Hangjellemek és hangkosztümök

Részlet kötetének előszavából: „Hosszú utat kellett megtennie a szinkronizálásnak ahhoz, hogy eljusson a művelettől a művészetig.” Kutatásai közben e meg- és elakadó, lankadó folyamat fázisait firtatja, részletezve újságírók, kritikusok hosszú, elemző cikkeit. Felderítéseinek köszönhetően „fennmaradtak azok a híradások, amelyek a szakma egész életét, történetét bemutatták, ily módon megadva a lehetőséget arra, hogy most kigyűjtve azokat az írásokat, e könyv alapjául szolgálhassanak, képet nyújtva a szinkronizálás világáról”.

A kibocsátott végtermékben nyugtalanító felfedezni elütéseket és elírásokat, szemet szúrnak az (ön)ismétlések (akár átfedések is lehetnének), a modorosság forrásvidékeiről viszont gyorsan tovaevezhetünk. A maga magát is meg-megszólító (239., 258. oldal) szerző jelölhetné évszámokkal a nyilatkozatokat (ahol akadna annotáció, az is esetlen, pl. a 275. oldalon), sokat segítenének az eligazodás során. A szinkronváltozatokra (276. oldal) pedig példákat is szolgáltathatna. Mellesleg sajátos stílusában (saj)tolja a sajgó (s)arcképeket. Seregszemléje többnyire pontos, biztos, helytálló. A csaknem háromszáz oldalon találkozhatunk (mozgó)képi furfanggal, egyedi emberábrázolással, színes, eleven, mozgalmas világgal, humorral, romantikával. A könnyű és olcsó megoldások hamisító hangjai nélkül.

A rendkívüli riportsorozatban szűziesen trágár áthallásokba botlunk (például: „Nincs nyál!” Vagy: „Hüvelybe!” Esetleg: „Úgy gondoltuk, hogy ezt a időt legjobb, ha a híres-nevezetes és közkedvelt Veronikában töltjük el.”), majd rendhagyó nekrológként forgatjuk fel a fejezeteket. Sajnos a „főcímlisták halottai egyre többen vannak”. Elmúlásuk előtt még láthatjuk, miként öregedik egy-egy orgánum: „kevesebb felhang kerül be a beszédbe, ezzel tompább lesz a hang”. Fakó, színtelen, egysíkú. A mikrofon árulkodik. Egy szeizmográf érzékenységével jelzi a „hibát”, sőt felnagyítja azt.

A hang(át)alakítók is legalább „olyan érzékenyek, mint a műszerek”. Szakadatlan hévvel gyűrik a tekercseket. Ízes, nagy bajuszú hangok: Gyürki István, Haraszin Tibor, Komlós András… Gera Zoltán szerint köztük „nincs „szinkronszínész!”

A magyar színművészetben csak SZÍNÉSZEK vannak, itt mindenki szólót énekel. Zenthe Ferenc önérzetesen vall korlátairól: „Miért harcolnék a »skatulyám« ellen? Én jól érzem magam benne, mert úgy érzem, ezt tudom jól csinálni.

Lehet arra törekedni, hogy ez a »skatulya« minél nagyobb legyen, lehet az egy »doboz« , lehet egy »láda« is!” S noha kórtársai egyikének-másikának ez legfeljebb mellékfog(lalkoz)ás, „magyarított” nyelv-iskola, némi nyelvpótlékkal, addig Földessy Margitéknak semmiképpen sem hakni, ők tehetségük egészét hozták magukkal. A hangok mögött formálgatták, illesztgették, passzítgatták magukat. Majd felhívták „a figyelmet arra, hogy a sokak által ismert hangok mögött kik vannak, hol játszanak, milyen emberek a valóságban”. Csevegtek, csacsogtak, búgtak és bájologtak. Torkukban dobogott a szívük. Aztán lemondóan legyintettek az egykoron világszínvonalú (és nem -hírű…) szövegkölcsönzésről, mely manapság „kicsikorog anyanyelvünk muzsikájából, nem kelt klasszikus képzeteket”.

Nem elég a szöveget szolgaian szájra mondani? Át-, egybe-, összemásolt, -hangolt, -fordított és -költött, valamint -tett, filmre írt hangcsíkok villannak rá a mozgó mozifényképre, hogy aztán összezsugorodjanak a magyarban, másutt meg a maguk tömör drámaiságával híguljanak fel...

Felszínre bukkannak a stúdióléti lelki titkok is. Hol a feszült várakozás, hol a szürke unalom tükörtermében. Leginkább a műtermek örök éjszakájában élő vakondok által, akik ide, a hangosfilmek fordítóműhelyébe csalják a hangjellemeket (durrancsokat, szájakrobatákat, szinkronautákat és szinkronikákat), hogy hangkosztümöket húzzanak rájuk. Csűrt-csavart csápjaikkal csábítják őket elmélyült műhely- és mikrofonmunkára. Vetített kulisszák közé, fél(h)arcaikhoz. Szövegcsőszök és -hordozók karmai közé. Vagy éppen az ölükbe! Szó szerint a sötétben megbújó műszaki háttérbe', a gépparkba. Az egyidejűsítés rejtelmes műveleteinek összességéért az alkalmilag összedolgozó stábjuk felel.

Munkájuk hasonlít „a keresztrejtvény-készítéshez”. Akusztikus, gesztikus és mimikus jelekkel találnak rá az ideális szereplőkre. A szunnyadó képességekre. Hangra, korra, tehetségre. Az esetek többségében velük teremtik újjá a produkciót. Fordítani egyébként sem lehet, csak újrakölteni. A gyártásvezetőnek „egy kicsit pszichológusnak kell lennie, a lelki és testi bajok orvoslójának, apróbb-nagyobb titkok tudójának”. Villámhárítónak, mely alaposan földelve van. Szobája egy gyóntató, ahol (például Jankovits Márta) a lehetetlent azonnal megoldja. A csodákra várni kell egy kicsit...

A papirosok alól az előző rezsim pártapácáinak közprüdériai éberségével egyetértésben acsarkodó, gazdaságilag kompromittált káderei is előkerülnek. Médiamogulok, akik közgazdasági érveket dadognak, üzleti lehetőségekkel (ki)lincselnek. A legnagyobb tiltó hatalom, a pénz árnyékában... Hál' Istennek, némi anyagi fedezettel a szakma szuperálóit is el-elismerik. Ünnepélyes ker(e)tek között triumfálhatnak plecsnikkel és plakettekkel. Vagy épp a „Hazai Uszkárdíjjal”.

Kaszás Dávid