Áprilka visszatalált Hrabalhoz

Jakub Motejzík dokumentumfilmje, a Gyengéd Hra­bal vezérfonalául azok az autentikus, 1981 és 1984 között a Libice nad Cidlinou nevű közép-csehországi evangélikus egyházközségben készült hangfelvételek szolgáltak, amelyek negyven év után láttak napvilágot. Egy teológia- és vallástudomány-professzor beszélgetései ezek Bohumil Hraballal, aki többször is ellátogatott „hívei” közé, hogy végigvezesse őket az élet és az irodalom sűrűjén. Ezeket a mélyreható vallomásokat vette akkor hangszalagra Jiří Hofman, és adta át ez év tavaszán a film rendezőjének, és így született meg ez az ötvenperces dokumentum.

A V. Detre Zsuzsa remek fordításában, Bohumil Hrabal Én és a macskáim címmel megjelent kötet az író életének és pályájának két fontos korszakába nyújt betekintést. A Kisautó 1983 őszén született Hrabal súlyos autóbalesete után, a gyógyulás heteiben. A további hat elbeszélés a rendszerváltástól a kilencvenes évek közepéig terjedő, a lélekben már egyre inkább bezárkózó Hrabal utolsó írói korszakából ad ízelítőt. Nem véletlenül lett a kötet címe az, ami. E két alkotói időszakot Hrabal népes macskaserege köti össze.

„Mindig arra várok, hogy megtudjak valami újat, mert még felnőtt fejjel is az az érzésem, hogy mások magasabbak, jobbak és okosabbak, mint én. Ezért hallgattam az öregembereket. Lenyűgöztek a történeteikkel. Szórakoztattak. És ahogy hallgattam őket, fejben jegyzeteltem, felírtam mindazt, amit mondtak, és szívesen adom tovább a történeteiket. Azzal, hogy róluk mesélek, magamról is beszélek” – halljuk Hrabalt az egyik magnókazettáról. Élete utolsó évtizedének közvetlen szemtanúja és krónikása, Tomáš Mazal, aki több könyvet írt az íróról, egy polnái patak partján meséli el, hogy a négyéves Bohoušek egykor itt sodródott halálos veszélybe. Ugyanis majdnem belefulladt a patakba. Sok évvel később, már felnőttként ő maga úgy emlékezett erre, hogy a szülei a polnái sörfőzde könyvelői voltak, amikor ő elbolyongott, s miután kipumpálták belőle a felesleges vizet, és ájulásából feleszmélt a sörgyári ágyon, szentképekkel volt tele a dunyhája, mert minden gyerek, aki azt hitte, hogy vízbe fulladt, és búcsúzni jött tőle, színes képeket hozott a koporsójára. A halál motívuma később vörös fonalként fut át az írásain, hiszen: „Ahol élet van, ott a halálnak is megvan a maga helye.”

Kostomlaty nad Labem vasútállomása azért került be a filmbe, mert a fiatal Hrabal itt volt forgalmista. Itt élte meg mindazt, amit Miloš Hrma, a Szigorúan ellenőrzött vonatok hőse. Itt játszódik le az a legendás pecsételős jelenet is, amikor Hubička forgalmista úr egyik bélyegzőt a másik után rányomta a távírókisasszony meztelen fenekére. De mint megtudjuk: az állomás akkori alkalmazottai féltek Hraballal dolgozni, mivel soha nem tartotta be az előírásokat. Naiv fiatalember volt, aki egyáltalán nem törődött a szabályokkal, így bármikor bárkit bajba tudott keverni, csak mert szerette a váratlan történeteket.

Megelevenedik előttünk az a megmosolyogtató történet is, amely talán a legidillibb képsora Petr Koliha Gyengéd barbár című játékfilmjének. Jiří Menzel, Bolek Polívka és Arnošt Goldflam egymás arcába kenik a frissen csapolt sör kemény habját. „Ez itt nem putika, hanem betlehemi kápolna” – mondja egyikük, miközben körbeviszi a tekintetét a peremkerületi kocsmán. „Beszélgetés közben itt az lesz az ember, aki volt, vagy aki lenni szeretne” – jegyzi meg a másik.

