Pár korty pezsgő díszkivilágításban

Hercegné lettem és balerina, írja nemrég megjelent könyvében, az Örök dívában. Gyermekkori vágya valósult meg ezzel. Kőkeményen dolgozott, bejárta a világot, elért és megkapott mindent, amire sok pályatársa hiába vágyott. Királynő, aki ma is baldachinos ágyban alszik, hibátlan alakját rokokó tükörben csodálhatja, és elégedetten vethet számot nagy ívű pályájával. Mindezek mellett azzal is eldicsekedhetne, amit kevesen mondhatnak el magukról: a legmagasabb csúcsokon sem veszítette el emberi nagyságát, a legnehezebb helyzetekben is meg tudta őrizni emberi méltóságát.

Most éppen ágyhoz van kötve. Betegszabadságra ment budai életéből. Baleset érte. A bal lába tört el, térdtől felfelé.

Egy táncművész, akinek lételeme a mozgás, hogy bírja ezt a fajta rabságot?

Ebcsont beforr. Az a nap volt a legrosszabb, amikor a kórházban közölték velem, hogy hét hétig nem használhatom a lábamat. Vagyis hogy rá sem léphetek. Ezzel pokoli nehéz volt szembenézni.

Férfiasan elviselt sok mindent az életében. Lelki és fizikai fájdalmakat, mindenféle nehézséget, edzett nő még a sérülések terén is. Ez a mostani hogy történt?

Nagy hó volt itt fent, a budai hegyekben, ráfagyott a járdára. Megcsúsztam a harmadik lépcsőn a kapu előtt. A gerincemet próbáltam menteni. Annak szerencsére nem is lett baja, csak a felső lábszárcsontom tört szilánkosra. Kórházba vittek. A talpam jobb és bal oldalába négy-négy injekciót szúrtak, majd rendes fúrógéppel kifúrták a sarkamat, és átvezettek rajta egy vastagabb drótot. Egy napig húzták így a lábamat, hogy az összecsúszott csont a helyére kerüljön, és nehogy az egyik lábam rövidebb legyen, mint a másik.

Van nagyobb kincse egy táncművésznek, mint a lába?

Amikor a nyugatnémetek portréfilmet forgattak rólam, kétmillió dollárra volt biztosítva a lábam. Ha élne még a szerződés, most szép kis összeget kaptam volna. De nem él. Frankfurtban lejárt.

Karácsony előtt egy nappal történt a baleset. Azóta eltelt több mint két hónap. Hol tart a gyógyulásban?

Járókával közlekedem a szoba és a fürdőszoba között. Lépcsőzni nem tudok. Azt a szót, hogy kérek, nem ismerem. A kutyáimhoz van segítségem. A kertész bácsim fia örökölt engem, rá mindig számíthatok. Egyedül vagyok, de ellátom magam. Kiválóan szlalomozok a bútorok között, be tudok állni a kádba, sőt már a kimosott ágyneműt is kiteregetem. Egyetlen dolog irritál. Kint süt a nap, én meg bent kényszerpihenőre vagyok ítélve.

De ebből is ki tud préselni valami hasznosat, ugye?

Elolvastam a saját könyvemet. Erről szólt három napom. Keresztülvergődtem a mondataimon.

Keresztülvergődött? Én alig tudtam letenni a könyvet. Majdnem egy szuszra végigolvastam. Talált benne valami olyat, amit most szívesen visszavenne? Megbánt valamit abból, amit elmondott?

Semmit! Ahhoz is ragaszkodtam, hogy a szerkesztő ne változtasson rajta. A csúnya szavakat sem stilizálhatta. Minden úgy van a könyvben, ahogy én mondtam. Nem akartam megszépíteni a dolgokat. A valóságot szerettem volna megmutatni. A valódi énemet. A természetes, igaz, őszinte énemet. Civilként olvastam el ezt a 350 oldalt. Ugyanolyan vagyok az életben is, mint a könyvben. Borzasztóan őszinte, ami a mai világban már egyáltalán nem divat. Sőt! Kimondottan hátrány.

Állandó éhségérzetről is beszél a könyvben. Hogy fiatalkorában csak úgy összevissza evett, különösebb válogatás nélkül. Mára tudott változtatni ezen?

Az elmémben még most is éhes vagyok néha. Ez az érzet megmaradt a múltamból. Fiatalon azért voltam állandóan éhes, mert nem volt pénzem. Mire lett, megszoktam az éhséget, és időm sem nagyon volt arra, hogy egyek. Magam miatt sosem ültem be egy étterembe, de még egy bisztróba vagy eszpresszóba sem. Idősebb korában pedig már kevésbé éhes az ember. Most is... finom húslevest hoztak, csak meg kellene melegítenem, de valami mindig gátol abban, hogy egyek. Aztán megelégszem egy szelet zsíros kenyérrel.

Unalmasnak tartja magát, nyilatkozza a szerző előszavában. „Semmi kiemelkedő vagy mély dolog nincs az élettörténetemben.” Valóban így gondolja? Pécsi Balett, Frankfurt, Las Vegas, Los Angeles, lebujok és bárok, jachtok és luxusszállók, majd ez a budai villa, olvasom a fülszövegben. Én ezt egyáltalán nem hiszem szürke, egyhangú életnek.

Na, álljunk csak meg! Mi az, hogy lebujok? Ezt a könyv szerkesztője írja. Anélkül, hogy én ezt láttam volna. Kikérem magamnak! Nem is ismer a hölgy. Milyen alapon merte ezt írni? Blöfföl. Valótlanságot állít. Sosem beszélt velem. Találkoztunk a minap a piacon. Kemény voltam. Letámadtam. Kitört belőlem Kőbánya, de eső után köpönyeg. A szöveg már megjelent. Felháborító, mit engednek meg maguknak az emberek! Soha életemben nem voltam lebujban, legfeljebb night clubban, de az is a lehető legelegánsabb éjszakai szórakozóhely volt.

