának elnöke, míg a másik a párt központi bizottságának titkára volt) a munkás-paraszt kormány ügyében nem vitték a prímet, s csak másodhegedűsök voltak. Jakešnek valószínűleg igaza volt, amikor azt állította: azért kerültek a bíróság elé, mert a korabeli érintett politikusok közül már csak ők vannak életben. Jelzés értékű az is, hogy a prágai Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló és Dokumentáló Hivatal beadványát csak harmadszorra fogadta el a bíróság. Első ízben még 1995-ben lett a beadvány elutasítva, tehát a hatalmas érdeklődéssel kísért perre hét év huzavona után kerül sor.

Szerintem nem véletlen, hogy a volt magas rangú kommunista politikusok ellen kezdeményezett perek rendre a vádlottak felmentésével végződnek. Ma jogállamban élünk – már amennyire ennek már kialakultak a megfelelő keretei és formái – s ezért a bíróságoknak nem lehet s nem szabad politikai megrendelésre ítéletet hozniuk. Ha egy vád nincs megfelelő érvekkel és tényekkel alátámasztva, akkor a vádlottat fel kell menteni, akár tetszik ez a hatalomnak, akár nem. A politikát, a történelmet egyértelműen és határozottan el kell választani a büntetőjogtól.

Ugyanakkor meggyőződésem: nagy kár, hogy a volt magas rangú kommunista politikusok a rendszerváltás után nem lettek megfelelő módon kihallgatva azzal a céllal, hogy tisztázhassuk, hogyan is működött a szocialista rendszer, megtudhassuk bizonyos dolgok hátterét, mozgatórugóit. Lenárt például sok mindent el tudna mondani arról is, hogyan is viszonyultak az akkori vezetők a szlovákiai magyarsághoz, a magyarokhoz általában, miket terveztek ezzel összefüggésben stb. Ezek a „politikai meghallgatások” és „tanúvallomások” számos kérdés, összefüggés tisztázásához hozzájárulhattak volna, s nem kellene őket évtizedek, évszázadok múlva a levéltárakban megtalálni az utókor történészeinek vagy régészeinek kiásnia valahol. Úgy vélem, hogy ez sokkal inkább szolgálta volna a társadalom valós érdekeit, mint a kisstílű, bosszúnak is felfogható, semmit meg nem oldó bírósági perek megrendezése. Az illetőket ugyanis a történelem és a társadalom már egyértelműen elítélte: a rendszerváltás megfosztotta őket egykori hatalmuktól és a politika peremére szorította, mégpedig mindenféle bírósági per nélkül. Meggyőződésem, hogy számukra ez az alapvető büntetés, s a társadalom számára pedig a múltbeli korlátozásokért és hányattatásokért az alapvető erkölcsi jóvátétel.

A szerző prágai munkatársunk