Megszólal Ivan Krobot, aki 1985 tavaszán elsőként vitte színre az Őfelsége pincére voltam című Hrabal-regényt, de akkor még Emlékezés címmel, mivel egyetlen prágai könyvkiadó sem merte megjelentetni a kötetet, sőt a mű színpadi bemutatása sem volt engedélyezett. Eredeti címén 1989-ben láthatta a közönség az európai hírű Činoherní klub előadásában.

„Anyám mindig attól rettegett, hogy nem viszem semmire az életben – hallgatjuk Hrabalt. – Bohoušek, mi lesz belőled, kérdezgette. Én még ma sem tudom, mi lesz belőlem. De azt sem tudom, ki vagyok? Nem jövök rá életem végéig.”

Brünnben a nyolcvanas évek közepén a Husa na provázku is bemutatta egyik darabját. A város szélén, Židenicében, a nagyszülők házában jött világra, ám a premier napján nem volt hajlandó ellátogatni erre a helyre. Attól tartott, ha odamegy, bezárul a kör, és meg is halhat.

Lengyel, francia és japán fordítói is megszólalnak a filmben. Egyikük arról beszél, mekkora hatással volt Hrabal Esterházy Péterre. Kenichi Abe a cseh író első japán fordítója. Ő meséli: teljesen elkápráztatta őt a Szigorúan ellenőrzött vonatok filmváltozata, de a regény még ennél is erősebb hatással volt rá. „Jiří Menzel alkotása nekem kicsit nosztalgikus, a könyv sokkal gazdagabb.”

A most bemutatott Gyengéd Hrabal legnagyobb „fogása” a már idős kentaur amerikai múzsája, April Gifford, aki 1986-ban látogatott el először Prágába. Nyári nyelviskolába jött, hogy cseh szakos San Franciscó-i egyetemistaként csiszolja nyelvtudását, és a The International Herald Tribune olvasóit tudósítsa a Hrabal művei nyomán született színházi előadásokról. Beszámolója végül mégsem látott napvilágot, Bohumil Hrabal életének utolsó szakaszát viszont úgy ragyogta be, mint a nyári napfény egy sötét, nyirkos, málló falú szobát.

A filmbeli képsorok ez év nyarán készültek. Áprilka pár napos emlékutazásra jött Prágába.

Jakub Motejzík stábja az utolsónapon ért a nyomába. Egy kósza hírből tudták meg, hogy épp a városban tartózkodik. Délelőtt utolérték, délután már egy hajón forgattak vele a Moldván. Hrabal levelét olvassa elcsukló hangon a hullámok fölött. „Szerettem magát, és még mindig szeretem, de már romlott öregember vagyok.” Felnőtt ikreiről egy szót sem ejt, csak pán Hrabalt emlegeti. Újra és újra elmondja: „Angyal volt. Nem, nem is angyal, hanem maga a csoda.”

Az író törzshelyén, az Arany Tigris sörözőben ismerkedtek meg, miután a lány 1988 nyarán szó­tárral olvasta el a Táncórákat. April Gifford addig várakozott az ajtó közelében, amíg fel nem tűnt Bohumil Hrabal. Cimboráihoz kísérve azonnal mellé telepedett a sarokban, és teljes cseh nyelvi fegyvertárát bevetve előbb Čapekről beszélt, aztán az olaszok makarónijáról, majd Miloš Macourek mesehőseiről. Hrabal szíve fel is lobbant nyomban. Fölöttébb rokonszenvesnek találta a lányt. Megkérte őt, hogy jöjjön máskor is. Áprilka ezek után rendszeresen járt az Arany Tigrisbe. Kék hátizsákját ötkilós cseh–angol szótár húzta lefelé. Semmiben sem különbözött helybéli egyetemista társaitól.

