Tíz koronáért uránbánya

Egy érdekes és tragikus történetet takar ez a cím, amely egy majdnem hetven évvel ezelőtti eseménnyel kezdődik és tíz évvel később fejeződik be. 1938 derekán a közép-európai politikai események úgy alakultak, hogy várható volt a Felvidék felszabadulása, Dél-Szlovákia magyarlakta településein ez már az emberek között mindennapos téma volt. ĺgy volt ez egy döntő többségében magyarok lakta nagyobb faluban is, a Párkányi járásban fekvő Szőgyénben, ami ott érdekesen mutatkozott meg. 1938 pünkösd vasárnapján hajnalban a faluban három helyen kitűzték a magyar zászlót, ami akkor szigorúan tilos volt ott. Az egyiket a kápolna ablakára, a másikat a zsidó templom mellett, a harmadikat pedig az ölvedi úthoz közeli, úgynevezett Szalmakeresztnél álló igen magas, majd százéves akácfára.

Ez a cseh csendőrök megbotránkozását váltotta ki – az első kettőt azonnal eltávolították, a magas akácfáról azonban nem tudták, hiába tapogtak alatta. Azt úgy vitték fel az emberek, hogy több létrát összekötöttek – most a csendőrök hiába kértek létrát, senki se talált számukra az ott ácsorgó nagy csoport gyerek és legény közül ilye hosszút sehol. Végül a csendőrök felkínáltak tíz koronát annak a legénynek, aki lehozza a magas fáról a zászlót. Erre sem akadt jelentkező, de az egyik legény, a 18 éves Moncz István kijelentette, hogy ő tíz koronáért hajlandó a magyar zászlót még magasabbra felvinni. Kijelentése nagy derültséget váltott ki – szerencsére a csendőrök nem értették, mit mondott, de másnap már tudott erről az egész falu.

A község 1938 november elején felszabadult. Néhány hét múlva a legényt, Moncz Istvánt, aki kovácsinas volt a Szőgyén melletti Ormoki birtokon, meghívták a községházára. Fogadta őt a falu bírája és a csendőrparancsnok. Kikérdezték őt, hogyan is volt akkor pünkösd vasárnapján. Hajlandó lett volna tíz koronáért még magasabbra felvinni a magyar zászlót? Bizonygatta, hogy igen, úgy volt. ĺrtak erről egy hivatalos jegyzőkönyvet, amit még további három tanú is aláírt.

Néhány hónap múlva újból hívták a községházára. Közölték vele, hogy az akkori példás bátor kiállásáért, amit a magyar nemzeti zászló védelmében kifejtett, a Magyar Hadügyminisztérium Kis Arany Vitézségi Éremmel tünteti ki, egyúttal besorolták őt a vitézi rendbe, ezentúl Vitéz Moncz István lesz. Az érmét át is adták neki, ehhez egy ezüst karórát kapott ajándékba. A kitüntetést ezután mind a civil ruháján, mind a katonai egyenruháján jogosan viselhette.

1941 tavaszán összeházasodott egy gyivai lánnyal, utána berukkolt a komáromi kaszárnyába, majd a keleti frontra került. 1943 februárjában a Don-kanyarnál, visszavonulás közben szovjet hadifogságba került. A hosszú, majd öt évig tartó hadifogságot szerencsésen átvészelve 1948 tavaszán engedték haza, akkor már Csehszlovákiába. Máramarosszigetről a már csehszlovákiai lakhelyű volt magyar katonákat Kassára irányították. Ott mindenkiről tudták, mi volt, mit csinált a magyar hadseregben. A volt katonatiszteket, csendőröket külön csoportosították, őt is hozzájuk sorolták mint magyar vitézt. Ezt a csoportot nem engedték haza, hanem tehervagonokba zsúfolták őket.

Vagonjaikat érdekes úton vitték, felénk is átmentek velük. Moncz István a köbölkúti állomáson a vagonból kidobott egy, a családjának Szőgyénbe címzett levelet, melyben közölte, hogy él, már itthon van – valahová viszik őt, de bizonyára nemsokára hazakerül szeretteihez, amit örömmel vár. Ez volt az utolsó életjel, amit a családja kapott tőle.

Soha nem tért haza. Ezt az emberszállítmányt szigorú őrizettel az észak-csehországi jáchymovi uránbányába vitték. Családja ezt csak később, kerülő úton tudta meg. Ott az urániumérc fejtése közben, kíméletlen körülmények között vesztette életét. Hozzátartozóit arról sem értesítették, mikor halt meg, hol van a sírja, ha egyáltalán van.

Szülőfalujában, Szőgyénben emlékoszlopot szándékoznak állítani a második világháborúban hasonló sorsra jutottaknak. Azon száz szőgyéni levente emlékére is, akiket a fasiszta nyilasvezér, Szálasi parancsára 14–15 évesen 1945 telén Németországba hurcoltak, akik közül sokan ott vesztették életüket.

Kovács Ferenc helytörténész, Köbölkút