Tömbházi titok

Él Pozsonyban egy ember. Nem tudni, miféle nyavalya gyötri, mindenesetre hangosan zajlik a dolog, beleremeg a lépcsőház, a lakók vérmérséklettől függően fejüket csóválják, fülükhöz kapkodnak vagy embriópózban fetrengnek a földön, döngetik a falat, hogy hagyja már abba, mert ezt nem lehet elviselni. Megpróbálom leírni a hanghatást, bár tudom, reménytelen. Olyasmit képzeljenek el, mintha valaki egyszerre okádna, ordítana, közben meglepetten levegőért kapkodna, s mindezt a legmélyebb álmában tenné. A napszak nem jó támpont, mert reggel, délben, este egyaránt hallható ez az egyedi akusztikai produkció. Bizony mondom, ilyet eddig sehol másutt nem hallottam, lám, érdemes néha meglátogatni közeli rokonomat a pozsonyi tömbházban. Tény, hogy egy ilyen helyen nincsenek titkok: a klopfolásból tudni lehet, hány szelet hús kerül a szomszédék asztalára, a vécében figyelemmel kísérhetőek a fölöttünk lakó nyugdíjas emésztési szokásai, nem beszélve az eseménydús családi perpatvarokról. Ám ez az illető mindenkit felülmúl. Igazság szerint rokonom tisztje lenne írásba foglalni emberünket, de az ő füle valószínűleg hozzászokott már, mint óraketyegéshez vagy rigófüttyhöz szokik hozzá az ember. Én viszont, aki félévente keveredek Ligetfalura (ah, be szép név, és be csúf környék!) részvéttel és rémülettel fülelek minden alkalommal. Mit csinálhat? Hogy festhet e művelet közben? Szenved-e nagyon vagy már fel sem veszi? Valami perverz elhajlás vagy vele született nyavalya fültanúi vagyunk? Ketten se bírjuk megfejteni a titkot, a legépkézlábabb megoldásnak eddig az tűnik, hogy emberünk foglalkozására nézve könnyűbúvár, nappalija egy nagy medence, és ilyenkor edz. Ennek zajait halljuk mi fentről, avagy lentről, a vezetékek akusztikája ugyanis meglehetősen becsapós. Élete folytonos küzdelem. Ha rákezdi, gondjaink, bajaink eltörpülnek, drukkolunk neki, reménykedünk benne, hogy túléli. És abban is, hogy egyedül él a lakásban...