„Én a legtöbbször hallgattam – emlékezett később. – A társaság tagjai vagy a sörről, vagy a feleségeikről, vagy valamilyen könyvről beszélgettek. Komolyabb dolgokról, az élet értelméről nagyon ritkán. Hrabal úr felesége akkor már nem élt. Emlékszem, egyszer hosszasan ecsetelte, hogy a halál beálltával megváltozik a bőr színe. Kifehéredik, aztán áttetszővé válik.”

Kétszer is meglátogatta Áprilka az írót kerskói házában.

„Öt-hat napokat töltött nálam – mesélte Hrabal Tomáš Mazalnak. – Olyanok voltunk, mint Trisztán és Izolda. Pedig ha észrevettem, hogy egy nő közeledni próbál felém, elküldtem a francba.”

„Hrabal úr hangja olyan volt, mintha énekes családba született volna – állapította meg Áprilka. – Gyengéd, mégis erőteljes, fényes hang.”

A hetvenöt éves írónak többhetes amerikai körutat szervezett. Tíz amerikai egyetemen vendégeskedett előadóként.

„Azt hittem – írta Hrabal –, hogy ez csak egy álom, romantikus ajánlat egy bájos lány részéről. De nem. Ő komolyan gondolta. Amikor egyértelművé vált, hogy utazom, meg is ijedtem egy kicsit. Majdnem két hónap. Mi lesz a macskáimmal? Hogy fogják túlélni a távollétemet?”

Áprilka San Franciscóban várta az írót.

„Thészeusz köszönti Ariadnét – üdvözölte őt Hrabal. – Utunk során majd kikötünk Náxosz szigetén” – viccelődött.

Áprilka a Stanford Egyetem hallgatója volt. Ott, Kaliforniában nyitott számlát idős barátjának, hogy fedezni tudja a kinti utazásait. Az első ember, aki nem kis összeget küldött a számlára, Milos Forman volt. A második: Soros György.

„Amikor azt mondtam csehül Hrabal úrnak, amit Prágában tanultam meg, hogy örök időkre a Szovjetunióval, de egy órával sem tovább, olyan jól szórakozott, hogy örökbe akart fogadni.”

Áprilkától ma már azt is tudjuk: a cseh nagykövetség le akarta rövidíteni Hrabal amerikai útját, nehogy esetleg „rossz fénybe” állítsa az itthoni rendszert. Mindent megtettek, hogy kiszimatolják, merre járnak, útitársát is többször keresték, de nem jártak túl a lány eszén. Nem jelzett vissza nekik.

„T. S. Eliot szerint az április a legkegyetlenebb hónap, számomra mégis a legszebb – mondta Hrabal. – Imádom Áprilkát.” Ez már az 1989. november 17-én elkezdett Novemberi förgetegből is kiderül, amely most jelent meg először magyar fordításban az Én és a macskáim című kötetben. Időrendi sorrendben ezt követte az 1990-ben kiadott Levelek Áprilkának tizenegy vallomása, amely kendőzetlen szerelmi vallomás az író részéről.

„Nem tudtam reagálni Hrabal úr érzelmi viharára – mentegetőzik April Gifford. – Nehéz időszakát éltem az életemnek. Két év depresszió. Hrabal úr halála pedig csak rosszabbított a helyzetemen.”

Az égi úton küldött szerelmes üzenetek azóta sem veszítettek varázsukból, irodalmi értékükből.

A csehül ma már egészen jól beszélő amerikai asszony, aki már első alkalommal is Hrabalért repülte át az Atlanti-óceánt, és csak azért választotta egyetemi tanulmányai első számú tárgyául a cseh nyelvet, hogy eredetiben olvashassa kedvenc íróját, három évtizednyi távollét után látogatott el újra Prágába.

„Bűnösnek érzem magam, hogy nem jöttem korábban” – mondja. De amint elfoglalta szállodai szobáját, első útja az Arany Tigrisbe vezetett. Oda, ahol annak idején először látta meg azt az embert, akinek az életében ő volt az utolsó hajtóerő. És szégyenkezve közli:
„Barbár vagyok. Nem válaszoltam egyetlen levelére sem.”