Élet és halál története a Káin

Tomáš Mazallal, akit a magyar olvasók körében mind a mai napig nagy népszerűségnek örvendő cseh íróhoz mély barátság fűzött, nemcsak a műről, hanem a cseh széppróza páratlan mesteréről is hosszasan beszélgettünk.

Káin című elbeszélése megírásában Goethe híres levélregénye, Az ifjú Werther szenvedései inspirálta Bohumil Hrabalt. Huszonkét éves volt, élete első nagy szerelmének minden keserve nyomta a szívét. „Jogom volt a boldogtalanságra – jegyezte fel később –, és megtanultam nem aludni a szerelem miatt, olyan erős és gyönyörű érzés töltött el a kislány iránt, aki még a tizenhatodik életévét sem töltötte be.” Camus regénye, Az idegen is nagy hatással volt rá akkoriban. Nem egész egy hónap alatt született meg a mű, amely sokáig nem tetszett neki, de úgy érezte, meg kellett írnia, hogy könnyebb legyen a lelke. Aztán több mint tíz évig a fiókjában feküdt az elbeszélés. Akárhányszor a kezébe vette és elolvasta, elfogta a rettegés. „Nekem az az idő, amikor bármit írtam, mindig a borús hangulatban való írás volt, semmi más, csak a vágyódás, a megszépített vágy az írásra, aztán semmi egyéb, csak az írógép, és egyfajta áradás, hányinger, egyfelől meggyónása annak, ami bennem volt, ami megrémített, amitől féltem, de amit meg kellett írnom, hogy jobb legyen nekem” – fogalmazott.

Hrabal Káinja nem más, mint egy sűrített vallomás, nyers, autentikus történet, amelyet azután vetett papírra, amikor az írás már az élete értelmévé vált. Mivel ajánlja az olvasóknak? – kérdezem Tomáš Mazalt, több, Hrabalról szóló könyv szerzőjét.

Ha az olvasó netán most vesz először a kezébe Hrabal-művet, akkor azt tanácsolom: ezzel kezdje. Ebben ugyanis már ott van az író soron következő műveinek az esszenciája. Élet és halál története. Később ebből az elbeszélésből merített motívumokat több regényéhez, például a Szigorúan ellenőrzött vonatokhoz. Hrabal poétikájának alapköve ez a többrétegű mű. Ráadásul minden egyes rétege más. Az egyik költői, a másik morbid, a harmadik megfoghatatlan. Mindenki megtalálja benne a neki tetszőt. Jiří Menzel a Hrabal-írások poétikájára volt fogékony, ezért azt vitte filmre. De minden Hrabal-írásnak a Káin az alapja. A sör, a kocsma, a dumálgatás, a viccelődés csupán a felszín. A mélység a Káinban van. Az egzisztencializmus az élete végéig elkísérte Hrabalt. Rám az egész életszemléletével nagy hatással volt. Szívélyes, gyöngéd, kedves, barátságos, finom lelkű ember volt.

Melyik az a műve, amely a legmélyebbre hatolt a lelkében?

Nem a Sörgyári capriccio, ami sokak kedvence. Nem az az igazi Hrabal. A Túlságosan zajos magány!

És a Szigorúan ellenőrzött vonatok?

Még a Kisautót is a Vonatok elé helyezem. Csodás mű. Önálló szövegként nagyot üt. Valósággal kiviláglik a Hrabal-összesből. A bűntudatát ecseteli benne. Túlszaporodott macskái közül nem egy kiscicával végzett, ezért marja a lelkifurdalás. Úgy érzi, a sors meg fogja büntetni. Egyébként ez is egy egzisztencialista írás. A sötétséget elrejti benne. De ott van. Fellelhető.

Nagyon egyszerű története van a Káinnak. Egy fiatal, elégedett forgalmista elhatározza, hogy véget vet az életének.

De nem sikerül neki az öngyilkosság, megmentik az életét, és marad a vasútnál. A halál mégis utoléri. Egy eltévedt golyó oltja ki az életét. Több sík folyik egybe az elbeszélésben a halál értelme és jelentősége kapcsán. Ahhoz, hogy valaki igazán megismerje Hrabalt, el kell olvasnia a korai szövegeit. Azért is tértünk vissza ehhez a művéhez, hogy újraindítsuk, új startvonalra állítsuk őt.

Beszélt önnek valaha Hrabal arról, hogy már fiatalon végezni akart magával?

Egyszer felvágta az ereit a csuklóján. Megmutatta a heget. 1994 szeptemberében a Benešov melletti Bystřice sportrepülőterére vittem őt autóval. Amikor a vasútállomásnál jártunk, arra kért, álljak meg, mert mutatni szeretne valamit. Kiszálltunk a kocsiból, és elindult a kocsma felé, de nem ment be. Megállt az épület előtt, behunyt szemmel elgondolkozott, hallgatott, majd pár perc múlva megfordult, visszaültünk az autóba, és továbbhajtottunk. Egy pillanat múlva megszólalt. „Igen, egy kiskocsma volt, szobákkal az első emeleten…” És megint elhallgatott. „De a végét, a legvégét, az öngyilkosságot Seneca szellemében találtam ki” – tette hozzá. Nem tudtam, kire gondolt, amikor a legvégéről beszélt, de amikor csak úgy mellékesen feltűrte a bal csuklóján az inget, és megmutatta a már majdnem láthatatlan sebhelyet, valószínűleg valami lényegeset jelzett. Csakhogy ez a történet engem nem hagyott nyugodni.

Mit lépett?