„Hercegné és balerina lettem” – írja. Arra, hogy táncművész legyen, nagyon vágyott. Meg is küzdött érte minden erejével. De hercegné akart lenni valaha? Vagy az csak úgy magától jött?

Nem, nem akartam lenni. Sem királylány, sem hercegkisasszony. Hároméves koromtól fogva két lábbal állok a földön. Végigjártam a szamárlétrát, amelynek isten tudja, hány foka volt. Álmomban sem jutott eszembe, hogy egyszer hercegné leszek. Így hozta az élet. Ilyen helyzetbe kerültem. Engem férjhez akartak adni Hollywoodban. Egy magyar fiút választottak ki nekem, hogy meglegyen az amerikai útlevelem. Több mint háromszáz vendég, kinyomtatott meghívó, arany betűkkel a nevem, de az esküvő reggelén nem hagyott nyugton egy gondolat. Felhívtam a washingtoni magyar nagykövetséget, hogy megkérdezzem: jelenthet-e problémát itthon, hogy engem kint elvesz egy amerikai állampolgár? Jelenthet, mondta a konzul. Ha a magyar minisztérium engedélye nélkül kötök házasságot, minden ingóságomat elkobozzák, és már soha többé nem utazhatok külföldre. Csapot-papot otthagyva, anélkül hogy bárkitől elbúcsúztam volna, még aznap délben felültem a gépre, és repültem Bécsbe.

És a násznép?

Képzelheti. Sátor feldíszítve, óriási vájlingokban főtt a lakodalmi menü, én meg ott bőgök ég és föld között. Aztán három napig sírtam Bécs szívében, egy kis hotelben, amit Pestről adminisztráltak nekem. Egy Stephanskirche melletti étterembe kaptam meghívást, amelynek magyar tulajdonosa volt. Ott jól megetettek, majd átvittek egy melegbárba. A pult mellett ült egy személy, mutatták, hogy ő jó lenne nekem férjnek. És ki ő? – kérdeztem. Thurn und Taxis, mondták. Kicsoda? Egy herceg. És odaküldtek hozzá, hogy beszéljek vele. Tíz perc után megkérdezte, mennyit ér ez magának, kis Ilonka? Mondtam, hogy mennyit. Százezer dollárt. Oké. Másnap még találkoztunk a Sacher kávézóban, majd két hét múlva Pesten, a 12. kerületi tanácsnál házasságot kötöttünk. Így lettem hercegné. Wilhelmnek, az én hercegemnek zsíros volt a kalapja, a cipője mellett járt, és volt egy kopott kabátja. Délután háromkor összeadtak minket, és ő visszament vonattal Bécsbe. Két hét múlva kezemben volt az osztrák útlevél. Mire a külügy erre rájött, én már osztrák állampolgár voltam.

A hatvanas években már nemcsak külföldi meghívásokat, hanem filmszerepeket is kapott. Egy magyar nábob, A veréb is madár, Az oroszlán ugrani készül, 1971-ben a Kapaszkodj a fellegekbe, 1982-ben a Csak semmi pánik. Színésznőként meghosszabbíthatta volna a pályáját. Miért nem tette?

Egy percig sem foglalkoztatott a gondolat. Érdekes mód engem mindig a filmrendezők kapartak elő. Én sosem jelentkeztem. Nem arról volt szó, hogy nem éreztem magamban ilyenfajta tehetséget vagy késztetést. Megtisztelő volt, hogy a rendezők utánam nyúltak. Egyszerűen nem szorgalmaztam, hogy tovább filmezhessek.

A veréb is madárban Kabos László, Szirtes Ádám, Kállai Ferenc és a többiek mellett Szécsi Pál, a kor jeles táncdalénekese is szerepet kapott. Milyen embernek látta őt?

Hihetetlenül egyszerűnek, rendkívül tehetségesnek, és nagyon jóérzésűnek. Egy gigolót alakított a filmben. A szerep egészen más volt, mint ő maga.

New Yorkban Giselle-t táncolhatott volna a Metropolitan Operában. Akárcsak a hollywoodi esküvőjéről, erről is lemondott. Miért? Hiszen szerette a kihívásokat.

Másfél hónapon át vért izzadva gyakoroltam, de rá kellett jönnöm, hogy a klasszikus balett már nem az én műfajom. Ha megszakadok, akkor sem tudtam volna úgy eltáncolni a szerepet, mint egy orosz balerina. Viszont láttam Mihail Barisnyikovot. Egyik ájulatból a másikba estem a balett-teremben. De hiába tanultam kilenc évig oroszul, megszólalni sem tudtam, annyira lenyűgözött a tehetsége. Kapkodtam a levegőt csodálatomban. Azt mondtam, Medveczky, szögre is akaszthatod a balettcipődet!

Szó szerint mesés környezetben él. A villát palotának is nevezhetnénk, a berendezése egyszerűen káprázatos, kilenc karácsonyfája még mindig teljes díszben pompázik. Megteremtett magának egy eredeti hangulatú miliőt. A versailles-i kastélyban sem láttam szebb tükröt annál, amely a hálószobáját ékesíti. Milyen érzéssel tölti el mindez?

Büszkeséggel. Hatvan éve lakom a saját magam által megálmodott közegben. Hányan mondhatják ezt el magukról? Díszkivilágításban élek. A karácsony nálam akkor ér véget, amikor én akarom. De amit még nem mondtam: tűzzel-vassal ragaszkodom a saját igazamhoz. Ez apám vére. Most pedig felkelek, pezsgőt bontok, és iszom egy-két kortyot.