Induljon a banzáj, essen szét a jurta!

A szentesi, olvasó családba' született, grafomán Cserna-Szabó András ezúttal nem(csak) gasztrokrimivel jelentkezett. A magyar konyha múltját kutató gasztrozófus – egy talán főzni is tudó Dulifuli – novellás/villás kötetét a néprajz hátsó legendás fiókjából rángatta elő. Megtehette, éppen nem akadtak határidői. Megírása idején ugyanis Térey-ösztöndíjban, nemmegírása alatt Sánta-ösztöndíjban részesült. Egyes statisztikák szerint Magyarországon egyébként is több író van, mint olvasó. Zárt ajtók mögött kopogtatott aktuális könyvét nagyjából négy és felen olvassák. Valahol a kis-nagy világ szesz- és kanszagú rockklubjaiban. A hemingwayi úton túli Drakulafalván. Esetleg Zion, Niflhel, Aszfodélosz („ezeket se keressék földi térképen”) könnytáraiban. Pedig néhány szépelgő jómódú játékszeréből tömeges iparcikké válhatna. Piros kalappá, fekete macskává.

Nemzőjének írásdühe valóságos szenvedéllyel gyűjti be a különös történeteket. Sűríti, tömöríti. Kavicsokon szemléltetve tátongó univerzumát. „Nem sóder ez, hanem föveny.” Vándorhibák laza szövedéke? „Kurvás füzete” téboly és költészet. Identitás- és otthonkeresés. Hagyomány és evolúció. Csodás költői próza, melynek majd' minden szava igaz. Lírai, filozofikus, humortól sem mentes desztillált irodalom. Műsorszám a mesés múltból. Határtalan nyelvezettel, amennyiben az egyben világának határa is. Nem a csapásokon halad, hanem „csak úgy tökön-paszulyon keresztül.” Boldogan és gondtalanul f.ssa a szót: a szellemtörténetek paródiáját, mely le- és elszámolás mindennel: művészettel és tudománnyal, vallással és szerelemmel, munkával és szabadsággal, az emberiség összes „vívmányával”. Puszta formalitásként. Buñueli bugyrokban.

Magáról akár így is vallhatna: „nem vagyok se történész, se zsidó, még író se, mégis nekem kell elmondani ezt a történetet, egészen egyszerűen azért, mert más nem fogja. Én vagyok az utolsó budavári Virág.” Ezt akár Troppauer Hümér is írhatta volna, akiről egy sörmárkát is elnevezhetnénk. Egyébként is ilyen ez az egész: édes és büdös. Vagy, mint egy jó kürti bor: „Igazi (…), tükrösen tiszta, érlelt, halványsárga, keserű mandula zamattal.” Esetleg egy összemixelt koktél, mely erős, langyos, és csúszik, mint a vébéká. Forró, zsíros leve selymesen béleli ki a szesszel túlterhelt gyomrot. Valósággal lángra gyújtja vérem. Olvasása közben azt hittem, „felfalom a világot, de végül az anyag falt fel engem.” Azok a könnyű szavak, melyeket elfújt a szél. Hogy aztán tornádóként térjenek vissza. A „Halál Virágjaként”, mondván: „Jó nap ez a halálra!” A megbékélésre. Június tizenhatodikán, Nagy Imréék és James Joyce emléklapján. (In) Blum.

A főként prostikról szóló bejegyzések közé „olykor családtörténeti tárcák vagy emlékglosszák is kerültek.” A Kaszás magvából új élet sarjadt, melynek követnie kell az apák útját. „Retrospektív sorrendben”. Ott, ahol „a titokzatos áram, a titkos méreg, a szerelem működésbe lépett.” S ahol a lelket megszállta a melankólia. És ahol a nők felkötik az útilaput. Egy „boldogan mosolygó angyal, csillogó déli szépség, hamvas Sophia Loren” vagy egy „testes, húsos, érzéki Pénelopé”. Unaloműzők. Gáláns kalandok. Poétikus lelkek. Pillanatnyi, átmeneti állapotok, melyek „a túlírás apokaliptikus metamorfózisaként léptek fel”.

A vissza(t)érések egyébként is kiemelt jelentőséggel pattognak e valóságtrambulinon. Persze csak akkor, ha útközben nem hagy el a hitünk. „Visszatérés: átvezetés a melléktémához!” Kellékszereplőkhöz, félhősökhöz, akiket egy „metáLISTEN, csak egy semmi extra basszeros fiú Kelet-Európából, semmi több. Lecserélhető, felejthető figura” ránt össze. „Invokációi hamis imák, nyelvezete valamiféle álnok metakunderista (anti-antihrabali?) perisztaltika, vagy annak szánalmas paródiája inkább: az etikailag és világnézetileg aszottestablisment túletetése (pacal)pörköltszagú blaszfémiával (…) ráadásul mindezt bő lére engedi, pusztaszaggal fűszerezi, és csak ömlik-ömlik a textus, egészen pontosan: spriccel az intertextualitás, de a posztmodern kelgyó nem képes enfarkába harapni, mert megakadályozzák ebben saját dikciójának paradoxonjai.”

Az utolsó magyarok mi magunk lehetünk. Ölelkező, öreg pumák, gyáva anti-lopok. Fogatlan oroszlánok. Re-barbárok. Adatközlők, alföldi kuplermámik, barbár béresek, bölcsész fingok, klosárok, markos fiatalemberek, nem-művész urak, szesztestvérek. Vad magyarok, akiket a szeretetlenség edzett erőssé és akiket egyszerre fal fel a kisszerűség, a félelem, és legfőképpen az unalom. Akik értetlenül haladnak el az emberi lét drámája mellett. Az életük csak úgy megtörténik velük, s mire észbe kapnak, már el is telt. Nem láttak semmit, nem volt múltjuk, jövőjük, egész valójuk egyetlen, nagy akarattá keményedett. „Körbevette őket valami dicsőséges, rejtelmes köd, a múlt vörös köde.” Ezen halmazok metszetei, kelet-európai korcsok. A mieink.

Kaszás Dávid