Huszonöt évvel később visszamentem Bystřicébe, és elkezdtem nyomozni. Tudni akartam, mi történt valójában. Még egyszer látni akartam a helyet, ahol megfordultam Hraballal. Az állomás melletti kocsma azonban zárva volt, és úgy tűnt, meg is szűnt már. Becsöngettem. Kijött egy idős férfi pórázon tartott, vadul csaholó kutyával. Rám mordult, hogy mit akarok. Kezdtem magyarázni neki, hogy Bohumil Hrabal erről a szállodáról ír az egyik novellájában, itt töltött egy éjszakát a protektorátus idején egy első emeleti szobában, és fürdőszobáról is ír, meg kádról. A férfi végighallgatott, majd azt mondta, hogy rossz helyen keresgélek, mert itt 1912 óta senki nem szállt meg. Hogy a régi szobákat a nagyapja kis lakásokká alakította át, és itt nem lehetett szobát kivenni. De még fürdőszoba sem volt itt, sőt kád sem. És hogy évekkel ezelőtt ő maga zárta be a kocsmát, és most raktárként szolgál az épület. Nem igazán emlékeztem már, hogy mi mindenről beszélt nekem Hrabal a csuklóján levő heggel kapcsolatban. Könyörögtem a férfinak, hogy engedjen be, látni szeretném a vendéglőt, és szívesen felmennék körülnézni az emeletre. Arról szó sem lehet, mondta, ez itt egy közraktár. De várjon egy kicsit! És visszament, gondosan bezárva maga mögött az ajtót. Nemsokára három fényképet hozott. A múlt század húszas-harmincas éveiben így nézett ki az épület, mutatta a fotókon. És mesélt a gyerekkoráról, az apjáról és az államosításról.

Miközben ön sejtette, hogy Hrabal története nem egy kitaláció.

Izgatott az első emeleti fürdőszoba. Tudtam, hogy annak léteznie kell. Erre mit hallok? Hogy Hrabal valószínűleg egy másik kocsmában, a Hlaváčekhez címzett vendéglőben szállhatott meg. Itt van a téren, mondta a férfi, egy nagy sarokház. Ott még ma is lehet szobát kivenni. És igen, az első emeleten.

El is indult azon nyomban, ugye?

Hajtott a kíváncsiság. Beléptem egy széles ajtón, tágas folyosó, jobbra egy kis szalon, balra a nagyterem, a folyosó végén lépcső vezet az első emeletre. A szálloda és a vendéglő tulajdonosa meghallgatta, mi járatban vagyok, és már mondta is, hogy igen, a szobák az első emeleten, és fürdőszoba is van, káddal. S hogy az apjától tudja, a protektorátus idején valóban megszállt itt valaki, aki öngyilkosságot kísérelt meg. Egy fiatalember, a vasúttól. Kisváros ez, uram, mondta, ilyesmit itt már akkor sem lehetett eltitkolni. Döbbenten hallgattam őt. Szóval itt történt az ominózus eset! Felmentem az emeletre, ahol minden az eredeti állapotában volt felújítva, hat szoba és egy iroda. A folyosó végén a fürdőszoba is megmaradt, csak a kádat és a kályhát vitték ki belőle, és lett egy zuhanyzófülke. A földszinti részben a tulaj is mutatott pár korabeli fényképet, majd azt mondta: a hatvanas években itt is levetítették a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, mert az étterem helyén akkor mozi volt, később pedig elolvasták a Káin legendáját, és a szülei megegyeztek abban, hogy a történetbeli öngyilkossági kísérlet tényleg itt történhetett, ezen a helyen. Az apja emlékezett is a fiatalemberre, de azt mondta, neki nem mutatkozott be.

Döbbenetes felismerés lehetett. Mire gondolt abban a pillanatban?

Hallottam Hrabal úr hangját. Az Őfelsége pincére voltam című regényének majdnem utolsó mondatát súgta a fülembe. „Miként vált valóvá a hihetetlen…”

Milyen sorsra jutott az elmúlt évek során Bohumil Hrabal könyvtára, kéziratainak, fényképeinek sokasága?

Prágában, a Nemzeti Irodalom Emlékhelye már sok mindent őriz tőle. De van egy nagy gyűjteményem nekem is, amit ajándékba kaptam Hrabal úrtól. Irodalmi fetisiszta vagyok, egyelőre nem szeretném az államnak ajándékozni a dokumentumokat. Prágai lakásában nem volt könyvtára Hrabal úrnak. Kupacokban, a földön tornyosultak a kötetek, amelyeket az írótársaitól vagy a kocsmai cimboráitól kapott és boldogtalanul cipelt haza, mert az illem úgy diktálta. El nem olvasta őket. Egy idő után mindent elajándékozott. Azokat a könyveket, amelyeket még a régi munkahelyéről, a papírbegyűjtőből vitt haza, nagyon szerette. Kerskói házában olvasgatta egyiket-másikat. Később aztán azoktól is megvált. Helybéli barátai között osztotta szét őket. Én is kaptam elég sokat tőle.

A kortársai, például Ladislav Fuks vagy Milan Kundera írásai mennyire érdekelték Hrabalt?

Sosem emlegette őket. Hrabal mindig kívülálló volt. Nem állt be semmilyen irodalmi áramlatba. Tudott róluk, olvasott is tőlük, de soha nem kereste velük a kapcsolatot. Magánemberként nem is találkoztak soha, legfeljebb a Cseh Írószövetség rendezvényein. Hrabal, a született szoliter a sörözőkben lelt barátokra.

A szerző a Vasárnap munkatársa