Az a hang, az ő hangja…

Ő mondta azt is, hogy ha az ember szeret és alkot, akkor hasonlít Istenhez. Gyerekkorában, vasárnaponként a nagymamájával járt szentmisére. A nymburki templomban érték az első hatások a Bibliából. Ott élte meg azokat a csodákat, amelyeket később, a hétköznapokban is megtalált. A prágai sörözőkben folytatott beszélgetéseit kocsmai liturgiáknak nevezte. Jézus alakját élete végéig közel érezte magához. A Biblia mint irodalom kiskorától fogva érdekelte. „Minden ember egy potenciális kis Jézus, vagyis Isten fia – vallotta –, mert a lelke mélyén ott az isteni gyöngyszem, amely felragyog, ha szeret.”

Törzshelyére, az Arany Tigrisre is úgy tekintett, akár egy templomra.

„Gyertyák helyett ott a pilzeni sör világít – írta. – Az én asztalomnál mindig olyan beszélgetéseket folytatunk, amelyek után szinte elnémulunk. Ezért várunk olyan nagyon egymásra. Nekünk mindig van mondanivalónk egymás számára. A lelki megvilágosodás állapotában vagyunk. A nagy öröm állapotában. Az öröm tart össze bennünket. Ez a legszebb a kocsmában. Én mindig előnyben részesítem az egyszerű embereket, és azokat a helyeket, ahova ők járnak. A templomban és a kocsmában is szakrális a hangulat.”

Jiří Menzel, a Hrabal-művek filmre álmodója nyilatkozta róla:

Hrabal úr mindenben képes volt felfedezni a csodát. Az erdőben, a futballmérkőzésen, a kohóban, de még a papírbegyűjtőben is.

Az író születésének 110. évfordulója alkalmából jelent most meg a cseh könyvpiacon Pavel Hošek csaknem 230 oldalas kötete, a Bohumil Hrabal evangéliuma.

Szakmai berkekben és az olvasók körében már most az év irodalmi szenzációja a mű.

Pavel Hošek az író jó barátjától, Tomáš Mazaltól (több Hrabalról szóló publikáció neves szerzőjétől) hallott először arról, hogy az Arany Tigris koronázott királya rendszeresen tartott előadásokat a nymburki járásban fekvő Libice nad Cidlinou-i plébánián. Kerskóban ismerkedett meg az ottani evangélikus lelkésszel. Barátok lettek, többször ellátogatott hozzá, és minden egyes ott-tartózkodásakor hosszas eszmefuttatásokat tartott különböző lelki témákról, lét és nemlét kérdéseiről.

Több sem kellett Hošeknek. Nyomozni kezdett.

„Hrabal nyugtalanító titok volt számomra. Valamit megremegtetett bennem. Fel akartam fejteni a rettegésem okát. Tudni akartam, mitől van ez. Hrabal annyira sokrétű, hogy a kút legmélyére sosem fogunk eljutni, mert újabb és újabb jelentőségeket fedezünk fel nála. A régi, már jól ismert szövegei is minden olvasáskor újabb dimenziót nyitnak” – így az ötvenegy éves prágai pedagógus és valláskutató.

A Bohumil Hrabal evangéliuma című friss kötet egy megszállott nyomozás eredménye. 

Mintha csak egy kalandfilmbe keveredtem volna – mondja a kötet szerzője –, hihetetlen események sorozata kezdődött el, miután felvettem a kapcsolatot a libicei plébánia lelkésznőjével.

Kiderült ugyanis, hogy Hrabal 1980-ban tette első látogatását az ottani plébánián. A helybéli pap rajongott az irodalomért, Hrabalért, tudott héberül, és fordított is, így gyorsan egymásra hangolódtak az íróval, aki a falubeliek ámulatára fejből idézett hosszú szövegeket a Bibliából. Meg is szerették őt azon nyomban, hiszen úgy beszélt mindenről, mint Pepin bácsi a Sörgyári capriccióban. Megállíthatatlanul. És szeretettel, humorral, furcsa mód mégis mindig komolyan. Senkinek sem akaródzott hazamenni az előadásairól. Többen meg is hatódtak a végére.

„Ölembe hullott a kulcs, amit kerestem” – mondja Hošek, a prágai Károly Egyetem evangélikus teológiai tanszékének professzora. – Az ott elhangzott szövegek ugyanis megvilágítják Hrabal valláshoz való viszonyát.”

Hat évig járt Libicébe az író. A legtöbbször nyáron vagy karácsony előtt, advent idején, de hallgatták őt húsvétkor is. A plébánia krónikájában írásos nyoma van tizenegy látogatásának. Pavel Hošeknek az is a fülébe jutott, hogy valaki rögzítette ezeket az előadásokat. Egy hétig tartott, míg a nyomára bukkantak az Ašban élő Jiří Hofman atomfizikusnak, aki hét magnókazettán őrizte az ott elhangzott, legtöbbször 15-20 perces szövegeket. Hrabal hetvenéves az idő tájt. Nem álmodozó – érett író!

„Magas, jó kedélyű, napszemüveges úr Jiří Hofman. Nem néz ki nyolcvanévesnek. Műanyag szatyorban adta át a kazettákat azzal a megkönnyebbüléssel, hogy ő már nem is tudott mit kezdeni velük, ki akarta dobni őket. Én meg reszkető kézzel vettem át értékes ajándékát. Hazafelé vásároltam gyorsan egy magnetofont, de a buszmegállótól már futva tettem meg az utat a lakásomig. Majd kiugrott a szívem az izgalomtól. Be is zárkóztam rögtön a szobámba. A vérnyomásom is felszökött, amikor megnyomtam a PLAY gombot. A következő napokban egyszerűen elviselhetetlen voltam. Az a hang, az ő hangja… líra és irónia! A remegő csend a szavak és a mondatok között! A helybéli evangélikusok önfeledt nevetése! Ezeket a negyvenéves felvételeket hallgatva úgy éreztem, Hrabal ott ül velem szemben. Csodák csodája a múló idő nem rontott a felvételek minőségén. Hrabal végig arról beszél, ami neki szent. A vallásról, az élet értelméről, a Bibliáról.”

Pavel Hošek ez alapján írta meg a könyvet, amely napok alatt irodalmi szenzáció lett, és fontos háttérdokumentumként ismét a figyelem középpontjába állította Bohumil Hrabalt.

„Amióta behatóan foglalkozom vele, másképp nézek a világra – vallja a szerző. – A gondolkodásomat formálja mind a mai napig. Már az első Hrabal-novella olvasásakor valamiféle szent remegést éreztem a testemben. Tinédzserként még egy randevút is képes voltam lemondani miatta. Felnőtté válásom édes-keserű időszakát aranyozta be. Képtelen voltam elszakadni az írásaitól. Senki másnál nem éreztem ezt a mélyről fakadó nevetési-sírási kényszert, mint nála. Vagy együtt a kettőt. Volt, hogy biciklire akartam ülni, elhajtani Kerskóba, hogy lecsapjak rá valahol, és megkérdezzem tőle: Hrabal úr, mi a fenét művel velem? Ma már örülök, hogy nem tettem meg. Zaklatták őt éppen elegen ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel.”

A szerző a Vasárnap munkatársa