Strandoláshoz nem, de szürke, hideg napokra ajánljuk Bartalos Tóth Iveta új könyvét

A borítón minimalista, szigorú kombájnok, felettük az ég szürreális, mintha két festményt illesztettek volna egymás fölé. A felhők fagyigombócokat idéznek, a beúszó piros szín rombolja az idillt, de akár a pipacsokra is gondolhatott alkotás közben Matús-Czinege Noémi, amelyek megjelennek az első részben. Vagy a vérre, amely a második részben buggyan ki itt-ott.

Az olvasó szintén arra gondol, amire akar, megvan rá a felhatalmazása a könyv szerzőjétől. 

Miért Bodorral hozzák párhuzamba?

Bodor Ádám nem rossz tájékozódási pont, bár az ő szereplői sejtelmes határvidékeken, furcsa, elképzelt zárványterületeken mozognak, és ő sosem írt ennyire rövid novellákat. Rá is jellemző azonban az in medias res típusú indítás - mintha már régen zajlana a történet, de mi csak most kapcsolódnánk bele. 

Az érzelmeket nála is hozzá kell adnunk a szöveghez, bennünk keletkeznek, azaz társszerzők vagyunk. 

Ebben hasonlít Bartalos Tóth Iveta stílusa a nagy erdélyi íróéhoz.

Stílusról

A Helé szövegei szikárak. Csupa cselekvés, minimális mennyiségű dialógus. Az érzések rejtve maradnak a színek, szagok, képek és helyzetek mögött. A novellák többsége egyes szám első személyben íródott váratlan felütéssel kezdődik, egy ideig azt se tudjuk, ki beszél, férfi, nő vagy gyerek. Fokozatosan bomlik ki a mesélő sorsa, pattognak a mondatok, vagy éppen hosszú, többszörösen összetett mondatzuhatagok követik egymást. 

Érezni, hogy a szerző minden szót alaposan átgondolt.

Tudja, hogyan működnek, tisztában van a súlyukkal. Azzal is, hogyan lesz a kezdeti idillből dráma. Hogyan borul be az ég. Hozzáértően adagolja a sötét színeket. Gyakran már eleve ott vannak a viharfelhők, csak nem látjuk őket. Annyit látunk, amennyit a főszereplőn keresztül a szerző megenged nekünk.

Szerkezetről

Három fejezetre tagolódik a könyv, az elsőben (Pillangós) a gyermeki nézőpont dominál, a történetek falusi környezetben játszódnak, főszerepben a családdal, a gyerek-szülő viszonnyal. A felnőttek közti kapcsolatokra egy-egy elejtett félmondatból lehet következtetni. Apró és nagyobb igazságtalanságok, kis csínyek, nagy titkok, balladai hangulat. Tudjuk, hogy a Csallóközben járunk, fel-felbukkannak szlovák szavak, a nagyváros pedig egyszerre van közel és messze. Néha úgy loccsan szét a mesebeli idill, mint a fáról lehulló alma, máskor orkánszerű szél fújja el, de van, hogy összekuszálódik, mint a búzatábla, vagy árokba borul, mint a bicikli. Az ismerős és az idegen elemek kombinálása sajátos atmoszérát teremt. 

Ez később is folytatódik a felnőttkort megjelenítő második fejezetben (Te sem), ahol a párkapcsolatok, a generációk közti feszültégek, a beteljesületlen álmok, a meg nem értettség kerül fókuszba. Itt a korábbi aranysárga tónust a szürke árnyalatai váltják fel, valami megfoghatatlan beletörődés érződik a mesélők hangjából. Már semmit sem lehet visszacsinálni. És ott a beléjük ivódott, otthonról hozott szokásrendszer is, azok a bizonyos erős szálak, amelyek persze nem mindig látszanak. Egy-egy tárgy is tud mesélni, sőt, elég csak megemlíteni, és már ott is van mögötte egy történet.

A harmadik, legrövidebb fejezet (Páros bérlet) a kommunikáció lehetetlenségét mutatja be. Azt, hogy elbeszélünk egymás mellett, hogy hagyjuk magunkat becsapni, csak az illúzió kedvéért, hogy nem tudjuk kifejezni a szeretetünket, és nincs is kedvünk meghallgatni a másikat. A zárónovella (Bali) pedig a haldoklásról szól egyes szám első személyben, rég találkoztam az élet-halál közti állapot ennyire plasztikus ábrázolásával. 

Míg megjön a busz

„Technikailag“ könnyű olvasmány ez a kötet, mert a mondatok abszolút érthetőek, nincs hókusz-pókusz – illetve csak elvétve kúszik be pár szürreális szimbólum, látványelem. A történetek általában jó nagy csattanóval végződnek. Szóval akár a buszra várva, pár perc alatt is elolvasható egy-egy szöveg. (Eredetileg különböző lapokban jelentek meg a kötet darabjai, többek közt az Új Szó Szalon mellékletében.) 

Pár óra alatt bekebelezhető lenne az egész könyv, lelkileg azonban nem könnyű megemészteni az egyes történeteket. 

Hosszabb-rövidebb szüneteket kell tartani közben, mert a szerző „galád módon“ gondolkodásra kényszerít minket. Ott motoszkál a fejünkben jó darabig egy-egy mozzanat, hangulat. Olyanok ezek a szövegek, mint egy-egy realista kisjátékfilm, amelyben benne rejlik egy egész estés mozifilm lehetősége. 

Remek íve van a könyvnek, a novellák szakszerűen felfűzött láncot alkotnak, de azért kiragadnám a kedvenceimet: A halak nem tudnak sírni, Apám lánya, Fehér ingben, IBAN, Military, Xavier, Bali.

Nem strandi olvasmány

A pozsonyi Womanpress egyébként jelenleg a legaktívabb hazai magyar könyvkiadó a néhány megmaradt közül. Ügyesen becserkészik a tehetséges női szerzőket, illetve fordíttatják magyarra a legjobb szlovák írónők műveit. Ők adták ki Bartalos Tóth Iveta első, nagy sikert aratott novelláskötetét is (Élet lejárt szavatossággal, 2020), ráadásul szlovákul is (Život po záručnej dobe, 2022). Ez a második, a Helé most a nyomába indult, ha úgy tetszik, üldözőbe vette. Változott az írói stratégia és a stílus, a szerző régebbi szövegei sokkal hosszabbak voltak, vagyis nem ott folytatja, ahol anno abbahagyta, ami meglehetősen bátor hozáállás. Epikus világszemlélete azonban nem lett optimistább. 

Ha nyár lenne, azt tanácsolnám, ne ezt a könyvet vigyék magukkal a strandra. De jó lett az időzítés: a Helé pont ezekhez a szürke, hideg napokhoz passzol.