Sokatmondás és semmitmondás

Az 1960-as születésű Karizs Tamás a szerzői névjegy szerint író, újságíró, szerkesztő, fotós és youtuber. A Medveczky Ilona táncművészről, revüsztárról szóló a hatodik interjúkötete; korábban már készített könyvként megjelentetett életútspektrumú beszélgetéseket bulvárban előszeretettel foglalkoztatott hírességekről (köztük Jáksó László tévés műsorvezetőről, Zacher Gábor toxikológusról és Ambrus Attiláról, a „Viszkis rablóról”). A Medveczky Ilona – Az örök díva című, a tavalyi év végén megjelent munkájának borítóján Belényesi Alexandra fotója látható (sajnos a neve hibásan szerepel az impresszumban), amelyen a könyv sztárja flitteres, aranyszínű fejpántban látható, ahhoz illő ruhát és ékszereket viselve. A felvétel, bár valószínűsíthetően a könyvhöz készült, erőtlen és hamis – holott a sztárfotós kiváló portrékat készít, Medveczky alakja pedig hibátlan, miközben ruhái néha mutatványszámba mennek.

A kötéstábla egyből tizenegy archív felvételnek ad helyet: a különböző helyszíneken készült, színes fotók érzékletesen villantják fel azt a mozgalmas, a bulvárt már régóta foglalkoztató életet, amely Medveczkynek megadatott. Karizs lineáris sorrendben meséltet, a kezdés például így szól: „Kőbánya, szegénynegyed, szobakonyha. A konyha egyik sarkában egy nagy lavór, a másik sarkában a tűzhely, középen egy asztal. Mellékhelyiség a folyosó végén. Ebbe születtem bele 1941. március 4-én.” Az édesapa, aki ötven évig a MÁV Északi Járműjavítójánál dolgozott, fiút várt, az édesanya alkoholproblémákkal küzdött; nem csoda, hogy terhelt volt a kapcsolatuk. Talán száz mondatot sem váltottak az életük során, meséli az édesapjáról, aztán hozzáteszi: már háromévesen eldöntötte, hogy a tánccal szeretne foglalkozni. Ennyi idős lehetett, amikor egy nagyobb társaságban megkérdezték tőle, hogy mi akar lenni, ő pedig a primadonna helyett „pinadonnát” mondott. Akkora pofont kapott az édesapjától, hogy becsúszott a családi zongora alá. Medveczky örökölte a temperamentumát és makacsságát: a Kékhajúként emlegetett „udvarlóját” például többször megverte, az „alkalmi szeretőjeként” említett orvos holmiját pedig összepakolta kartondobozokba, majd kivágta az Országos Sportegészségügyi Intézet előtt.

A Medveczky Ilona – Az örök díva egy alakulástörténet, amelynek a legérdekesebb vonulata a tehetséges balettművészből imádott revükirálynővé és a kőbányai munkáscsaládból származó lányból elegáns, tartózkodó dívává válás. Mindkettő elég sajátos, egyrészt Medveczky hatalmas ba-lettikon lehetett volna (olyan klasszikus sikereket érhetett volna el, mint Lakatos Gabriella, aki nagyjából a második világháború éveitől 1973-ig a műfaj abszolút húzóneve volt), másrészt nem biztos abban, hogy dívaként gondolhat magára, harmadrészt pedig az identitása egymáshoz nehezen illeszthető alkotórészekből áll.

Hétévesen vették fel az Állami Balettintézetbe, az iskolai és szakmai oktatás akkor még párhuzamosan zajlott, tehát az elemit, a gimnáziumot az intézményben végezte. Kemény, szegény világ volt, Medveczky számára az államilag támogatott oktatás jelentette a kiugrási lehetőséget. „Se nem ehetsz, se nem ihatsz, se nem alhatsz, szerelmes sem lehetsz, csak a hivatásodnak élhetsz” – így a ba-lettművészi létről. A tíz év klasszikus balett alapjaiban határozta meg az életét: óriási szorgalommal és nagy tehetséggel indult a pályája. Az országos ismertséget, miután rövid társulati tagság után otthagyta a Pécsi Balettet, mégis a játékfilmes szerepek (Egy magyar nábob; A veréb is madár; Az oroszlán ugrani készül) hozták el a ’60-as években. Szép és fiatal lány volt, előtte más pályatársnők fedetlen keblét még nem mutatta hazai film.

Pécs után két évig a budapesti Tarka Színpadon lépett fel, de ezzel párhuzamosan öt másik helyen dolgozott, majd egy impresszárió Kelet-Berlinbe vitte, onnan Nyugat-Németország következett. Frankfurt am Mainban vásárolta meg azt a legendás Ford Thunderbirdjét, amely később A veréb is madár disszidens főhősének kocsijaként vált ismertté. Ez nem elhanyagolható tényező: a balettnövendékből ekkor született meg a külföldi szerepléseket vállaló táncossztár. Innentől már csak a revü lett a profilja, s fényes sikereket ért el vele. Ostromolták a milliárdos hódolók, a nyugatnémet harisnyagyáros például megvásárolta neki a Károlyi család egykori vadászkastélyát, mások luxusutakkal, drága ajándékokkal halmozták el.

Karizs témavezetése ügyes, beszélgetésük – a köztük lévő barátság miatt – őszinte. Megtudhatjuk, hogy a kislányból, aki soha nem kapott dicséretet a szüleitől, hogyan lett elismert táncos és Thurn und Taxis hercegné, akit felnőttként már mindenki körülrajongott és elkényeztetett. Minden, a pályafutásához kötődő emlékre, szakmai kulisszatitokra legalább öt olyan sztori jut, ami inkább csak az Európától Amerikáig tartó utazásokat, az impozáns gépkocsigyűjteményt vagy az életművész pasikat taglalja. Nem baj, hogy a dialógust egyfajta bulváros kíváncsiság szervezi, csak éppen az a gond, hogy amíg megtudjuk, hogy a szűzhártyája már balettnövendékként – az első szeretkezés előtt – elszakadt vagy azt, hogy kivel élvezte az együttlétet, az életében kulcsszerepet betöltő tíz férfi története minimum felületes, inkább átláthatatlan marad.

Medveczky Ilona jól tette, hogy semmibe vette a „táncművész táncoljon, ne beszéljen” ósdi irányelvet: színes, érdekes portrét kapunk róla, ami jócskán túlmutat a magányáról, a villájáról vagy az alakjáról szóló híreken. Még így is problémás, hogy sokszor önismétlő, néha marginális témákba merül alá, máskor pedig elkendőzi a lényeget. (Például az is megérne alaposabb szétszálazást, hogy miért utaztatták ennyien és ennyi helyre, miért érezte úgy, hogy levelet kell írnia Kádár János születésnapjára, és hogy miért elégedett meg azzal, hogy végül csak a könnyű műfajban aratott sikert. Az sem derül ki, hogy a rendszerváltás és az újrafelfedezés közötti másfél évtizedben mivel foglalatoskodott, helyette egy zavaros ingatlanvitáról esik szó.) Van azonban egy különös jellemzője a könyvnek: az önazonosság. Ezt nem sok hasonló kötet mondhatja el magáról.