Töriszagú szombat délelőtt

Mire felöltözött, elállt az eső. Hóna alá csapta az ernyőt, és bezárta a lakásajtót. Az iskoláig tíz perc sincs az út, József tempós léptekkel indult el. Odakint aztán egy csapásra megszűnt a rosszkedve, vidáman szívta magába a megtisztult levegőt. Csakhamar utolérte az ünneplőbe öltözött öreg házaspárt, Hruskóékat az ötödikről, nem volt nehéz kitalálnia, hogy ők is ugyanoda tartanak. Ilonka néni görnyedten kapaszkodott párja baljába, amaz meg a botjára támaszkodott. Egymást támogatva battyogtak a szavazóhelyiség felé. Az asszony hosszú gyapjúkabátot és jobb időket látott, krizantémos kalapot, a férfi meg ódivatú barna öltönyt, hozzá fölhajtott peremű Eden-kalapot viselt. „Kezicsókolom!” – biccentett József, és már le is hagyta volna őket, mikor az asszony megtorpant. „Jó napot, lelkem! Várj egy kicsit, Bandi!” – rántott egyet az ura karján. „Most mindjárt megkérdi, én is választani megyek-e” – gondolta József, arcára kényszeredett mosoly ült ki. „Ugye, milyen vacak idő van ma, Ilonka néni? Az embernek alig van kedve kimozdulni otthonról” – szólt nyájas hangon, megelőzendő az obligát kérdést. „Mindegy az nekünk, kedves! Mi az urammal akkor is elmennénk szavazni, ha jégeső zuhogna” – csattant föl önérzetesen az asszony. Bandi bácsi morgott valamit az orra alatt, a felesége biztatásnak vehette, mert folytatta: „Csak meg ne kérdezze, hogy kire szavazunk, úgyse mondanánk meg!” – mosolyodott el titokzatoskodón Ilonka néni, még csippentett is hozzá egyet a szemével. „Azt is felírtuk, hányas számokat karikázzuk be. Mert nem az egész nevet kell keretezni, csak a sorszámokat, abból is csak négyet” – tudálékoskodott az asszony. A férje krákogott egyet, fáradtan nézett maga elé. Hirtelen kényelmetlen lett a csend. „Akkor hát...” – szólalt meg bizonytalanul József – „Ballagjunk...” Ilonka néni nagyot bólintott, összébb húzta a nyakán a kabátot, nekiindultak.

Nagy sokára a régi iskolához értek. Az öregek – ki tudja, hányadszor – megálltak, Ilonka néni most éppen zsebkendőt keresett a feketelakk retikülben. Józsefet furcsa érzés kerítette hatalmába, amikor fölnézett, az ismerős ablakokat keresve. Ott végezte a nyolc osztályt, azóta csak választani jár ide, négyévenként. „Töriszag” – jutott eszébe a régi szó, amikor megcsapta az orrát a doh. Gubala Ferivel hívták így az áporodott levegőt, amely az örökké nedves pincéből áramlott, ahová földrajz- és történelemórára jártak. „Ki tudja, mi van vele?” – gondolt legjobb barátjára.

Fölértek a másodikra, hamar megtalálták az osztályt (a céseké volt, a matekterem), az ő választóhelyiségüket. József nem akart hinni a szemének. A választási bizottságban ott ült Feri – igen, semmi kétség, ő az, pápaszem, görnyedt hát, kampós orr –, a jó öreg Gubala Feri, aki egyszer azt mondta földrajzórán, hogy „Az Antarktiszon jegek élnek...”

József önkéntelenül felkiáltott, egyszeriben elfelejtette a rossz időt, Hruskóékat, a többi választót, a hóna alól kicsusszant esernyő nagyot csattant a padlón. A zajra Gubala felkapta a fejét, hamiskás mosollyal nézett barátjára. „Ez a szemét tudta, hogy ide jövök választani” – villant át Józsi agyán. Feri mindkét kezét felé nyújtotta. A jobbal megszorította barátja kezét, a balban szavazólapokat tartott. „Jó, hogy eljöttél” – mondta. – „Érzed? Most is töriszag van...”